Kárpátalján a bizonytalanság a mindennapok részévé vált, a Nagyberegi Református Líceumnak mégis előre kell tekintenie, ha jövőt szeretne biztosítani a szárnya alá fogadott diákoknak. Az ukrajnai háború miatt a szülők egy része külföldre ment, egy édesapa és egy nevelőapa pedig a fronton szolgál, így a tanárokra is nagyobb teher hárul, miközben az ő létszámuk is csökkent. Hogy hogyan telnek a Líceum mindennapjai a háború árnyékában és hogyan álltak bele a tanárok a pótszülői szerepbe, arról Tóth László beregi esperest, az intézmény lelkész igazgatóját; Ráczkövy Éva rajz- és munkatanárt, osztályfőnököt, lelkigondozót; valamint Zsoldos Miklós fizikatanárt, osztályfőnököt kérdeztük.



Boldogulni a mában
„Elsősorban református keresztyének vagyunk, utána magyar nemzetiségűek, és azután ukrán állampolgárok” – foglalta össze hármas identitásuk lényegét Tóth László lelkész igazgató. A hit számunkra megtartó erő, és bár nagy hangsúlyt fektetnek a magyar nyelvű oktatásra, természetesnek veszik, hogy ukránul is meg kell tanulni. „Megszoktuk, hogy együtt élünk más nyelvű emberekkel. Ahhoz, hogy itt boldogulni tudjunk, szükség van az ukrán nyelvre, akkor is, ha ez most nehézségekkel jár. Egy európai uniós csatlakozás talán könnyítene a helyzetünkön, de nekünk a mában is fel kell találnunk magunkat.”

Számára fontos bibliai igazság, hogy nem véletlenül születtek oda, ahová, és akkor, amikor. „Így döntött az Úristen. Nekünk meg kell maradnunk abban a nemzettudatban, amit tőle kaptunk, tehát ha magyarnak születtünk, akkor nem fogunk tudni más nemzetté válni. Ameddig itt értelmes, hasznos életet tudunk élni és ameddig ebben a törekvésünkben nem ütközünk falakba, addig itt van mit keresnünk, és mindaz, ami számunkra most nehézség, kellemetlenség vagy megpróbáltatás, valamilyen szinten még nagyobb erőt ad ahhoz, hogy megmaradhassunk. Ezt tanítjuk, e szerint élünk a Líceumban és a gyülekezetben is.”



A nyelvtörvény nehézségei mellett komoly kihívásokkal járt a koronavírus-járvány is, amelynek máig tartó hatása van életükre. Az intézményt is érintő megbetegedések megmutatták, hogy a fertőzésveszélyt komolyan kell venni, ezért ők is távoktatásra álltak át. „Mi egy nagyobb családként tekintünk magunkra, ezért a közösségi élet komolyan megsínylette a lezárásokat. Meglátszik ez a gyerekeken is, és van közöttük, akinek máig akad pótolni valója a tanulásban is. Ami viszont a pozitívuma, hogy olyan módszereket és olyan oktatási rendszert tanultunk meg, amely most sok esetben hasznosnak bizonyul a háborús helyzet idején is.”

Bajban is meglátni az áldást
A háború már három éve tart, de a tanári kar még mindig képes pozitívan előre tekinteni, és bajban is meglátni az áldást. Ez a reményteli hozzáállás érződött a lelkész igazgatóval való beszélgetésünk során, aki elmondta, hogy a háború ideje alatt megnövekedett a diákság létszáma, és még az idén is sok érdeklődőt fogadtak a nyílt napjukon. A közös próbatételek pedig mind a település, mind a gyülekezet, mind az iskola közösségét megerősítették. „Közelebb hozott egymáshoz bennünket az, hogy együtt könnyebb megoldani a kikerülhetetlen problémákat, mint külön-külön” – mondta erről Tóth László.



