Újratermelődik a hajléktalanság
Ma Magyarországon becslések szerint 30-50 ezer embernek effektíve nincs otthona, közülük 5-8 ezren élhettek közterületen egészen a közelmúltig – mondta érdeklődésünkre Breitner Péter. Az éjjeli menedékhelyeket, átmeneti szállásokat, nappali melegedőket, utcai és egészségügyi szolgáltatást üzemeltető, így naponta mintegy 3000 hajléktalan embernek segítő Budapesti Módszertani és Szociális Központ (BMSZKI) szakmai igazgatóhelyettese szerint a hajléktalanság, az otthontalanság és a lakhatási szegénység dinamikusan változó, összefüggő kategóriák. Magyarországon több millió ember él rossz lakhatási körülmények között: túlzsúfolt, dohos, vizes, elégtelen műszaki állapotban lévő házakban, lakásokban. Ezért is termelődik újra a hajléktalanság, és ezért is nehéz megbecsülni a hajléktalanok számát.

Kik a hajléktalanok?
A hajléktalanok között sokféle társadalmi csoport jelen van: vannak, akik frissen veszítették el a lakásukat, például a devizahitel miatt. Mások több évtizede tartó, generációkon átívelő lefelé csúszás miatt kerültek utcára, de elég sok a pszichés beteg is – sorolja a szakember. „A mi intézményeinkben húsz százalék lehet az arányuk, vagyis 2500 férőhelyből 500-at diagnosztizáltan vagy vélelmezhetően pszichés beteg emberek töltenek be. Az utcán élők között viszont kétszer ennyi lehet az arányuk. A hajléktalanok nagy része nem képes önellátásra, akut betegségekben szenved vagy mozgáskorlátozott. Nem élhetnek egyedül, és erre a szállások nincsenek berendezkedve.”

Ahogy a lakhatási vagy egészségügyi gondok, úgy a megtartó emberi kapcsolatok hiánya, az átélt traumák és a szenvedélybetegségek is nagyban hozzájárulnak a hajléktalanság kialakulásához, illetve fennmaradásához. A hajléktalanok csaknem negyven százaléka szenvedélybeteg. Lesújtó az a tény is, hogy egyre emelkedik a 25 éven aluli hajléktalanok száma. „Sokan közülük állami gondozásból kikerülve kerülnek az utcára, vagy mert nem fértek bele a képbe származási családjukban, esetleg ők maguk összeférhetetlenek” – mondja Breitner Péter. De sok az idős hajléktalan is. „A hajléktalanok átlagéletkora 53-54 évre tehető, míg tíz-tizenöt éve ez a szám még 45-46 év volt. Az egész populáció elidősödött, sokkal kevesebb a munkaképes hajléktalan, az idősotthoni vagy más tartós bentlakásra szorulók száma viszont növekedett. A hajléktalan-ellátás azonban róluk nem tud gondoskodni, ahhoz ki kellene egészíteni a szociális ellátás különféle ágazataival.”

Miért nem mennek be a szállóra?
Minden hiányosság ellenére kérdés marad, miért maradnak kihasználatlanul a hajléktalanszállók. Breitner Péter azt mondja, az éjjeli menedékhelyek korántsem kellemes helyek. „Nagyon különbözőek a mieink is. Négy-tizenöt ember is lehet egy szobában, ismeretlenek, akik nem akarnak együtt élni egymással. Érett, felnőtt emberek nem viselik el az ilyesmit – ez velünk is így van. Büdös van, az ember nem válogathatja meg, ki az ágyszomszédja. Az átmeneti szállásokon egy fokkal jobb a helyzet, de azok között is elenyészően kevés az, ahol külön szobája lehet egy embernek vagy párnak, ahol magukra tudják csukni az ajtót.”

