Hosszú hétvégényi elcsöndesedésre hív a Sófár református dicsőítő mozgalom a tahi református konferenciaközpontba. A május 11., csütörtök és május 14., vasárnap közötti LélekJelenLét hétvége abban különbözik a hagyományos csendes napoktól, hogy a résztvevők valóban csendben töltik ezt az időszakot. Hogy miért, arról a csendhétvégét vezető lelkipásztorok egyike beszélt portálunknak.

Az elengedés és a megragadás a témája a májusi LélekJelenLét-hétvégének. Mi inspirálta ezt a témafelvetést?
A csendhétvége, amire készülünk, már magában hordozza ezt a kettősséget. Három és fél napig kizárunk mindenféle kapcsolatot a családdal, letesszük feladatainkat, szolgálatainkat, sőt, a csütörtök délutáni találkozástól egészen vasárnapig elengedjük az egymás közti kommunikációt, a beszélgetéseket az étkezések alatt is. Vagyis azt a hétköznapi csevejt is, amellyel próbálunk egymáshoz kapcsolódni, ismerkedni. Mindez nem öncélú, hiszen éppen azért történik, hogy megragadhassunk valamit, ami viszont ebben a csendben születhet meg. Ennek az odaszánt figyelemnek a terébe léphet be az Isten, aki megszólal és formál bennünk bizonyos területeket. A célunk, hogy megragadjuk azt a kegyelmet, ami már a miénk Krisztusban.

Ha jól értem, ezt a belső, lelki folyamatot törné meg a csevegés, ami kizökkent.

Igen. Általában két módon vagyunk jelen a közösségben. Szeretnénk megosztani, ami bennünk van, közben pedig megvizsgálni a körülöttünk lévők reakcióját. Tükörként használjuk egymást, miközben szeretnénk megélni az elfogadottságot, az elrejtettséget, a hasonlóságot. És ez rendben is van így, hiszen ezért is teremtettünk közösségbe, családba, gyülekezetbe, barátságokba. Ha viszont elengedjük ezeket, akkor sokkal intenzívebben megélhetjük, milyen tükröt mutat nekünk Isten. Az Ige, az imádságok közben felfakadó felismerések segítenek ebben a tükörben maradni úgy, hogy ebbe a képbe nem zavar be semmilyen másik kép. Isten és köztem megszületik egy mélyebb közösség. És nem másokat használok ennek elérésére, hiszen valóban megformálódik ez az elrejtettség.

Gyülekezeti tagokként gyakran gondolunk úgy a keresztyén közösségre, mint olyan térre, ahol jól érezzük magunkat, megoszthatjuk magunkat, ahol felvidítanak, megértenek, ahol viccelődünk, ahol jóban vagyunk egymással. Pedig a Krisztushoz tartozó közösségnek van egy nagyon különleges jellege, mégpedig hogy mi pneumatikus közösség is vagyunk. Tavaly volt az első olyan LélekJelenLét, amelyet így hirdettünk meg. Igen, ez reformátusoknak nehéz, mert nincs olyan szerzetesi hagyományunk, ahol így élnénk a csendet, de akik ott voltunk, elengedtük a kapcsolódásokat, és megéltük, hogy valóban létezik ez a pneumatikus közösség. Vagyis, mindnyájan fölfele és ugyanahhoz a főhöz kapcsolódunk. Ez olyan közösséget teremt, hogy vasárnap a megosztások ideje alatt úgy ültünk egy körben, mintha mindvégig beszélgettünk volna egymással. Természetességgel osztottuk meg, ki milyen utat járt be, mert ugyanazzal jártunk az úton. Ez tehát kiábrázolja, amit az úrvacsorában amúgy hirdetünk is: a fő, Krisztus meghívására alkotunk olyan közösséget, amellyel éltek az apostolok, az egyházatyák, hitvalló őseink is.

Akkor ez a válasz arra a szintén adódó kérdésre, hogy miért másokkal együtt vonul el csendhétvégére, aki szeretne Istennel időt tölteni.

