Június 28-án megjelent egy hír a Daily Mail-ben amely szerint egy apuka megelégelte lánya szelfimániáját, és radikális lépésre szánta el magát. A cikk szerint „időt és fáradságot nem kímélve lekopizta” a lánya fotóit: ugyanolyan ruhát vett el, ugyanúgy pózolt, még a lánya sminkjét, frizuráját és tetkóit is lemásolta, és így készített magáról egy szelfisorozatot. A lánya eredeti szelfijét a saját fotója mellé vágta, és ezeket a képpárokat megosztotta a saját internetes oldalán. A fotókat gyorsan felkapta az internetes média, néhány órán belül több mint tízezren osztották meg a vicces kedvű „trollpapa” fotóit.

Egy magyar hírportál is lehozta a képeket, „remek ellencsapásnak” nevezve az apa ötletét. A cikket megosztottam az egyik általam vezetett, neveléssel kapcsolatos nyílt fórumon, és mondhatom, heves vihart kavart. Volt, aki az apának adott igazat, volt, aki a kislányt védte. Hasonló energiával és megosztottsággal törnek fel a kérdések a szülőkből, nevelőkből azokon az előadásokon, pedagógus-továbbképzéseken is, amelyeket a digitális nemzedékről tartok.

Eredeti cikk:
http://www.dailymail.co.uk/femail/article-3663232/Dad-recreates-daughter-s-selfies.html

Kétségbeesés, önvád, düh jellemzi ezeket a hozzászólásokat, és leginkább a teljes értetlenség. Nem értjük a gyermekeinket, tanítványainkat, sokszor olyan az Y-, Z- vagy Alfa-generációval folytatott beszélgetésünk, mintha ufókkal kellene kommunikálnunk. Mintha egy más bolygó idegen lényei élnének velünk egy térben, akiknek alapvető jelzéseit sem értjük, és alapvető szükségleteik is teljességgel abszurdnak tűnnek.

Ez a generációs szakadék valahogy más, mint ami apáink és közöttünk volt. Mintha mélyebb, súlyosabb lenne, mintha nehezebben lehetne megtalálni a közös hangot, a generációk közös nyelvét.

És ez valóban így is van. Mert a világtörténelemben mindig is harcoltak egymással a generációk, mindig is jelen volt a generációs szakadék, de valójában egy térben, egy kultúrában éltek, egy nyelvet beszéltek. A generációk közötti feszültséget elsősorban az önállósulási törekvések, illetve az értékrendbeli különbségek jelentették, de mindig megmaradt az a közös „nyelv”, amin a generációk tagjai meg tudták érteni egymást, s bár a fiatalok és az idősek kultúrája mindig is különbözött egymástól, gyökerében mindkettő azonos volt. Nem beszélve arról, hogy a hagyomány szentesítette kényszerűségből vagy szabad akaratból egy térben éltek a különböző korosztályú emberek a családban. A virtuális kultúraváltással azonban elveszítettük a közös teret, a közös kultúrát és a közös nyelvet.

A magyar gyerekek átlagosan napi 4-6 órát töltenek internetezéssel, és ehhez még hozzájön az online filmnézés, zenehallgatás. Személyes kapcsolataikat, barátságaikat, szerelmeiket is az interneten élik meg. Az internet közönsége vagy az internetes csoport véleménye lett számukra mértékadó. A nevelés területén nagyon fontos kérdés, hogy a gyermek számára ki lesz tekintélyszeméllyé, kinek a példáját akarja követni, kihez akar hasonlítani, kinek az értékrendje válik mintaadóvá. Míg kisgyermekkorban a szülő, majd a pedagógus a tekintélyszemély, addig a kamaszoknál a kortárscsoport kerül ilyen referenciahelyzetbe. A kamaszkor egyik konfliktusforrása és vészfaktora eddig az volt, hogyha a gyerek rossz társaságba keveredett, ha a kortársai, akikkel mindig együtt „lógott”, más értékrendet vallottak, mint a szülők. Ma azonban már visszasírjuk ezeket a régi szép időket. Mert akkoriban legalább tudhattuk, kik hatnak a gyerekünkre, ma azonban már fogalmunk sincs erről. A kamaszok referenciacsoportja ugyanis ma már nem a valós térben, hanem a virtuális térben keresendő. A közösségi oldalak csoportjai, az ismerősök visszajelzései, lájkjai, kommentjei alakítják személyiségüket, értékrendjüket, önértékelésüket, és mi, szülők, valójában nem tudjuk, hogy kiknek, milyen értékeknek akarnak megfelelni. Mert meg akarnak felelni, mégpedig nagyon.