Társra vágyva
A társas kapcsolatok jelentősége éppen a hajléktalanság közegében mutatható ki talán a leginkább. Nem csak a fedél, a megfelelő élelem vagy az enyhe időjárás a túlélés záloga, hiszen a legnagyobb megtartó erőt a kapcsolatok jelentik. Több olyan intézményre lenne szükség, ahol párok, testvérek vagy családtöredékek, például nagyszülő és unokája meghúzhatnák magukat – véli a szakember. Ezért vezettek be néhány intézményben kutyakenneleket is, hiszen sok hajléktalan ember egyetlen hűséges társa és védelmezője a kutyája, melyet nem vihet be magával a szállók többségére.

Függő pálya
A másik gond az alkoholfogyasztás. A fővárosban vannak olyan befogadószobák, akár intézmények is, amelyekben az ivás ugyan nem megengedett, de italos állapotban is be lehet menni. „Külföldön egyes hostelekben engedik az alkoholfogyasztást. A mai magyar ellátórendszerbe ez nehezen képzelhető bele, de úton vagyunk, ahogy más szervezetek is. A Vaspálya utcában például van egy kifejezetten alkoholbetegeknek működő intézményünk a leszokni kívánó, rehabilitációs programban részt vevő ügyfélkör, mintegy hatvan fő számára” – mondja Breitner Péter.

Ahhoz, hogy a függőségektől valaki megszabaduljon, jövőkép, elérhető cél kell – teszi hozzá. „A szociális munkás abban tud segíteni, hogy miután valaki megfogalmazta saját célját, segít neki lebontani azt apró, mindennapi lépésekre. Egy ember csak akkor teszi le a függőséget, ha megéri neki, például jobban tud működni nélküle, mint vele.”

Betegek
De mik az esélyei a fennmaradó hatvan százaléknak, azoknak, akik nem szenvedélybetegek?
„Egy évnyi hajléktalanság legalább hét évnyi öregedésnek felel meg” – közölte nemrégiben a lesújtó hírt Tóth András pszichiáter, a BMSZKI munkatársa a Parlament felsőházi termében a Kiút a hajléktalanságból című konferencián. Ennek okai többek között a táplálkozás egyoldalúsága, mennyiségi, minőségi hiányosságai, a személyes higiéniára való lehetőség vagy hajlandóság hiánya, a leromlott immunrendszer és az ellátáshoz való hozzáférés nehézségei – magyarázta a szakember. „Egy idei egészségügyi felmérés szerint a hajléktalanok 55 százaléka szorul egészségügyi ellátásra, 43 százaléka krónikus beteg, 33 százaléka pedig már átesett kórházi kezelésen. Ezek magas arányok az átlagpopulációhoz képest, ez is mutatja, hogy az egészségi állapotuk messze az átlag alatt van. Nem beszélve a pszichés betegségekről: 55 százalékuk szerint mentális segítségre lenne szükségük, a férfiak 25, a nők 40 százaléka küzd pszichés betegséggel.”

A hajléktalanság mint identitás
Gyakori, hogy amikor az önrésznek kicsi a szerepe, a szociális ellátásban résztvevők tehetetlennek, tétlennek érzik magukat, és hajlamosak csak a pillanatban élni. „Olyan döntésekre kényszerülnek, hogy ma vagy eszem, vagy tisztálkodom, vagy orvoshoz megyek, vagy segélyért. Mivel a túlélés a legfontosabb, az orvos valószínűleg a rangsor végére kerül. Egy idő után a hajléktalanság az identitásuk részévé válik. Van, aki például egy éve albérletben lakik, de még mindig úgy érzi, létbizonytalanságban él, és még mindig a hajléktalanrendelőbe jár orvosi ellátásért, hiszen épp az egészségügyi ellátó lehet stabil pont az életében. Sokszor azzal az elvárással jönnek hozzánk, hogy engem mentsenek meg, javítsanak, gyógyítsanak meg, és ehhez nekem minél kevesebbet kelljen befektetnem. Pedig mi csak segíteni tudunk nekik.”