Hogy könnyítsenek a szétszakított családok helyzetén, több téren is változtattak vagy bővítettek koncepciójukon. Lazítottak a felvételi rendszeren, hogy több diákot fölvehessenek, és igyekeznek helyben megadni nekik mindent, amire szükségük lehet: kollégiumi szállást, étkeztetést, tehetséggondozást, felzárkóztatást és lelki támaszt. Különleges programokkal kompenzálják a diákokat, például külföldi kirándulásokkal, és a magyarországi testvériskolai kapcsolatokat is megújították. Az intézmény e mellett részt vesz azoknak a magányos időseknek az étkeztetésében is, akiről a családtagjaik most nem tudnak gondoskodni.

„Az otthon maradt édesanyákra jóval több teher hárul, ezért próbáljuk őket is tehermentesíteni. A diákok ugyanakkor még gyerekek vagy kamaszok, ezért nekik még nehezebb a háborús helyzetet és a folyamatos bizonytalanságot feldolgozni. Egy felnőtt jobban érti mindezeket és képes segítséget kérni, egy kamasz azonban vagy nem képes erre, vagy nem a felnőtteknél látja a segítséget, hanem másban. Sokkal több törődésre, szeretetre, türelemre, odafigyelésre van szüksége a diákoknak, és ezt meg kell tudni adni nekik. Az apákat nem tudjuk teljesen pótolni, mégis meg kell próbálnunk.”



A tanárok nagy nyomás alatt vannak, ezért oda kell figyelniük arra, hogy ne égjenek ki és többet tudjanak töltekezni. „Tanári áhítatokat, csendesnapokat is tartunk, és rendszeresen kifejezzük a megbecsülésünket feléjük. Több olyan tanárunk is van, akinek családtagjai, szerettei nincsenek az országban, ezt is figyelembe kell vennünk. Istennek hála azoktól a munkatársaktól is kaptunk támogatást, segítséget, akik Magyarországra mentek a háború kitörésekor. Hálásak vagyunk Istennek azért, hogy tudtuk másokat találni a helyükre, és azért is, hogy most teljes állású férfi tanárainkat nem viszik el a frontra.”

A légiriadókhoz és az áramkimaradásokhoz már hozzászoktak. Korábban naponta több légiriadó is volt, mostanság már általában csak hetente egyszer szólalnak meg a szirénák, és volt már olyan hét is, amikor egyszer sem. Hogy hol van éppen légiriadó elrendelve, arról egy mobilalkalmazáson értesülhetnek. „Akkora stresszt jelentett a diákoknak, hogy mindig mindenkinek jelzett a telefonja, hogy egy idő után kikapcsoltattuk velük a jelzést. Eleinte nagyon nehéz volt úgy tanítani, hogy újra és újra meg kell szakítani a tanítási folyamatot, de igazából már megszoktuk, hogy így kell tanítanunk, így kell élnünk.”



„Tanárnő, ugye, nem lesz háború?”
Ráczkövy Éva először 2010-ben került a Líceumba, akkor még leánynevelőként. Sokat beszélgetett a diákokkal és éjjel-nappal a rendelkezésükre állt. Később ifjúsági munkásként és lelkigondozóként tért vissza az intézménybe, de amióta kitört a háború és több kollégája elment, ezek mellett rajztanárként és osztályfőnökként is helyt kell állnia. „Még ki sem tudtunk kerülni a koronavírus-járvány miatti bezártság és elszakítottság hatása alól, amikor újabb feszültségbe csöppentünk bele. Azt hittük, a járványnál rosszabb már nem jöhet, erre kitört a háború” – emlékezett vissza Ráczkövy Éva.

Máig kísérti az a jelenet, amikor a háború kitörése előtti nap azzal keresték őt fel a diákok, hogy a hírek szerint gyülekeznek az orosz katonák a határokon. „Még ott zeng a fülemben a kérdésük: »Tanárnő, ugye, nem lesz háború?« Biztattam őket, hogy nem, mert nem tudtam elhinni, hogy a mostani világban ez megtörténhet. Másnap reggel arra ébredtem, hogy beszaladt egy munkatársam, hogy menjek gyorsan, mert kitört a háború és ott kell lenni a diákokkal, mert nem jönnek értük a szülők. Aznap csak az volt bennem, hogy menni kell és tenni kell a dolgunkat. Nagyon sokáig fel sem fogtuk, hogy mi is történik velünk.”



