Timár Pál (1930–2024) Debrecenben született 1930. június 18-án, szegény sorsú szülők első gyermekeként. 12 éves volt, amikor édesapja többszöri munkaszolgálatos behívás után már többé nem jött vissza az ukrán területekről. Édesanyja áldozatos munkával és küzdelemmel nevelte az üldöztetések közepette a négy árva fiúgyermeket.

Meghatározó volt számára Debrecen. Körülvette a város református keresztyén lelkisége, szellemisége, mely kezdettől fogva hatással volt rá. Kitűnő tanítók nevelték őket. Hamar észrevették kiemelkedő képességeit és segítették a továbbtanulásban, így a Debreceni Református Kollégium polgári iskolájába került. Még az elemi iskolában kapcsolatba került a Keresztyén Ifjúsági Egyesülettel (KIE), és annak cserkészcsapatával. A templomba különösen az orgonazene, az éneklés vonzotta. Mire befejezte a polgári iskolát, a háborús évek véget értek és válaszút elé került.

Előbb a tanítói pálya felé indult a kollégium másik intézményébe, a tanítóképzőbe. Tanárainak köszönhette a zene iránti egyre elmélyülő érdeklődését és szeretetét. Hegedülni tanult, életét végigkísérte a zeneirodalom megismerése, szeretete. A háborús évek után kibontakozó egyházi lelki ébredési mozgalmak megérintették, és megérlelték benne a tudatos hitbeli döntést Jézus Krisztus és az Ő ügye mellett. Tagja volt a Bethánia Egyletnek.

A vallástanítói vizsga után hívást kapott a vizsgabizottság egyik elnökétől, dr. Czeglédy Sándor teológiai professzortól, hogy jelentkezzen a Teológiai Akadémiára. Azonban előbb elment a budapesti Közgazdasági Egyetemre, ahová soron kívül felvették kiemelkedő tanulmányai miatt. Egy jó hónap múlva döbbent rá, hogy nincs a helyén.

A nyomuló pártállami diktatúra és egyházellenesség egyre elviselhetetlenebbé tette a helyzetét. Templomba járása és bibliája miatt megfenyegették, de ő hamar döntött. Otthagyta az egyetemet.

A sárospataki Teológiai Akadémiára ment, ahol nagyon jól érezte magát. Kitűnő professzorok tanították: dr. Nagy Barna, dr. Ujszászy Kálmán, dr. Koncz Sándor, dr. Szabó Zoltán. Miután két év múlva megszüntették a pataki teológiát, ismét visszakerült Debrecenbe, ott szerzett lelkészi diplomát. Tagja volt – jövendőbeli feleségével együtt – a híres Exodusnak. Azok a teológusok, akik Patakról kerültek Debrecenbe, 1951. október 22-én visszaszöktek Sárospatakra, a „hazájukba”, ahogy nevezték. Film állít emléket nemes és bátor tettüknek.

Bartha Tibor hívta a teológia elvégzése közben már maga mellé segédlelkésznek, de ő a hívásra nemet mondott. Ennek következményei lettek a jövendőben.

Szolgálatát Nagykállóban kezdte 1954 augusztusában. Két év múlva házasságot kötött Szabó Gabriellával, Szabó Dániel lányával, akivel a teológián ismerkedett meg.

1957 tavaszán, Virágh Sándor borsodi esperes és Diósgyőr-vasgyári lelkész hívására a tiszáninneni egyházkerületbe kerültek és 1960 tavaszáig itt végezték szolgálatukat. Itt született első két gyermekük: Gabriella és Pál.

1960-ban egy kis borsodi faluba, Felsőkelecsénybe helyezték, ahol a lélekszám nem érte el a háromszáz főt sem, és ahová a körülmények miatt már lelkipásztort sem akart adni az egyházi vezetés. Ezután nehéz évek következtek. Bár a gyülekezet szeretete körülvette a lelkészcsaládot, a megélhetés gondjai mindennapi kérdéssé váltak. Már-már megkísértette őket annak a gondolata, hogy egyiküknek világi állást kellene vállalni. Ekkor Isten Igéje megállította őket (Luk.9:62). A megoldás holland lelkipásztorokkal érkezett e nehéz időkben és segíteni kezdték a családot.

Isten itt további három gyermekkel ajándékozta meg őket: Andrással, Judittal és Eszterrel. Később a lelkészhiány következében további környékbeli elárvult kis egyházközségekben láthatták el a szolgálatokat (Ragály, Trizs, Imola, Kánó). Felsőkelecsényi szolgálata alatt 1963-ban egy országosan meghirdetett pályázaton első díjat nyert a rendszeres teológia területén benyújtott teológiai antropológia tárgyában írt „Ecce Homo” című „Micsoda az ember, hogy megemlékezel róla” jeligéjű dolgozatával. Doktori pályamunkának tartották a bírálók, de ő nem élt ezzel a lehetőséggel.

Tizennyolc év után, 1978-ban az egyházkerület egervölgyi egyházmegyéjébe került át, miután Átány községbe hívták. Felesége pedig a szomszédos hevesi egyházban lett önálló lelkész. Közel 20 évi szolgálat után, 1997 nyarán ment nyugállományba. Mindeközben az egyházmegyében betöltötte a pénztárosi tisztséget, egyházmegyei tanácsbíró és egyházkerületi képviselő feladatokat.

Nyugdíjas éveikben Pilisszentlászlóra költöztek gyermekeik és unokáik közelébe. Feleségével, gyermekeivel hozta létre a faluban a Pilisszentlászlói Református Gyülekezetért Alapítványt. A közösség a mai napig él.

Öt gyermekük közül hárman végezték el a teológiát, egyikük műszaki területen, míg egy lányuk zenei (egyházzenei) pályán találta meg hivatását. 2013-ban maradt özvegyen.

A hitismeret dolgaira taníthatta a reábízottakat és hívogathatta igehirdetéseiben az egyetlen és igazi Tanító Mesterhez, Jézus Krisztushoz. Hálás volt Istennek, hogy mindezt tehette egy olyan korban, amikor a totális diktatúra a testileg-lelkileg megnyomorított nemzetből még a keresztyén hitet is ki akarta irtani. Mindig hitte, hogy Isten és az Ő országának ügye végül is diadalmaskodni fog.

Élete utolsó évtizedeiben lélekben mindig Debrecenben volt, oda tartozott. Vasárnaponként örömmel várta a nagytemplomi istentiszteletek közvetítését.

Nyugdíjas éveiben is sokat szolgált, mint igehirdető. Naponta foglalkozott a teológiai szakirodalommal és sok zenét hallgatott. Népes családja, 18 unokája és 12 dédunokája szeretete kísérte életét.

Idézet egy előadásából:

 „A kegyelem nagyságának látására különösen három ige nevelt: „Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.” (Jób 10, 12) „...a te kegyelmed jobb az életnél.” (Zsolt 63, 4) „Elég néked az én kegyelmem.” (2Kor 12, 9) Hálás vagyok Istennek, hogy nemcsak életet, hanem kegyelmet is kaptam Tőle Krisztusért. Ahogy múlnak az évek, egyre inkább látom, hogy a kegyelem jobb és több mindennél, mert a földi élet múlandó, de az Isten kegyelmi ajándéka az örök élet. És kegyelme mindig, minden helyzetben elég!” (2001. 09. 22.)

Timár Pál önéletrajzi írás nyomán szerkesztette Timár Gabriella