Tóth András hozzátette: arról azért szó sincs, hogy a hajléktalanság kényelmes élethelyzet lenne, épp ellenkezőleg: állandó stresszforrás. „A szállókon gyakori a lopás, a csicskáztatás – ilyen körülmények között senki nem érezheti magát egésznek, egészségesnek. „Ebből a kelepcéből bárki akkor tudna kiszabadulni, ha nyugodtabb életet élhetne, de ahhoz mentálisan kellene előbb jobb állapotba kerülnie, hogy munkát tudjon vállalni, és elő tudja teremteni az önálló élet feltételeit.”

Emberi méltóság
Egy ember akkor kapja vissza a méltóságát, ha érzi, hogy fontos valakinek – mondta Kunszabóné Pataki Anna, a Csak Egyet Szolgálat alapító vezetője, aki szintén szót kapott a konferencián. Szerinte ugyanakkor óvakodni kell a túlsegítéstől is, mert ha valaki nem teszi bele a saját maga részét minden egyes lépésbe, akkor végül jobban visszahullhat, mint ahol korábban volt, ahelyett, hogy végleg a saját lábára állna.

Rácsok Balázs, az Ökumenikus Segélyszervezet szociális igazgatója arról beszélt, hogy ahhoz, hogy valaki változzon, előbb le kell lassítani hozzá. Egy olyan ellátott példáját említette, aki azután tudta letenni függőségét, miután valaki emberszámba vette részegen is. Az emberi méltóságot azonban a legsúlyosabban a modernkori rabszolgaság tépázza meg. A vidéki hajléktalanságról szóló előadásában a szakember elmondta: a békési tanyavilágban sokan elhagyatott épületekben húzzák meg magukat, és vannak, akik még a nyomorúságos körülmények között is kizsákmányolják őket. Elkérnek például havonta 10-15 ezer forintot egy disznóólért vagy egy telekért. Gyakori a csicskáztatás is, amikor bezárják az otthontalan embereket, és még attól a kis jövedelmüktől is megfosztják őket, amit szociális alapon kapnak. Halálra dolgoztatják, vagy annyira súlyosan bántalmazzák őket, hogy abba belebetegednek, beleroppannak.

Nem szabad konzerválni a bajt
Ujlakiné Rózsi, akiről korábban itt írtunk, megtapasztalta a hajléktalanellátás mindkét oldalát. Négy évig élt az utcán, majd hajléktalanszállóra került. Sikerült talpra állnia, ma már saját albérletben lakik, tíz éve pedig az Üdvhadsereg szociális munkatársaként hajléktalanokkal foglalkozik. Mivel első kézből szerzett tapasztalatokat arról, mi jelent motivációt egy embernek és mi nem, határozottan képviseli azt az álláspontot, hogy például az utcai szociális munkásnak nem az a feladata, hogy odavigye a hálózsákot és a meleg ruhát az utcán fagyoskodónak, mert azzal konzerválja a problémát. Szavaiból érződik: a hajléktalanság folyton döntésre késztethet a túlélés és a hosszú távú megoldás között, ami elvezethet az emberhez méltóbb életig. Az új törvénymódosítás szerinte azért hátrányos, mert most még csak nem is lesznek szem előtt az utcán élő hajléktalanok, kívül kerülnek az ellátórendszer látókörén. És a hideg még csak ezután köszönt be igazán.

Rózsi az utcán élőknél valamivel jobb helyzetben lévő ellátottait is folyamatosan ösztönzi arra, hogy hagyják el komfortzónájukat. „A nappali melegedőbe járó fiúk hatvan százaléka dolgozik valahol. Vagy jegyvizsgálóként a BKV-nál, vagy alkalmi munkát végez. Van egy csupaszív idős pizzaszakácsunk is. Mindig mondom nekik, hogy szívesen látom őket, de ennek hosszú távon nincs értelme. Többre hivatottak, mint hogy elforgácsolják az életüket, a kocsma, a fapad meg a melegedő között. Meg kell próbálniuk nem kiszolgáltatottnak lenni semmilyen rendszernek, meg kell próbálniuk önfenntartónak lenni.”

