Vajon hogy bírja? – teszem föl a már-már kísértő kérdést. Fölfoghatatlan. „Nem szunnyad, és nem alszik" – mondja a zsoltáros (121. zsoltár, 4. vers). Ezt az Igét már régóta ismerem, vagy inkább csak tudom, de – mintha valami fölvillant volna bennem – kijelentéssé igazán csak most vált számomra.

Hogyan? Ő most sem alszik? Ő most is a mi dolgainkkal van elfoglalva? Szüntelenül figyel? A mi lélegzetvételünket, szívdobbanásainkat figyeli, regisztrálja, folyamatosan kiértékeli – mintha csak egy intenzív osztályon feküdnénk –, csakhogy ezt az éjszakát is átéljük és megláthassuk a fölkelő napot? Ott vagyunk gondolatában, hogy ébredéskor átkarolhassuk kedvesünket? Megdöbbentő! Mármint az, hogy a teremtő Isten ennyire elkötelezi magát. Félt, oltalmaz, szolgál! Félt bennünket, meg nem feledkezve rólunk. Oltalmaz, minden eszközt fölhasználva szüntelenül véd. Gondolataiban hordozva bennünket szolgál. 
És itt értem meg, hogy Isten nem csak a Fiúban tette magát szolgává, de a teljes Szentháromságban is. Isten létrehozta az univerzumot, s benne a maga képmását, az embert, és megállás nélkül munkálkodik érte, hogy fönnmaradjon, hogy éljen – nemcsak a lét szintjén! –, sőt, hogy ne csak jelene, de jövője is legyen. Isten nem csupán Úr, de teremtményei fönntartásában szolga is. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, amikor valaki létrehoz egy hatalmas vállalkozást, dolgozik érte, majd amikor már beindul, működik, észreveszi, hogy a munkát nem lehet abbahagyni, a fönntartás ugyanolyan kitartó és szüntelen szorgalmat, odaadást igényel, és bizonyos értelemben maga is a cég szolgájává válik. Talán ez is – igaz, olykor torzultan – az istenképűség része?

Persze, nem gondolom, hogy Isten mindezt ne tudta volna előre. Számára nyilván nem volt ismeretlen az, hogy nem elég teremteni, azt fönn is kell tartani. Ám ha így van, akkor még inkább csodálatos az, amit Isten a teremtésben tett, s hogy egyáltalán teremtett. A hetedik napon ugyan megpihent, de ez a megpihenés a teremtés befejezését jelentette. Milyen különös. A teremtés által először saját akaratának, majd pedig azon keresztül és avval egy időben teremtményeinek szolgálatába áll. Mert szereti, amit megvalósított, mert szereti őket, s ez a szeretet további elköteleződéssel jár. Sőt, Isten – ahogy olvashatjuk (Mózes második könyve 20. rész, 5. vers) – féltőn szerető, ezért a Fiúban, pontosabban a testet öltött Igében még meghalni is képes volt. Ez az isteni dráma! Mert az övéit nem engedi ki a kezéből. Gondoskodik róluk. Folyamatosan. És mindörökké.

Miközben mindez fölvillant előttem, fölélénkültem, egy pillanatra megszűnt a fáradtságérzetem, s mintha magam is részesévé váltam volna az isteni energiának. Az álom kiment a szememből, s mialatt e gondolatsort átfuttattam magamban, hirtelen úgy éreztem, mintha e látás által a gondviselés résztvevője lettem volna. Nem magamtól, Vele. S ez megnyugtatott. Annyira, hogy lassanként kezdtem ellazulni, elernyedni, s végül már csak annyi erőm maradt, hogy eszembe jusson: „Békességben fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!" (4. zsoltár 4. rész, 9. vers)

Apostagi Zoltán
A szerző a Vértesaljai Református Egyházmegye világi főjegyzője.