A Tahi Református Egyházzenei Hét múltjáról, jelenéről, az énektanítás fontosságáról, és az új, hivatalos református énekeskönyv lehetséges megismertetéséről kérdeztük Berkesi Sándor Liszt- és Kossuth-díjas karnagyot, aki a zenei hét egyik szakmai vezetőjeként volt jelen Tahiban.

Mint mondta,  kevésbé ismert egyházzenei darabokat választott, igazi különlegességeket, amelyeket a tanfolyam résztvevői a pócsmegyeri református templomban adtak elő a vasárnapi istentiszteleten.
„Osváth Viktor kecskeméti lelkész-karnagytól és Máté János volt Kálvin téri kántortól is választottam egy-egy darabot, de a héten Bach-korált, ritka francia barokk kórusművet is tanultunk, ez utóbbihoz magyar szövegváltozatot írtam. Kisebb zenekar is alakult fuvolásokkal, hegedűsökkel, van közöttünk csellista és trombitás is. Ki kell emelnem az angol Edgar Elgar motettáját, ez is különlegességnek számít, de a hét központi darabja Gárdonyi Zoltán A sareptai özvegy című kis oratóriuma volt, a szerző többször is írt kórusműveket a tanfolyam résztvevőinek.”

Hogy az éneklés hiteles legyen
A tahi egyházzenei hetet bő hat évtizede szervezik minden augusztusban, ám a kurzus egyházzenei múltja még ennél is régebbi hagyományokat őriz. Berkesi Sándor fiatal debreceni tanárként kapcsolódott be az akkor még kéthetes kurzusba az 1970-es években. Ebben az időszakban a tanfolyamon kizárólag lelkipásztorok vettek részt, később a kurzus második hete már mindenki előtt nyitott volt.
„Ekkortól kezdve a tanfolyam családokat, generációkat is megszólított, gyerekek, fiatalok és idősebbek együtt énekeltek. Tahi híre eljutott a legfelsőbb egyházzenei körökbe, olyan neves zeneszerzők, kántorok, lelkészkarnagyok tették tiszteletüket, mint Gárdonyi Zoltán, Bárdos Lajos, Ádám Jenő, Osváth Viktor, Máté János és Kalocsay Ferenc fóti kántor.”

„Bár több évtized telt el a ma is használatos református énekeskönyv létrejötte óta, a tahi zenei hét szakmai munkájába kapcsolódva éreztük, hogy nagyon sok a tennivaló a gyülekezeti énekléssel kapcsolatban. Amikor a második világháborútól terhelt református gyülekezetek kézbe vették az 1948-as énekeskönyvet, sokan kétkedtek annak érvényességében. A kántortanító státusz megszűnt, épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna a genfi zsoltárokat ritmikusan és helyesen megtanítani a közösségeknek. Nagyon lassú az a folyamat, amelyben a gyülekezeti éneklés fejlődik és teológiailag, szakmailag is helyessé válik. A tahi zenei hét mindig is ezt a folyamatot kívánta segíteni, az ismert és ismeretlen énekeket hitelesen megtanítani, közreadni és nem utolsósorban megszerettetni.”

Az egyik legfontosabb feladat
A hét egyik célja, hogy a gyülekezeti kórusok karnagyainak szakmai lehetőséget teremtsenek a fejlődésre, képességeik kibontakoztatására. Bár a kórusvezető vezényléstechnikája nem elhanyagolható, a valódi kérdés, hogy az éneket, kórusművet betanító – profi vagy laikus – karnagy mekkora figyelmet szán a helyes énektanításra.
„Ha a kórus nincs megfelelően betanítva, a vezénylés lehet kitűnő, a megszólaltatott darab silány lesz. Ez fordítva is igaz, ha a kórustagok helyesen és hitelesen énekelnek, a vezénylés lehet rossz, ez nem befolyásolja az előadás lelkiségét és színvonalát.”

Berkesi Sándor az egyik legfontosabb feladatról is beszélt:
„A tanítás során egyszerre tartom szem előtt a hivatásos, profi munkát és azt, hogy a karnagy, tanár hogyan forduljon az adott laikus közeghez. Ha valaki karvezetői diplomát kap, kevés eséllyel kerül profi kórus élére. Sokkal gyakoribb, amikor valaki a nulláról kezdi az adott kórus megszervezését és vezetését, legyen szó iskolai, világi vagy gyülekezeti énekkarról. Volt tanítványaim gyakran megkeresnek, hogy készítsek többszólamú feldolgozást – ilyenkor a hivatásos és a laikus között kell egyensúlyt teremtenem. A mi feladatunk az, hogy a kettő közötti különbségeket eltöröljük: ne engedjük, hogy a profik gőgössé és kirekesztővé váljanak, és érjük el, hogy a zeneileg képzetlenek pedig ne érezzék magukat értéktelennek. Ma már több, professzionális zeneszerző által írt darab létezik, amelyeket kis falusi gyülekezet kórusai is megtanulhatnak.”