Félelmetes talpraállás
Rózsi arról is nyíltan beszél, hogy miután elhatározta, szeretne saját lábra állni, nehéz időszak következett el az életében. „Le voltam százalékolva, fix pénzem volt, nem is kevés. A bruttó rokkantnyugdíjam meghaladta a nettó fizetésemet. Mégis azt mondtam, nem érdekel a könyöradomány, én teljes emberként akarok élni, és ezt szeretném csinálni főállásban.” Mindehhez neki az adta a löketet, hogy hitre jutott, bízott Istenben, és élethivatásra lelt – mondja.

Megkérdezi a véleményüket
Rózsi fontosnak tartja, hogy a hajléktalan embereknek is legyen lehetőségük kibeszélni magukból azt a terhet, ami miatt ilyen helyzetbe kerültek. Ő ennek érdekében minden szombaton filmklubot szervez, ahol megkérdezi, mi a véleményük a látottakról. „Nagy, melák emberek elkezdenek bőgni ilyenkor. Amíg el tudják sírni magukat, addig van lehetőség a gyógyulásra. Ki tudják beszélni magukból a fájdalmukat, mert van, aki meghallgatja őket, míg sok helyen csak adatként kezelik őket, a taj-számuk alapján kipipálják őket, kaptak enni, kussoljanak. Én viszont azt szerettem volna, ha ezek az emberek megkapják, ami nekem akkor hiányzott.”

Igazságos-e a törvény?
Miközben megannyi teher sújtja ezeket az embereket, azt minden megszólaló elismeri, hogy a többségi társadalomnak, a járókelőknek is vannak szabadságjogai és kötelességei. Így a hajléktalanok szabadsága is csak addig terjedhet, míg másokét nem sértik. És mivel ők is teljes jogú állampolgárok – legalábbis elviekben –, ugyanúgy számon kérhetőek, mint bárki más.

Sokakban mégis ellenérzéseket váltott ki az alaptörvény módosítása, mondván: érdemes lenne megkülönböztetni a tettet és a viselkedést az állapottól. Noha a hajléktalanság állapot – amit nem lehet elvileg szankcionálni –, mégis ez történik. Pedig bizonyos cselekvések, például a drogfogyasztás, a nyilvános helyen vizelés, az agresszió vagy a csendháborítás lenne az, ami után bárkit felelősségre lehetne vonni. Erre a magyar hatóságoknak évtizedek óta van is jogosítványuk. Igazságos az, amikor ezt hajléktalanra és nem hajléktalanra egyaránt alkalmazzák – az elkövetett szabálysértést követően.

A hangtalanok hangja
A nyomásgyakorlás ugyan szükségesnek tűnik, de szelídebben és méltányosan kellett volna elvégezni, és valószínűleg nem jogszabályi keretek között – tartják a szakemberek. Így vélekedik erről Thoma László református lelkész is, aki Fülöp Attila szociális ügyekért felelős államtitkárnak címezte az általa elindított Keresztények a hajléktalan emberek ellehetetlenítése ellen című petíciót, amelyet cikkünk megjelenéséig 1279-en írtak alá.

A gazdagréti lelkipásztor kérdésünkre elmondta: szerinte a törvény tárgyiasítja a segítségre szoruló embert. Mert bár az nem a törvény dolga, hogy megoldjon egy több évtizede tartó, nehéz kérdést, nem jelenik meg benne az ember teremtett méltósága. „Az utcán élés eszerint bűncselekmény, pedig attól, hogy valaki ott van, még nem biztos, hogy úgy viselkedik, amit valóban szankcionálni kellene. Ha igen, akkor persze, mint mindenki mást is, fel kell szólítani rá, hogy ne tegye. Keresztény emberként pedig azért és akkor kell felemelni a hangunkat, ha valami Isten igazságosságával szembemegy, és kérnünk kell, hogy a felelős döntéshozók azt gondolják végig és vizsgálják felül. A mindenkori egyháznak prófétai szerepe van, figyelmeztetnie kell a mindenkori hatalmat, ha a hatalmát nem jó célokra vagy nem jó eszközökkel gyakorolja. Tisztelettel, szeretettel, de határozottan. A hajléktalanság közérdekű kérdés, amelyben azokért is fel kell szólalnunk, akik nem tudják képviselni magukat.”

