Egy-egy lépésre bekapcsolódik valaki, a maga módján, de aztán mennie kell, nem maradhat velem.

Saját magamnak is nehéz. Készen állni a feladatokra, és a lelkem lüktetését követni, kontrollálni.

Ilyenkor először emberekhez fordulok. Aztán csalódok. Bennük, hogy nincs idejük, nem értenek, nem jól reagálnak, és magamban, hogy ilyen helyzetbe hoztam magunkat, és hogy emberektől vártam a vigaszt, biztatást, tanácsot, megértést.

Aztán sajnálom magam kicsit. Vagy épp nagyon. Hogy nincs emberem. Megérkeznek a könnycseppek. Amik elhomályosítják a csalódást és elmossák, ami eddig utamba állt, kinyitják a lelkem Isten felé. 

Hosszú folyamat ez, nehéz út. Mert az érzelmeim sokszor elzárják az utat Istentől. Ilyenkor nem félem az Urat, hanem félek Tőle. Félek, hogy csalódást okozok Neki, hogy nem szépen viselkedek és megbüntet. Emberi logikámmal, sőt leginkább gyermeki logikával tekintek ekkor a helyzetre.

Ebben a mélységben már nem mindig találom a szavakat. Nem mindig tudok imádkozni. A zenéhez fordulok. A dalok imádkoznak helyettem, velem. A hangszerek simogatják a lelkem, jólesően megpendítik a lelkem húrjait. Kicsit megnyugszom.

Ekkor már tudok irgalommal tekinteni a társaimra. Látni a küzdelmeiket, sebeiket. Látni, hogy ők is ugyanarra vágynak: hogy megértse, elfogadja, szeresse őket valaki. Hogy mindenkiben ott van az „Isten alakú űr", amely időről-időre sajog. 

Ha ezekben a helyzetekben megengedem magamnak az önsajnálatot, de aztán szépen lassan átemelem a tekintetem önmagamról Jézusra, aki rövid földi élete során megannyiszor csalódott az emberekben, tanítványaiban, még a legkedvesebbekben is, mégsem adta fel velük, velem, velünk, akkor tovább tudok lépni. Ekkor már nem az embereknek akarom átadni lelkem terheit, hanem Jézusnak. És ekkor már eszembe jut sok-sok Ige, ami segít, hogy újra és újra elhiggyem, hogy mehetek Hozzá megfáradtan, megterhelten és Nála nyugalomra lelhetek. Szabad elfáradnom, meglankadnom, megtántorodnom, de ha az Úrban bízok, akkor erőm megújul, szárnyra kelhetek, mint a saskeselyűk, futhatok tovább.

Tudom, hogy erősnek és bátornak kell lennem, nem szabad félnem és rettegnem, hisz velem van az Istenem, az Úr mindenütt, amerre csak járok. Csak Rá kell bíznom a dolgaimat, ha azt szeretném, hogy teljesüljenek a szándékaim. Rá kell hagynom az utaimat.

Így formálódik át szépen lassan a gyermekkorom büntető istenképe, akitől félek, aki elé nem merek odaállni gyengeségeimmel, azzá a kegyelmes, irgalmas, hatalmas, szerető, engem oly jól ismerő Istenné, Aki egyszülött Fiát adta értem. Azt a Fiút, Aki imádkozik értem az Atyához most is. Így kerül helyére újra minden és mindenki. Az érzelmeim, én magam, a körülöttem lévő emberek és Isten. 

Rácz Kornélia