A Lélek mozgása kiszámíthatatlan. Titokzatos. A szél, vagyis a Lélek fúj, ahová akar. Szívesen beterveznénk, kalkulálnánk a megjelenését mi, akik szervezzük az egyházi életet a helyi gyülekezetben, az egyházmegyében, a kerületben, az országos egyházban. Hiszen kell lenni: missziói munkatervnek, ciklustervnek, stratégiának, felméréseknek, ilyen napnak meg olyan napnak… Meg kell mutatni, hogy vagyunk, hogy dolgozunk, hogy szolgálunk. Nem lehet leállni!

Mi intéztük így. Mi töltöttük fel a naptárunkat, az életünket tennivalókkal, ügyekkel, alkalmakkal – melyeket fontosságunk, nélkülözhetetlenségünk (?) tudata mozgat. Működik az egyházi nagyüzem, akkor is, ha kicsi. Nem maradhat üresen idő, hely, alkalom. S ha már így van, mennyivel szebb, igazabb, vonzóbb, áldásosabb lenne az a sok minden, amit az egyházban csinálunk, ha közben számíthatnánk a Lélek, Isten Lelke megjelenésére is. Igazán jöhetne az a Lélek, hiszen mi tele vagyunk ötletekkel, kezdeményezésekkel, jobbnál jobb módszerekkel, az evangéliumi találkozások lehetőségeivel.

Csak megállni nem tudunk. Leülni. Összeülni. Hallgatni. Várni. Kibírni a tanácstalanságot, a csendet, a töredezett imádságot. Még a végén semmittevőnek tűnhetünk, s ezt nem engedhetjük meg magunknak. Vagy az nem lenne igazán református.

Kárpátalján a Tóháti Lelkészkör minden csütörtökön találkozik. Nyolc lelkipásztor, egymás közelében. Van, aki csak bujkálva érkezhet. A háború kitörésének napjáig csak havonta egyszer jöttek össze, mert voltak, vannak fontosabb dolgok is. Éppen együtt voltak azon a reggelen, délelőttön, amikor kitört a háború. S azóta hetente találkoznak. Reggel nyolctól akár egy órán keresztül is mondják egymásnak a történeteiket, gondjaikat, örömeiket. Majd jön a napi ige. A közös megértés iránti vágyból közös felfedezések, ráismerés: az Úrra és egymásra, meg a világra körülöttük. Semmi különös – mondhatnánk. Tényleg nem különös. De nem semmi. Imádkozó közösség. Van idő, van odaszánt idő. Nem kell rohanni. Lehet élvezni egymás társaságát. Miközben ebben a kis magyar református világban ők nyolcan is annyira különböznek – mégis egyek. Együtt vannak hol az egyik, hol a másik helyen, leülnek egymás mellé, beszélgetnek, olvasnak, imádkoznak, néha egy könnycsepp is kicsordul. Majd megkínálják egymást azzal, amit a feleség vagy a gyülekezet asszonyai készítettek…

„Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek.” (Apostolok cselekedetei 2. rész: 1-2. vers)

Talán ez hiányzik? A Lélek érkezése bizonyára nem attól függ, hogy kedvezőek-e a körülmények. De ahhoz, hogy mi észrevegyük, amikor megérkezik, ahhoz, hogy megrendüljön az életünk és a házunk, az egyházunk – ahhoz erre az összeülésre szükség lenne. Nem a Léleknek, hanem nekünk. Nem egy új programra, hanem együttlétre. Azok között, akik együtt vannak, közösségben vannak, a várakozás, a csend után a kommunióból kommunikáció lesz, a másik részesítése az életemből. Majd pedig a Lélek által megszületik az első tanítványi, apostoli prédikáció. Nem kegyes beszéd az, hanem predicare, azaz állítás. Kinyilvánítása annak, hogy ami közöttünk történt a Lélek erejében, annak jelentése és jelentősége van azok számára is, akik nincsenek jelen. Ami közöttünk a Lélek által történhet, az túlmutat rajtunk. Abból szolgálat lesz.


Balog Zoltán
dunamelléki püspök

Kép: Füle Tamás