Elkergetni a madarakat

Az érzelmek teljes skáláját átélték, van, aki még most is küzd a félelemmel – derült ki tegnap este, a budapesti Ráday Kollégium udvarán tartott megemlékezésen. Egy éve annak, hogy tűz ütött ki a kollégium épületében. Az egykori bentlakók gyertyagyújtással, csendes imádsággal, zsoltárénekléssel emlékeztek a történtekre és az elhunytra.

Tavaly január 23-án este fél kilenc körül többen is füstöt észleltek a Ráday Kollégiumban lakók közül. Ekkor több mint nyolcvanan tartózkodtak az épületben. Egy 47 éves veszprémi férfi életét vesztette, a többiek élve megmenekültek. A bentlakó diákok, tanárok, az intézmény munkatársai és hozzátartozók emlékeztek tegnap este a tragikus estére és azokra a közös élményekre, amelyek e falakhoz kötötték őket. Egyben búcsút vettek az épülettől is, amelynek bontása a napokban kezdődött meg.

Bölcsföldi András református lelkész, a teológia spirituálisa egyetlen szál fehér gyertyát gyújtott, amely a tűzkárt szenvedett épületben épen maradt, ám még látható volt rajta a koromszennyeződés. A megemlékezők zsoltárokat és dicséreteket énekeltek, Lányi Gábor kollégiumigazgató pedig a diákok kérésére rövid áhítatot tartott. Felidézte, hogy félelmet, szomorúságot, hálát és haragot egyszerre éreztek az érintettek, eközben megtapasztalták a lélekjelenlét és az összefogás erejét is. A tűzeset következményeit máig érezni: hátramaradt a gyászoló család, a diákok közössége is átalakult a költözés miatt, a teológiának, a gyűjteményeknek, a könyvtáraknak már került hely, de otthon még nem.

„Annak a gyufavillanásnak a fókuszában egyszerre egyesült az összes szál, egy pontba sűrítette mindannyiunk életét, olyan sorsközösségbe vont minket, mint amit kevesen élnek át manapság, és aztán ebből a pontból futott szét újra szálanként a maga útjain. De a tűz még ég, a seb heget hagyott, gyógyultnak van nyilvánítva, de mégis ott van. Ruhámmal eltakarom, de én tudom a helyét, néha újra meg is fájdul. Az épületet már bontják, de a heg még fáj, a tűz még ég, még sok szempontból nem jött el január 24.”

Lányi Gábor végül a haragról, a dühről és a tehetetlenségről beszélt. Az efézusi levelet idézte: „Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal” (Ef 4,26). „Mint Luther mondja a kísértésről: nem akadályozhatom meg, hogy a madarak elszálljanak a fejem fölött, de azt már igen, hogy fészket rakjanak rá. Elfoghat bárkit a harag, az indulat, de nekünk el kell kergetnünk a madarakat. Én arra jutottam, hogy a madarakat úgy kergethetem el, ha nem a gyufát tartó kézre haragszunk, hanem aki miatt a kéz odáig került. A szétdobálóra, a hazugság atyjára, az embergyilkosra. Aki szétdobál családokat, életeket, sorsokat, emberi kapcsolatokat. A tűzeset minket is lerántott a földre, szó szerint a hátsó ajtónkon támadt be mai világunk elesettsége és zűrzavara: a valóság. Mi leendő lelkészek, vallástanárok mit teszünk ellene? Tegyél, dolgozz, élj azért, hogy ameddig a te kezed és szavad elér, kevesebb legyen a szétdobált család, összekuszálódott, céltalanul keringő élet, kevesebb legyen a gyufát tartó kéz.”

 

Kép: Füle Tamás