Ezt bizonyítja Sue Palmer amerikai pszichológus kutatása, aki gimnazista korú gyerekek közösségi oldalakon megjelenő posztjait, azok tartalmát és gyakoriságát vizsgálta. Palmer hozta be a köztudatba, a „lájk-kurva” fogalmát, ami szerinte a Z-generáció egyik sajátossága. Az interneten megosztott saját tartalmakat (szelfik, információk saját magáról, blogbejegyzések stb.) vizsgálva azt tapasztalta, hogy amikor egy középiskolás korú gyerek kiposztol valamit, átlagosan 2 azaz kettő percet vár. Ha ez alatt az idő alatt nem kapja meg posztjára a megfelelő mennyiségű lájkot (aminek száma természetesen mindenkinél más és más), akkor törli a posztot, és ismét két percen belül feltesz egy másikat, amivel remélhetőleg nagyobb tetszést fog az ismerősei körében kiváltani.

Ezek a posztok az esetek többségében kifejezetten intim jellegűek, olyan képek vagy információk, amilyeneket egy digitális bevándorló szülő semmiképpen sem osztana meg országgal-világgal. A szülő számára tehát jórészt etikailag elfogadhatatlan az a viselkedési forma, ahogyan a gyerekeink a virtuális térben kommunikálnak. A probléma azonban az, hogy a digitális világban etikai szempontból nagyon ingoványos területen járunk. Ugyanis az illemszabályok sok ezer éves kulturális örökségre tekintenek vissza. Természetesen az etikett koronként és kultúránként változik, mint a normák általában. A net viszont néhány évtizedes kommunikációs forma, még csak keresi a határait, nincs kialakult etikettje. Nagyon nagy kérdés: mihez viszonyítunk? A valós világ normáihoz, amikor valójában önálló térrel és nyelvvel rendelkező, külön világról van szó, amely ráadásul globális, mindenre és mindenkire hat a világon? Vagy fogadjuk el, hogy majd kiforrja magát a net-etika, hadd nőjön a virtuális térben is szabadon minden virág, az áldozatokról meg, ha lehet, ne beszéljünk?

Felelős szülőként természetesen nem beszélhetünk így. Valamit tenni akarunk, de mivel a virtualitás nem a saját világunk, sokszor többet rombolunk a jó szándékunkkal, mint építünk. Mint a cikk elején példaként felhozott „vicces” apuka. Valójában úgy tört be a gyerekek virtuális életébe, mint elefánt a porcelánboltba: fogalma sem volt, hogy mit tesz tönkre, hol, miben és kiben tesz helyrehozhatatlan károkat. A kislány saját oldalán tett vallomása szerint abúzusnak élte meg mindazt, amit az apja tett. Megalázta, kicsúfolta a számára legfontosabb közösség előtt. Az apuka jó szándéka teljességgel a visszájára fordult, ugyanis ezzel a húzásával nem védelmet nyújtott gyermekének az internetes ragadozókkal szemben, hanem épphogy a prédájukká tette, hiszen a gyerek így még inkább a figyelem középpontjába került, de egyértelműen negatív előjellel. S ezzel az apa nemcsak emberi méltóságában sértette meg, hanem komoly veszélyeknek is kitette.