Valóban. A másik oka pedig az, hogy csendben lenni nem könnyű. Aki vonult már el egyedül, tudja jól, hogy a csend elsőre vonzó, de egyszer csak frusztrálni kezd. Mert a vágyaim, a gondolataim, a kívánságaim, a sötétségeim, a félelmeim, a hazugságaim ebben a csendben egyszerre észlelhetővé válnak, és ha egyedül vagyunk, könnyebben kimenekülünk ebből a helyzetből. Erre megvannak a hétköznapi fogásaink és a kegyes útjaink is. A közösségben megélt csend viszont megtart, hiszen körülöttem is imádkoznak, másrészt van egy igei vezetés mindvégig ebben a csendben. Tehát egyénenként és közösségileg is az Ige körül, valamint imádságokban vagyunk, ha egymással nem beszélgetünk is. Ha túljutunk a nehezén, és nem mi töltjük fel a rendelkezésre álló időt, akkor megélhetjük, hogy Isten belép ebbe a csendbe.

Mit jelent pontosan a lelki vezetés ebben a pár napban?

Az egész hétvégének van egy igei íve. A Filippi levélből választottunk egy igeszakaszt, a 3. fejezet 7-től 14-ik verséig tartó részt. A vezérigénk – engem is megragadott a Krisztus – szintén ebből a fejezetből származik, ahol Pál apostol arról beszél, hogy Krisztusért kárnak ítél mindent, és megragadja az örök életet. Van tehát egy igei ív, amin vezetjük az elcsendesedni vágyókat, és az egyéni csendességekhez is kapnak Igét, kérdéseket, illetve imádság- és igetanulmányozó módokat. Esténként igehirdetések, közös énekes-dicsőítő imádságok, illetve a naponta elérhető lelkigondozói-lelkivezetői beszélgetések segítenek ennek a lelki útnak a bejárásában, akkor is, ha valaki elakadt.

Visszatérve arra, hogy még a kegyes módszereink is lehetnek menekülések: azt gondolod, hogy az önmagunkkal való szembesülésre nem fordítunk elég figyelmet a hétköznapjainkban?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy szinte teljesen mindegy, hogy milyen kegyességet gyakorlunk, az embernek mindig kísértése az, hogy ő maga építse meg ezt az utat Isten felé. A bizonyos Bábel tornyát. Ha Igével élő ember vagyok, akkor is kísért az a lehetőség, hogy felcsapom a Bibliámat gyors megoldást keresve a problémáimra. Ezzel a felcsapásos módszerrel próbálom megúszni a felelősséget, hogy hogyan döntsek, miben változzak. El akarom kerülni, hogy hosszan kelljen hordoznom kérdéseket, és hogy Isten abban a tempóban formálja ki a válaszokat, amilyenben Ő akarja. Ez nagyon sokszor azért van, mert nem tudjuk hordozni az életünkben megjelenő feszültségeket. De a megszentelt élet és az Istenben való élet az, amire valójában vágyunk, és ez az, amire hív minket Isten, vagyis egy életen keresztül formálódnunk kell.

Persze, a korszellem is azt diktálja, hogy gyorsan oldjuk meg a problémáinkat, és bizony, meg is találjuk ezeket az utakat. Karizmatikus közösségekben ott a kísértés, hogy mindenféle pszichés felfokozottsággal, egyfajta rajongó lelkesedéssel megjelenítsük azt az erőt, aki itt van köztünk, ami miatt nem kell hordozni például egy betegségnek a fájdalmát, vagy az amiatti kétségbeesés útját. Pedig az is egy út például, amíg megtanulok elfogadni egy betegséget.

De még a csend útját is lehet Bábel tornyaként építgetni. Amikor valaki ebből a zajos világból kilépve, a fejében kavargó gondolatokkal megterhelve a csendben keresi Istent, akit közben a csenddel magával, a nyugalommal azonosít. Pedig Isten sem nem a csend, sem nem a felfokozott érzelmekben megélt erő vagy akár egy minket igazoló igeszakasz. Isten egészen más. Totaliter aliter (teljességgel másként való – a szerk.), akit a mi oldalunkról paradox módon csak az elengedésben, a teljes átadásban és a benne való bizalomban ragadhatunk meg. 

Amikor az Igével, a közösséggel, az imádsággal és a csenddel Isten előtt nyitom meg a teret, hagyom, hogy Ő az elején krízist hozzon létre bennem, akkor esélyem nyílik a fejlődésre. Ha elengedjük hétköznapi és vallásos pótcselekvéseinket, és vállaljuk ezt a krízist, akkor az Ige és a Szentlélek vezetését tapasztalva Istennel találkozhatunk. Ő pedig úgy fog belépni ebbe a közös térbe, ahogy Ő akar. Ezek a találkozási pontok igazán mélyen érintenek és sokkal mélyebb változásokra hívhatnak. Az ebben megtapasztalt szabadítás sokkal hosszabb távon hat, mert megadtuk neki az időt, megadtuk neki a figyelmet, és nem menekültünk ki belőle, hanem engedtük, hogy Isten munkálkodjon bennünk.
Így leszünk Istent dicsőítőkké egy ilyen lelkigyakorlatos hétvégén?