Eleinte nem is tudták mivel biztatni a diákokat, nekik is túl kellett lendülniük a sokkon, mielőtt érdemben a támaszukká tudtak volna válni. „Nagyon sok édesapa külföldre ment, a gyerekek többször látogatják őket, ezért jobban kimerülnek, fáradékonyabbak, ingerültebbek, és nehezebben tudnak figyelni, nehezebben tudnak megbirkózni mindazzal, ami korábban könnyedén ment. Átveszik a szüleik hangulatát, ezért nagyon sok múlik az otthon légkörén. Akiket ingerültség és folyamatos aggódás vesz körül, azt igénylik tőlünk, hogy kiadhassák magukból a feszültséget, kisírhassák magukat nálunk.”

A lelkigondozói munka során igyekszik egész nap a diákok rendelkezésére állni. Néha elegendő egy rövid beszélgetés a szünetben, de ha komolyabb és mélyebb beszélgetésre van igény, akkor egyeztetnek vele egy időpontot, amikor a kollégiumi szobában felkereshetik. „Ha valakinek valami nem sikerül vagy valaki megbántotta, azt tíz percben át tudjuk beszélni. A mélyebb beszélgetések mögött általában családi vagy önértékelési problémák állnak. Ilyenkor segítenem kell, hogy a diák megtalálja az értékeit és a helyét világban.” Ha kell, a munkatársakkal is elbeszélget, de elsősorban a diákokra ügyel.



Van, akinek az a megküzdési stratégiája, hogy nem vesz tudomást az egészről vagy nem beszél róla. Mások családi érintettségük miatt nem tudják ezt kikerülni. Ráczkövy Éva osztályában is van diák, akinek a nevelőapja a fronton van. „Mivel gyakran változnak a törvények, mindig ott van bennük az a félelem, hogy mikor történhet valami apával. Ez az aggódás folyamatos készenlétben tart bennünket. Van, amit már elfogadtunk, például megtanultunk együtt élni a légiriadókkal, a katonasági ellenőrző pontokkal, de a bizonytalansággal nehéz. Mindig jön valami új, amivel meg kell tanulnunk együtt élni.”

Védett sziget erős alapokkal
Zsoldos Miklós háromgyerekes édesapa, 2014 óta fizikatanár a Líceumban, három éve pedig osztályfőnök is. Nagyberegtől 21 kilométerre lakik, így egy héten négyszer utazik be Nagyberegre, emellett a Gáti Kovács Vilmos Líceumban is tanít. Szívesen hallgatja meg diákjai panaszait, és ha tud, segít. „Tizedikes az osztályom, azaz 15 és 16 évesek, ez pont az az életkor, amikor nehezen nyílnak meg és keveset beszélnek magukról. De nem telik el úgy nap, hogy ne kérdezném meg, hogy vannak. Ha látom valakin, hogy segítségre lenne szüksége, rákérdezek, hogy szeretne-e beszélgetni valakivel” – mesélte Zsoldos Miklós.

Azt tapasztalta, hogy a kamaszok zárkózottságuk ellenére a világ történéseire nagyon is nyitottak. „Fel szoktam hívni a figyelmüket arra, hogy ne higgyenek el mindent a híreknek, mert azok sokszor torzíthatják a valóságot. A kisebbek nincsenek felkészülve a borzalmakra, nem is értik igazából, hogy mi folyik körülöttük. A nagyobbak már értik, sok mindent kapiskálnak és próbálnak belelátni a folyamatokba. Meg szokták kérdezni tőlünk, hogy mi a mi álláspontunk ezzel vagy azzal kapcsolatban. Mi, tanárok igyekszünk a kérdéseikre nem világi válaszokat adni, hanem bibliai alapon felmutatni, mit tanított mindezekről Isten.”

Az osztályába járó tizennyolc gyerek többsége nagycsaládból származik, azaz legalább két testvérük van, ezért édesapáik védettséget élveznek a katonai szolgálat alól. Vannak azonban olyan diákjai is, akiknek az édesapja külföldön van, hogy ne sorozzák be – ezek a gyerekek csak hétvégén tudnak édesanyjukkal együtt külföldre látogatni, ezért olykor kérvényezik, hogy az intézményben előírt vasárnapi beutazás helyett csak hétfőn kelljen visszajönniük a Líceumba. „Sokat köszönhetünk azoknak a nagycsaládos szülőknek, akik tehermentesítik a csonka családokat, és a szülői közösség magját alkotva segítenek, ahogy csak tudnak.”