Aggályos volt a törvénymódosítás kivitelezése is egyes szakemberek szerint. Megjelenése meglepte és szinte megoldhatatlan helyzet elé állította a szociális ellátásban dolgozók egy részét. Voltak, akik október 9-én értesültek róla, hogy javaslatot nyújtottak be a törvény módosítására arra vonatkozóan, hogy a nappali melegedőknek mindennap nyitva kell lenniük. Október 12-én jelent meg a Magyar Közlönyben a rendelet, 15-től pedig 130 százalékos nyitvatartással kellett működniük ember és fedezet nélkül. Magánemberek adományából vészelték át a kezdeti időszakot. Szerintük a cél jó volt, de hamarabb kellett volna értesíteni az érintetteket.

Többen élnek szállókon?
A BMSZKI adatai szerint a szállók kihasználtsága október 15-től 55 százalékról 73 százalékra emelkedett, ez mintegy 150 főt jelent. (Összesen 900 főt tudnak fogadni.) Ez azonban minden évben így volt a tél beköszöntével. Azt tehát nem lehet tudni, hányan jöttek be az intézkedések miatt, akár félelemből, de az biztos, hogy semmivel sem többen, mint szokásosan. Ami nagyobb probléma, hogy a hajléktalanok egyre inkább eltűntek a közterületekről, de hogy hol lehetnek, arról az utcai szociális munkásoknak is csak sejtései vannak. Valószínűsítik, hogy elbújtak, védettebb helyre húzódtak, ahol kevésbé vannak szem előtt. Például, olyan elhagyatott épületek pincehelyiségeibe, ahová a rendőrök már nem mennek le. Erdőkben, romos házakban, régi ipartelepeken húzhatták meg magukat. Sokan félnek, akkor is, ha a rendőrök emberségesen állnak hozzájuk – a hatósági személyek és a szankciók ugyanis önmagukban is a fenyegetettség érzését keltik sokakban.

Mit tesz az egyház?
Mindezzel együtt, ahogy eddig is, az egyházi és civil szervezetek csakúgy, mint az állami intézmények munkatársai továbbra is azon fáradoznak, hogy enyhítsék a hajléktalanságból fakadó nyomort. A Tiszta Forrás Alapítvány református hajléktalanmissziója például 150 embert ellátó nappali melegedőt és 32 állandó lakónak szállást biztosító védett szállót üzemeltet Budapesten, szakképzett munkatársai pedig utcai szociális munkát végeznek. Igen hatékonyak az alkoholbetegeknek szóló verőcei gyógyító hetek is Márkus Gábor lelkipásztor szervezésében.

Alkoholista és hajléktalan is volt, pedig hívő családból származik – Leleszi Balázs Károly ma már szociális munkás, és az alapítvány munkatársa. „Nekem az volt a legnagyobb áldás, hogy hajléktalan lehettem, ekkor tudtam átadni Istennek az életemet. Utólag, persze, kikerültem volna, de végül hasznomra vált.” Az evangéliumnak látja a hatását mások életében is. Egy nőről mesél, aki korábban erdőben lakott, de kitartóan kereste a kiutat helyzetéből, és megtérése után Isten megáldotta egy lakással is. Egy roma férfi pedig szintén az alapítvány munkájának köszönhetően tért meg, már tartja a kapcsolatot a gyerekeivel, nem menekül az italba.

Károly igyekszik jó példát mutatni. Már hajléktalanként is rendkívüli önmérséklettel élt, így sikerült annyi pénzt megspórolnia, hogy vegyen egy házat. Volt hajléktalanok és állami gondozott gyerekek segítettek neki a felújításban. „Hát nem szép munkája ez Istennek? Akkor végeztem el a gimit esti tagozaton, aztán egy felsőfokú gyermekvédelmi munkás képzést is, majd egyetemre jelentkeztem. Ezek a gyerekek látták, hogy lehet nem inni, dolgozni, iskolába járni szállóról is. Látták, hogy nem álom az egész.”

