Egyházunk a forradalom idején

A szabadság levegője járta át: 1956 őszén egyházunk a nemzettel együtt készült a társadalmi megújulásra.

Az ifjú nemzedék tagjaival beszélgetve döbbentem rá, hogy az 1956. évi forradalom számukra már inkább tananyag, amelynek megtanulása teher. Az iskolák az adott évfolyam tanulóira bízzák az ünnepi műsort, amelyek nem mutatnak fel abból már semmit, hogy népünknek miért lett elege a kommunista diktatúrából annyira, hogy akár a fegyveres harcot is vállalta. Írásom célja, hogy az eseményeket református szempontból bemutatva a maiak számára is érthetővé legyen, mi miért történt.

A második világháborút nagyon megszenvedő hazánkban 1945 és 1947 között reményteljes építkezés folyt. Népünk nagy lendülettel látott a háborús károk felszámolásához. Újjáépültek a lebombázott házak, dolgozni kezdtek a gyárak. A földeken a parasztgazdák egymással összefogva szántottak, vetettek, arattak és csépeltek. Egy évvel a háború után az elértéktelenedett pengőt új, stabil pénznem, a forint váltotta fel, amely megszüntette a cserekereskedelmet, az árakkal való visszaélést, segítette a termelést. 1946 végére a korábbi jegyrendszer nagyobbrészt megszűnt.

A templomok is újjáépültek, sőt, újak épültek. Megteltek hálaadó és a Gondviselésben bízó néppel. Az ébredési evangelizációk, csendesnapok igehirdetései sok ezer szívet szólítottak meg, akik átadták magukat Krisztus követésére. Az egyházi iskolák végezték tanító és nevelő munkájukat, reményteljesnek látszó jövő formálódott általuk.

Ám Magyarország politikai életét egy kikerülhetetlen tényező alapjaiban határozta meg: kétszázezer szovjet katona tartotta megszállva az országot. A szovjet pártvezetés Budapestre küldte a magyar kommunistákat, hogy Rákosi Mátyás irányításával építsék ki a kommunista államot, amelyben a megszálló katonaság is segítette őket. Népünk ettől még nem ijedt meg. Szabad választásokon a kisgazdapártot segítette abszolút többséghez, ám az említett szovjet hatalmi és katonai nyomás kierőszakolta, hogy a kormányba be kellett venni a kommunistákat, a szociáldemokratákat és a parasztpártot is. Rákosiék belülről fúrták a kormány munkáját és elérték, hogy 1947-ben új választást írjon ki Tildy Zoltán köztársasági elnök (korábban református lelkész). Ezen a „kékcédulásnak” nevezett választáson sem kaptak azonban többséget a megszállók bábjai, ezért nekiláttak a proletárdiktatúra erőszakos kiépítésének.

Sorra kreálták a koncepciós pereket politikai ellenfeleik ellen. Kiket tekintettek ellenségnek? Mindenkit, aki nem őket akarta a hatalomban látni. Többek között a református egyházat is. Ezért kényszerítették lemondásra annak vezetőjét, Ravasz Lászlót, ezért kobozták el az egyházi javakat, államosították az egyházi iskolákat. Az istentagadó kommunista párt szellemi ellenséget látott az egyházakban és tagjaikban, ezért amilyen elnyomással sújtotta intézményesen az egyházat, olyan elnyomással sújtotta az ekkor túlnyomó többségben istenfélő és az egyházához ragaszkodó népet is.

Nem volt kegyelem. Erőszakkal fosztották meg – termelőszövetkezetek alapításának ürügyén – a gazdálkodó parasztságot a földjeitől. Ez élelmiszerhiányhoz vezetett, hiszen a kommunisták nem értettek a gazdaság működtetéséhez, viszont az elnyomó rendszer nagy katonaságot, államvédelmi rendőrséget és besúgók tömegeit igényelte. A gyárakban dolgozó munkásságot el kellett volna látni élelmiszerrel, de az már falun sem volt elegendő. Ezért történtek a padlássöprések, amikor a parasztoktól az utolsó marék magot, lisztet is elvették. Az élelmiszereket újra jegyre lehetett csak kapni. Ha valaki le akarta vágni a hízott sertését, be kellett jelentenie a hatóságoknál. Akkor levághatta, de annyi húst és zsírt kellett beszolgáltatnia, hogy alig maradt valami a családjának. Ha nem jelentette, „feketevágásért” a feldolgozott disznó elkobzásán túl még jól meg is büntették veréssel vagy akár börtönnel. A „fortélyos félelmet” fokozták a „szabotázsperek.” Egy köröstarcsai gazdát hamisan a saját gabonájának a felgyújtásával vádoltak meg. Országos pert kreáltak az ügyből, és felakasztották a szerencsétlen embert.