Az osztályfőnök úgy látja, a diákok a Líceumban nagyon jó helyen vannak, mert védett körülmények között tudnak a tanulásra és az Igére koncentrálni. Ez nagyban segíti a tudásbeli és hitbeli fejlődésüket, és mire elballagnak, erős alapot kapnak ahhoz, hogy megállják a helyüket – akár Ukrajnában, akár más országokban. „Ha ez az alap adott, akkor van hová futniuk, van Kibe kapaszkodniuk. Nálunk diákpresbitérium is működik, vannak lelki alkalmaink, és mindezt még egy családias légkör is támogatja. A líceumi közösség olyan, mint egy védett sziget, ahol minden nap újra megtapasztalhatjuk Isten segítő jobbját.”



Támaszt ad és megtart
Zsoldos Miklós fontosnak tartja, hogy olyasmiről is beszéljen a diákokkal, amelyek nem a tantárgyhoz kapcsolódnak. „Szokásommá vált, hogy a közösen olvasott napi ige kapcsán visszakérdezzek, hogy mit is hallottunk. Eleinte nyaggatni kellett őket a válaszért, mert könnyen elkalandoznak a gondolatiak és nagyon fáradtak reggel, de most már maguktól is reflektálnak a napi igére. Az imádságot is szívesen magukra vállalják” – fogalmazott. Neki is készülnie kell az igéből: általában utazás közben belehallgat az istentiszteletbe, hogy képbe kerüljön. Vallja: mindannyiuknak a Bibliára kell támaszkodniuk, mert az az élet.

„A sok nehézség, kérdés, bizonytalanság mellett is tapasztaljuk Isten megtartó erejét” – fogalmazott Ráczkövy Éva. A lelkigondozó valóságos csodaként élte meg, hogy meg tudták nyitni a Líceum kapuit a háború alatt is, és vannak gyerekek, segítő szülők, munkatársak, még férfi tanárok is. „Ez nekünk nagy kegyelem és csoda. Nagy elhivatás kell hozzá, mert van köztünk, akinek a gyermeke külföldön van és nagyon ritkán látja. Bár elég kilátástalan a helyzetünk, de van reménységünk és Isten kezéből nem csak az áldásokat fogadjuk el, hanem a nehézségeket is – van, amikor zokogva, van, amikor bizakodva.”



Tóth László meglátása szerint a kárpátaljai ember túlélőtípus. „Lehet, hogy rosszul esik neki, hogy már megint szembe kell néznie valamivel, de aztán megtalálja az útját és abban megerősödik” – fejtette ki a lelkész igazgató. „Ha az Istennek célja van az iskolával, akkor megőrzi most is és meg fogja láttatni velünk, hogy mit kell tennünk. A Líceum története során sokszor megtapasztaltuk azt, hogy végünk lehetett volna, mégsem lett végünk – és nem azért, mert megérdemeljük, hogy megtartassunk, hanem azért, mert Isten szeret bennünket. Amíg ebben a szeretetben meg tudunk maradni, addig meg fog minket tartani.”


Barna Bálint
Képek: Tóth Levente László, Fülöp László, Nagyberegi Református Líceum

A Nagyberegi Református Líceum az első kárpátaljai magyar református oktatási intézményként indult el 1993-ban azzal a céllal, hogy javítsa a kárpátaljai magyarok továbbtanulási lehetőségeit. Az épület menet közben került egyházi tulajdonba. Eleinte főleg teológiára készülő diákok jártak ide, ez később változott, és mindenki második otthonra talált benne, akinek fontos a Líceum által képviselt értékek. Az intézményt 2006 óta Tóth László lelkész igazgató vezeti. Az épület 2014-ben új kollégiummal, tornateremmel, étkezdével és konyhával bővült, de mérföldkő volt az életükben a koronavírus-járvány és az ukrajnai háború is.