Nem annyira szeretem a lelkigyakorlat kifejezést, mert az azt sugallja, mintha begyakorolhatnánk Isten felé vezető módszereket. Az Isten dicsőségére élni a csenddel inkább azt jelenti számomra, hogy Istent dicsőítem azzal, hogy lemondok a saját megoldásaimról, és elismerem, hogy Ő az, aki valójában tud az életemről. És akar az életemben olyan utakat elindítani, amelyeket meg kell járnom. Tőle várom az életem megoldását, ezért az Ő Igéje alapján, az Ő teremtési rendjébe illeszkedve, rá figyelve, egyedül neki adva meg a tiszteletet szeretném megjárni a saját életutamat.

Ha már tisztáztuk, hogy nem lelkigyakorlatról van szó: a csendes órákban vajon a katolikus körökben elterjedtebb szemlélődő imádsággal imádkoznak a résztvevők?

A Sófár azért is vállalta magára a csendhétvégét mint műfajt, mert a református egyházon belül is fontos, hogy keressük, mi a csendgyakorlatok számunkra megélhető formája. A LélekJelenLét az Isten Igéje fölötti szemlélődésre teszi a hangsúlyt. Ennyiben nem az ún. Jálics-féle szemlélődő lelkigyakorlat a csend útja nálunk, hanem az Igére való fókuszálás és az Igével töltött csendidők. (Jálics Ferenc jezsuita szerzetes a szemlélődő meditációs lelkigyakorlatok egyik irányzatának kidolgozója – a szerk.) Persze, amikor nem az Igére fókuszálunk, hanem a csendben Istenre figyelünk és hagyjuk, hogy az történjen, amit Ő szeretne adni – akár a jálicsi szemlélődő lelkigyakorlat során –, akkor ugyanúgy beléphet Isten és adhat egy Igét, egy képet, ettől nem zárkózunk el. Mégis úgy gondoljuk, hogy kincs és ajándék az Ige, és kaptuk, mint utat Istenhez. Isten beszélő Isten, aki szavakkal közelített hozzánk. Szavakkal teremtett, és a Logosz – mint teremtő erő, mint aki testté lett, és mint ami olvasva is Istennel való találkozásra vezet – hatalmas kincs, amellyel szeretnénk élni. Amikor csendben vagyunk, akkor tehát elengedünk dolgokat, de megragadjuk azt a lehetőséget, hogy kijelentő Istenünk van, aki az Igéje által szól hozzánk.

Kiknek ajánljátok a LélekJelenLét-hétvégét?

Leginkább Igével élő és szolgáló, sokat tenni akaró és tudó embereknek. Azoknak, akik – önkritikusan fogalmazva – csináljuk az egyházat. Sokszor az a küldetés és szolgálat, amire elhívattunk, olyan sok és megterhelő, hogy nem jut idő arra, hogy csendben legyünk, és találkozzunk Istennel és magunkkal. A LélekJelenLét tehát nem missziós alkalom. Itt elengedjük az igemagyarázat olyan gyakoriságát, ahogy az egy gyülekezeti hétvégén vagy akár egy cursillón lenni szokott, ahol a keresztyén hit kifejtése van a középpontban. Mindezt azért tesszük, hogy Isten mélyebben formálhasson azok által az Igék és tanítások által, amelyekkel már élünk. Hogy megragadjuk azt a kegyelmet, ami már a mienk. Ezzel nem tudjuk ellátni azt a feladatot, hogy olyan embereknek hirdessük az Igét, akik most ismerkednek a kereszténységgel. De szeretettel várunk egyházunkban élő, az Istennel való megpihenésre, csendidőre, beszélgetésre vágyó embereket. Isten úgy teremtette meg a világot, hogy hat napig dolgozunk, a hetedik pedig a nyugalom napja, amikor csak rá figyelünk. Így lesz ezen a hétvégén is. Azt a sok mindent, amiben élünk az egyházunkban, azt most elengedjük pár napra, és megéljük, hogy Isten ebben az elengedésben is munkálkodik.

A LélekJelenLét hétvégével kapcsolatos további részletekről az esemény honlapján tájékozódhat. A szervezők ajánlják a csütörtöktől vasárnapig tartó teljes részvételt. Jelentkezési határidő: április 30., vasárnap.

Képek: Füle Tamás