Egy szociális munkásnak észre kell vennie, hogy kiben van remény, mert azzal az emberrel érdemes foglalkoznia – teszi hozzá. „Ha érzik, hogy valaki komolyan gondolja a segítséget, ők is másképp állnak hozzá. Az első mindig a mentális helyreállás, a következő pedig egy világos cél kijelölése. És ahogy például a szenvedélybetegség sem egyik napról a másikra alakul ki, úgy a gyógyulás sem egyik napról a másikra történik. De a fehér köpenynek és a fekete palástnak megvan a varázsa – az orvosra és a papra hallgatnak a hajléktalan emberek.”

Családok az összeomlás szélén
A Magyar Református Szeretetszolgálat a megelőzésre is nagy hangsúlyt fektet. Az utóbbi években lakhatási gondokkal küzdő családokat karolt fel. A 2011-ben elindult Mentőöv Programot a gazdasági válság következményei hívták életre azzal a céllal, hogy amíg egyes állami szervek reagálni tudnak, a kilakoltatás előtt álló családok segítséget kapjanak a krízises átmenet biztonságos mederbe tereléséhez – számolt be érdeklődésünkre Lutár Balázs, a Szeretetszolgálat szociális programjainak vezetője.
Ennek érdekében a mentorok segítettek a költözéssel járó ügyek intézésében: a kauciótól az elhelyezkedésen át az iskolaváltásig bezárólag. 2013 óta az Együtt a lakhatásért programban folytatták munkájukat, amelyben a családoknak nagyobb önrészről kell gondoskodniuk, ezzel is segítve az öngondoskodás kialakulását. Együttműködésre léptek a Nemzeti Eszközkezelő Zrt.-vel, amely megvásárolta az eladósodó családok ingatlanait, és bérleményben kiadta ugyanazoknak a családoknak, hogy ne kelljen elköltözniük. „Akkoriban több mint ezer családdal működtünk együtt négy megyében és Budapest egy részén. A családok 95 százaléka meg tudta őrizni saját házát, lakását.”

Az MRSZ azt is szerette volna megelőzni, hogy a krízisbe jutott családok gyermekei átmenetileg nevelőszülőkhöz kerüljenek. A mentorok nagy segítséget jelentettek az üzemi szolgáltatókkal, végrehajtókkal való egyeztetésben is, hogy átlátható, kiszámítható legyen, végül is mennyi költség és milyen sorrendben terheli a családot. „Olyan mértékű információ árasztotta el őket, amire már csak az volt sokuk reakciója, hogy homokba dugták a fejüket, ami még mélyebb adósságspirálba rántotta őket. A lefelé húzó örvényben tudtunk segítő kezet nyújtani.” A program jelenleg is tart.

Mit tehetünk mi?
Ha szakmai segítséget nem adhatunk is, emberi gesztusokat bármelyikünk tehet. A befogadás ugyanis nem csak fizikai, de lelki értelemben véve is az egyik legalapvetőbb emberi szükséglet. Ujlakiné Rózsi a Gyulai Pál utcai református gyülekezetről mesél, amelynek lelkipásztora, Karsay Eszter szívesen látta őt már akkor, amikor még „csöves” volt, csakúgy, mint a gyülekezet többi tagja. „Eszter a mai napig is mellettem áll, bármilyen problémám, kísértésem van. Hitelesen közvetíti az Úristen szeretetét.”

De mit tehetünk mi, ha hajléktalan emberrel találkozunk? Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke azt mondja: ha adni szeretnénk, azt adjuk, amit kér az illető. Ha százast kér, akkor ne zsömlét adjunk helyette, ne neveljünk ezzel. Ujlakiné Rózsi viszont pénzt csak annak ad, akin a delírium okozta tüneteket észleli, vagyis akinél függősége miatt az alkoholelvonás halálos kimenetelű lehet. Vecsei Miklós úgy fogalmazott: ne vigyük haza és ne „mentsük meg” hajléktalan embertársainkat, de mindenkinek legyen egy olyan hajléktalan ismerőse, akit a nevén szólít, mert ezzel lehet, hogy olyat adunk neki, amit nem kapott meg hosszú évek óta.