Minden gyülekezetben kérdés, hogy az énekkart, éneklő közösséget ki vezeti, ki az, aki elvállalhatja ezt a szolgálatot. Berkesi Sándor szerint ennél fontosabb, hogy az adott gyülekezetben mekkora az éneklő kedv, mennyire nyitottak a gyülekezeti tagok a régi és új énekek helyes éneklésére.
„Ezeket segítik a nyári kántorképzők, a tahi zenei hét, a különféle egyházmegyei kórustalálkozók. Sok gyülekezetben előfordul, hogy a lelkész mellett nincs kántor, ezt a helyzetet segítheti, ha a lelkész a teológiai évek alatt megtanul szépen, jól énekelni, és elsajátítja az énektanítás fortélyait is. Az énekek saját lelkiséggel bírnak, hogy ezt az istentiszteleteken átélhessük, a lelkészeknek is érteniük kell az énekekhez. Különösen fontos, hogy milyen énekeket énekeltetünk, amikor éneket tanítunk, arra kell törekednünk, hogy a tanítás-tanulás lelki élménnyé váljon. Minden énektanítót és tanulót arra bátorítok, ne legyen kishitű, ne elégedjen meg azzal, ha rossz a hallása, vagy legalábbis ezt állítja magáról, mert ez kisebbrendűségi érzést generálhat akár egy életen keresztül.”

Régi-új helyzetben
Bár ma ismét új énekeskönyv megjelenése előtt állunk, a jelenlegi helyzet eltér az 1948-ban tapasztalttól.
„Bő hetven évvel ezelőtt komoly változást hozott az akkori énekeskönyv, amelyben a genfi zsoltárokat már ritmikus formában közölték, ez komoly előrelépést jelentett az akkor általános nagyon lassú, leragadt, ritmus nélküli zsoltárénekléshez képest. Ma már jóval több lehetőségünk nyílik az énektanulásra és -tanításra az 1950-es, 60-as évekhez képest, akkor lehetetlenségnek tűnt, hogy az új énekeskönyvet a gyülekezetek megismerjék és megszeressék. Az új, 2021-ben megjelenő kiadvány jelentős arányban megtartja a régi énekeket, ezért némelyek túlságosan konzervatívnak tarthatják. Van, aki szerint visszahajlásról beszélünk, mert túl kevés ifjúsági ének került be a válogatásba. Ha valaki komolyabban nyitni szeretne a modernebb énekek irányába, sok lehetőség áll rendelkezésére, az elmúlt években nagyon értékes énekeskönyvek születtek, amelyek a református énekeskönyvet hivatottak kiegészíteni.”

Hosszú folyamat eredményeként jelenik meg jövőre az új kiadvány, amelynek megismertetése évekbe, évtizedekbe is kerülhet.
„Számomra nagyon kedvesek az új énekeskönyvbe szép számmal bekerült népdal-zsoltárfeldolgozások, hiszen általuk egyszerre nyerjük meg a legszebb népi dallamainkat és a Szentírás újabb, frissebb nyelvi változatát, természetesen nem kell lecserélnünk Szenci Molnár Albert vagy Károli Gáspár fordításait sem. Mezőtúron népdalzsoltáréneklő-versenyt szerveztek református iskolák számára, a jövőben ezt az egyik valóban járható útnak látom.”

„Olyan egyházzenei programokat kell szerveznünk, ahol az új énekeskönyvet megismerhetjük, népszerűsíthetjük. Ebben komoly szerepet kaphatnak az egyházmegyei énekügyi előadók, de a lelkészek, kántorok, egyházvezetők együttműködésére is szükség lesz. A Református Énekek koncertsorozat számos CD-lemezt adott ki, de egyre több online anyag is elérhetővé válik. Hasznosnak tartanám, ha az új énekeskönyv megjelenése után minden gyülekezeti kórus a próba első húsz percét az újabb énekek megtanítására-megtanulására szánná, és ezeket a dicséreteket az istentiszteleteken vagy előtte elénekelné.”

„Hinnünk kell benne”
A gyülekezeti énekkarok, éneklő közösségek értékeket mentenek át a mai korba, ez 1948-ban is igaz volt.
„Ma jóval kisebb eseménynek számít, ha létrejön egy egyházi kórus, mint annak idején, de 2020-ban is őriznünk kell azt a biblikus lelkiséget és szellemiséget, amit hetven évvel ezelőtt átadtunk karnagyként, lelkészként, vezetőként. A Debreceni Református Kollégiumban könnyű volt a múlt értékeit szemelőtt tartani, úgy éreztük, mintha mágneses erőtérbe kerültünk volna. Az egyházzenének szembe kell néznie a 21. század online és offline kihívásaival. Arra kell vigyáznunk, amire Kodály Zoltán hívja fel a figyelmet: a modernitás azt jelenti, hogy minden eddigi értéket megtartunk, és valamit hozzáteszünk. Ez utóbbi lehetőséget teremt beengedni a friss tavaszi levegőt az egyház ablakán, engedjük, de mértékkel és megszűrve. Hinnünk kell abban, hogy az idő könyörtelenül megméri, mi az, ami értékes, és kirostálja az értéktelent. Semmi esetre sem szabad becsukni ezt az ablakot, mert szükségünk van a megújulásra, mindenre, ami valóban gazdagítja egyházunkat.”

Képek: Somogyi Csaba, Kalocsai Richárd