Tudjuk, hogy nem egy kamasz lett már öngyilkos az internetes zaklatás miatt, amelyeknek kiindulópontja minden estben egy-egy nagy nyilvánosság elé került poszt volt. Ennek a kislánynak a szelfijeit eredetileg pár százan ha lájkolták. De apuka jófejkedő húzásával több milliós nézettsége lett a képeknek. Azoknak a képeknek, ahol az apa nevetség tárgyává teszi a saját gyerekét. Ezzel pusztán matematikailag is ezerszeresére nőtt annak az esélye, hogy a gyerek internetes zaklatás (akár tragikus) áldozata lesz. Csak gondoljunk bele, mit éreztünk volna, hogy a saját apánk éget le ország-világ előtt. És az „ország-világ” most konkrétan több millió embert jelent, nem csak a szomszéd utcát vagy az osztálytársakat.

Az apa jó szándékát nem vitatom el, de ormótlanul, érzéketlenül cselekedett. A nagyobb baj az, hogy szülők milliói most követendő példának tekintik a „jó fej” apukát. És pusztán azért, mert nincs fogódzó, nem tudják, hogy mit tegyenek, mit tehetnek az internet világában.

Nincsenek általános normák, a szubjektív etikák (mindenkinek a saját normarendje) és az érzületetikák (azt teszem, ami jó nekem) uralják a terepet. Mivel még nincs általános net-etika, nagyon fontos, hogy a szülő és a gyerek együtt alakítsa ki a számukra, a család számára elfogadható és/vagy tolerálható normarendszert az interneten töltött időtől kezdve egészen addig, hogy mit posztolhatok magamról. Ezek a normák persze csak akkor működnek, ha mindenki egyetért a betartásukkal (mint minden más normarendszer esetében). Tehát konszenzusra van szükség a szülő és gyerek között, nem lehet felülről lefelé leprédikálni a gyerekeket. Persze ezt a normakódexet ne úgy képzeljük el, hogy na most, édes kisfiam, leülünk, és ratifikáljuk a megegyezést, hanem ahogy minden más szokást a családban. Napról napra alakul, megbeszéljük az aktuális kérdéseket (nem csak a problémákat), és tanulunk egymástól.

Mint minden más nevelési kérdésben, a net-etika estében is kimagaslóan fontos a szülői példaadás és bizalom. El kell érnünk, hogy a családban ugyanolyan fontos téma legyen a virtuális világban történt események megbeszélése, mint pl. hogy mit csinált a gyerek a suliban vagy a szakkörön. Már csak azért is, mert több időt tölt a neten, mint a suliban vagy a szakkörön. Mint minden más veszélyeztetettség esetén, csak akkor lesz a gyerekünk biztonságban, csak akkor tudunk segíteni, ha fontossá válik számára, hogy ÖNKÉNT mondja el szüleinek a virtuális világban szerzett tapasztalatait, örömeit, problémáit. Hogy szükségletévé váljon a digitális világban szerzett tapasztalatainak megosztása a szüleivel. De ahhoz, hogy ez kialakulhasson, a szülőnek nyitottnak, érdeklődőnek kell lenni, és semmiképpen sem szabad azt éreznie a gyereknek, hogy itt most őt ellenőrzik. Alapvetően a szülő feladata a jó felhasználóvá nevelés, amibe nemcsak az okos eszközhasználat, hanem a biztonság és az internetes etikett is beletartozik. A jó, biztonságos felhasználóvá nevelés ugyanúgy attitűdformálás, mint egy csomó más családi szokás esetében. Ezt képtelen az iskola megvalósítani, mert a gyerek valójában otthonról hozza, hiszen modellkövetéssel tanul. Magyarán, ahogyan az a gyerek lesz olvasó felnőtt, aki azt látja otthon, hogy a szülei sokat olvasnak, ugyanúgy az a gyerek lesz jó és biztonságos internet-felhasználó, aki ezt látja a szüleitől.  Igen ám, de mint az előzőekben láttuk, maguk a szülők sem feltétlenül jó internethasználók. Tehát nekünk szülőként elsődleges dolgunk, hogy felnőjünk a feladathoz  a gyermekeinkkel együtt.

Miklya Luzsányi Mónika