Emberhalásszá lenni
A szakemberek egyetértenek abban, hogy ha a legjobban végzik is a hajléktalanellátást, akkor is csak tüneti kezelés marad. A hajléktalanság azonban nem pusztán lakhatási kérdés. Ha orvosolni akarjuk, a társadalom összes alrendszerét lehetne orvosolni, az egészségügytől az oktatáson át a munkaerőpiacig. Be kellene foltozni a szociális hálót, hogy minél kevesebben csússzanak át rajta. Talán ilyen értelemben is emberhalászokká lehetünk.

Többen megerősítették azt is, hogy csak a személyes kapcsolaton keresztüli segítség jelent valódi segítséget. A szociális munkásnak szerintük mintegy munkaköri kötelessége, hogy ne veszítse el a reményt. De a remény minden egyes ellátott esetében mást jelent. Nem tudnak mindenkit lakáshoz juttatni, de segíthetnek neki megtenni a következő lépést, hogy kicsit jobb helyen lakjon, másfelől nézve: kicsit több adót fizessen és kevesebbet használjon föl.

Ahogy egy szociális szakember fogalmazott: amikor a világon bárhol sikerült kezdeni valamit a hajléktalansággal, valamilyen nyomást is gyakoroltak a kormányok azért, hogy az utcán élés ne legyen olyan egyszerű. Ám nyomást gyakorolni a legkülönbözőbb szinten lehet, jól és rosszul is. Emellett viszont mindig megfelelő, személyre szabott, jó minőségű, differenciált szolgáltatásokat nyújtottak mindenhol. Ez a kettő együtt jár és vezethet el ha nem is a megoldáshoz, de a probléma orvoslásához.

Képek: alfahir.hu, Füle Tamás, kdnp.hu/Váli Péter, reformatus.hu/Vargosz, startlap.hu

Röhrig Géza Angyalvakond című kötetében 50 hajléktalan ember portréját rajzolta meg. A kötetben szereplő versek közül a következőt ajánlotta portálunk olvasóinak:



dávid

mint egy delfin
ha leszakadt öregen
a tatod a hangod hűlt helyét követem
árbóckosarad mind kisebbülő pontját

és bár egyre nagyobb lett már a távolság
úsztam amíg tudtam úsztam utánad

most itt fekszem a világűr mélyén
akár egy horgony kire rásüllyedt a hajó

ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti


azt mondják a szent emberek
jó a te ránk emelt kezed

hogy úgy köpsz arcul
mint cipőjét apukám
tisztára pucolsz a nyállal azután

nem tudom
nem tudom
semmit sem tudok

ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti


Atyám
ujjatlan tenyér az én szívem
nem bír megtartani senkit sem
az eget fogdosom
s nyűszítek mint józsef a kútból

emelj föl
de ne fentről
emelj föl alulról

hisz állni sem tudok már 

itt fekszem
s akár tengeralattjáróba a víz
tör be rajtam az idő

ahhoz még van erőm hogy legyek
ahhoz már nincs nincsen hogy veled

ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti


ha megszabadítasz
elszakadunk egymástól
hisz mint vízgyűrűn a lemezjátszó tűje
befelé tart sokszor ki eljut kívülre

ám ha nem könyörülsz
ama napon ki fog megvallani téged?
ki szerez érvényt vízválasztó igédnek?
ki lesz tanúd ha veszni hagyod szolgád?
éjjel s nappal ki tanulja majd tórád?

ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti


itt fekszem
e hiányoddal kisámfázott világban

tüzed s táncod után epedve
mint eltévedt eszkimó
ha kutyáit megette

ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti ti
ti ti ti tá tá tá ti ti