Az egyházunk vezető pozícióiba olyan embereket erőszakoltak be, akik a kommunista párt programját hajtották végre az egyházon belül. Az evangelizációkat és a lelki ébresztő alkalmakat ellehetetlenítették. Az egyházi sajtó szinte teljesen megszűnt. A templomokba besúgókat küldtek, akik számolták, nyilvántartották és jelentették, kik vannak ott az istentiszteleten és mit prédikált a lelkész. A túl rendszerkritikusnak, túl ellenállónak talált igehirdetést megtorolták. Sok lelkipásztort vittek be a rendőrségre átnevelő célzattal. Akár meg is verték, és elzárták úgy, hogy a családja hónapokig nem tudott róla semmit. A hétközi bibliaórákat rendőrök zavarták meg különböző ürügyekkel. Az iskolai hittanórák megtartását ahol csak lehetett, gátolták. Szigorú lebeszélő bizottságok fenyegették meg a szülőket arra az esetre, ha templomba járnak és a gyermekeiket hittanórára íratják be.

Az édesanyám ekkor volt általános iskolás. A nagymamám egyike volt a sok ezer szülőnek, akik minden lebeszélés ellenére hűségesen gondoskodtak gyermekük bibliai neveléséről, ahogyan a keresztelőn megfogadták Isten és a gyülekezet előtt.

Népünk az elnyomás ellenére sem tört meg ugyanis. Voltak, akik elmaradtak az istentiszteletekről, de a templomok nem ürültek ki. A sokszor titokban szervezett ébredési alkalmakon sokan tértek meg. A hittanosok száma csökkent ugyan, de még mindig gyermektömegek tanulták a bibliai történeteket, az énekeket és az imádságokat. Sok lelkipásztor járta a gyülekezetét, vigasztalta a megszomorodottakat, a börtönbe zártak családját, szervezte a megsegítésüket. A felszín csendben volt, de a mélyben munkálkodott az Isten Szentlelke.

Így amikor 1956 októberében Budapesten a tüntetések hatására Nagy Imre koalíciós kormánya lépett hatalomra, a városokban és falvakban megalakultak a nemzeti bizottságok, akik az elmenekült párttitkárok és tanácselnökök után szervezték a helyi életet. Lelkészek és presbiterek, hívő emberek sokasága dolgozott ezekben, hiszen bírták a nép bizalmát. Segítettek a köz- és vagyonbiztonság, valamint az áruellátás fenntartásában. Még arra is volt gondjuk, hogy a forradalom lázában élő budapesti népnek élelmiszerszállítmányokat küldjenek. Szavukra a vidéki emberek a nincsből is adtak. (Budapest, 1956. október 23. A tüntető tömeg vonul a Bem rakparton a Batthyány tér felé. MTI Fotó: Fehérvári Ferenc)

Az evangéliumi irgalmas lelkületre nagy szükség volt ekkoriban (is). Több tucat helységben a lelkész csitította a felháborodott és a korábbi elnyomatásért elégtételt venni akaró tömeget, a lincselést és önbíráskodást megakadályozva. Sok korábban besúgó és kegyetlenül viselkedő kommunista tisztviselő menekült így meg a népharag elől.

A fellélegző református egyházban újraszerveződtek a betiltott egyesületek, készültek a tervek a lelki munkára. Reformáció címen újság indult, jelezve, hogy a keresztyén gyülekezetek a bibliai minták szerint kívánják a megújulást. A dunamelléki egyházkerület visszahívta Ravasz László püspököt. A Tiszántúl kommunista püspökét, Péter Jánost lemondatták. A szabadság levegője járta át az egyházat. 1956 őszén a hittanra beíratott gyerekek aránya meghaladta a 90%-ot. Egyházunk a nemzettel együtt készült a társadalmi megújulásra.

1956. október 23-a és a forradalom erős jelképes erővel bír a magyar reformátusság történetében. Felidézi az igehirdetés szabadságáért küzdeni kész nagy elődök, Bocskai, Bethlen és a Rákócziak példáját. Minden külső vagy belső elnyomónak tudnia kell, hogy a magyar emberek tűrnek egy darabig, de eljön az a pont, amikor felkelnek és kiállnak a szabadságukért. A kommunista diktátoroknak és a Szovjetuniónak ezt a leckét kellett megtanulnia.

Bárki bárhol tölti is a nemzeti ünnepet, álljon meg néhány percre, és adjon hálát Istennek azokért, akik abban a korban a hit és a nemzeti szabadság református hősei voltak!