Öt éve vagytok házasok férjeddel, Dáviddal, és tíz éve ismeritek egymást. Neked mit lett volna jó tudni már az esküvőtök előtt?

Idealizáltam a házasságot, ahhoz társítottam sok mindent – nem is feltétlenül tudatosan. Olyasmit gondolhattam, hogy majd ha házas leszek, akkor leszek kiteljesedve. Ez annak is köszönhető, hogy nem nagyon beszéltek őszintén a házasságukról a körülöttünk lévők. A minket összeadó református lelkész volt az egyetlen, aki a jegyesoktatáson nagyon őszintén és hitelesen beszélt arról, hogy vannak nehézségek is, és hogy ez belefér. Nekünk ez nagyon sokat jelentett.

Főleg, mert a nehézségeket eleinte hajlamos voltam annak a számlájára írni, hogy én nem választottam jól, vagy mi nem illünk össze, talán nem voltam engedelmes Istennek. Sokat jelentett volna esküvő előtt sokkal több házaspár életét őszinte szemmel látni. Én minden párnál azt láttam, hogy onnantól, hogy ők eldöntötték, hogy együtt vannak, megszűnt a világ, de arról senki nem beszélt, hogy hogy jön ebbe be a féltékenység, vagy hogy néha valakiben valami megfog – de ez terelhető. Iszonyúan megijedtem, ha csak kicsit a szele is megérintett ennek. Dávid ezektől nem ijedt meg, mert ő nem idealizálta a házasságot, sőt.

Utólag már ki merném mondani, ami bánt és nem ijednék meg magamtól. Mert nem attól lesz valami jó, hogy nincs benne nehézség, konfliktus, konfrontáció, hanem hogy őszintén szembe merünk nézni vele. Például azzal, hogy a férjem inkább introvertált, én meg inkább extrovertált vagyok, és ennek igenis van súlya, hogy mondjuk egy szombati napot hogy képzelünk el: megyünk ezerfelé vagy otthon vagyunk egész nap. Ha ezekkel az összehangolható különbözőségekkel idejében szembesülünk, csomó feszültséget megspórolunk, és főként nem a másikon vezetjük le.

Szubjektív megítélés kérdése, kit hogyan vezet Isten. De mi az, amit saját magammal meg kell beszélnem, mielőtt összeházasodom valakivel?

Az önismeret és az Isten-ismeret vagy Isten vezetése ugyanannak a dolognak a két oldala. Az önismeret nem egoizmust jelent, hanem azt, hogy megismerem az igazi önmagamat, azt, akinek Isten alkotott engem. Ha őszinte a kapcsolatom Istennel – még ha nem tökéletes is az istenképem –, és összhangban vagyok magammal, akkor a választásom rendben van.

Abban látok inkább elcsúszásokat, amikor belemagyarázunk a választásunkba Istentől vett kijelentéseket a nyilvánvaló összeférhetetlenségek ellenére. Mondjuk egyikünk Magyarországon képzeli az elhívását, a másikunk a világ másik felén. Nem azt akarom mondani, hogy nem Isten vezetett, csak azt, hogy Isten sokkal természetesebben vezet. Az önmagunkkal való alapvető összhang, az alapértékeink egyezése, a békességem már Isten vezetése.

Ezért nem szerencsés, ha valakivel úgy házasodom össze, hogy majd megváltozik, megváltoztatom, Isten majd formálja. Változunk, igen, de nem szabad ezt elvárni, másrészt meg nem garantált. Ha nem tudnék ahhoz az emberhez hozzámenni, amilyennek most ismerem a másikat, akkor ne menjek hozzá. Szoktam íratni levelet jegyesekkel, amelyben olyan mondatok szerepelnek, hogy „Vállalom a felelősséget azért, hogy…” Ha látom, hogy a másikban sok feldolgozatlan harag van, akkor az borítékolható, hogy rajtam fog csattanni, mert én leszek legközelebb hozzá. Megtehetem, hogy hozzámegyek, de akkor úgy menjek hozzá, hogy vállalom a felelősséget azért, hogy az a sok harag rajtam csattan, és nem fogom Istent, a másikat vagy magamat hibáztatni, hanem tiszta szívvel, szabadon megyek ebbe vele.

Gyakran hallani, hogy a férfiak inkább félnek a házasságtól, a nők inkább idealizálják. A férfiak rabságnak látják, a nők pedig a megmentőt várják. Lehet így közös a cél?

A házasság célja, hogy egymást segítsük afelé, hogy a másik egyre inkább önmagává váljon ebben a szövetségben. Azzá, amivé Isten alkotta. Hogy kiderüljön, jó kapcsolatban vagyok-e, érdemes megkérdeznem magamtól, hogy az elmúlt időszakban a társam mellett közelebb kerültem-e ahhoz, aki igazán vagyok. Kevesebb-e a szorongásom, jobban a helyemen vagyok-e, kevesebb-e a megfelelés bennem.

Egy jó házasság a páros önmegvalósításban segít. Sokan attól félnek, hogy az egyéni önmegvalósítást a párjuk lassítja, mert több időt és kötöttséget jelent. Én meg pont azt látom, hogy ha őszinték vagyunk egymással, ha merjük vállalni a különbözőségeinket, ha merünk konfrontálódni és ebben biztonságunk van, akkor nemhogy nem hátráltatjuk a másikat, hanem inkább erősítjük. A másik fél nem fogja bepótolni az érzelmi hiányaimat, sőt, ha ezt várom tőle, az eltávolítja, mert az nem az ő feladata. Van, amit Istentől kaphatunk meg, van, amit a barátnőinktől vagy a származási családunktól. De az igaz, hogy a házasság olyan szövetség, amelyben igazán önmagammá formálódhatok, mert minden más emberi kapcsolatnál intenzívebb. Még egy terapeutától sem kaphatom meg ezt a közelséget, hiszen az övé objektív szerep.

E miatt a közelség miatt és a kapcsolat intenzitása miatt okozhat minden másnál nagyobb frusztrációt, hogy éppen az bánt meg, akit a legjobban szeretek. Ezeknek a sebződéseknek azonban sok oka lehet, ami a hozott működésünkből fakad. Anélkül, hogy a válásban gondolkodnánk: meddig lehet hátralépni, eltávolodni, hogy ezeket az okokat feltárva, gyógyítva és majd közelebb lépve jobb legyen a kapcsolat?

Amelyik kapcsolat nem jut el addig a pontig, hogy akár válás is lehetne, az még nem is kezdődött el. Akinek már volt korábbi komoly párkapcsolata, ahol jobban szembesült önmagával vagy tisztázódott, mi az előfeltevése a házasságról, az lehet, hogy már eljutott eddig a pontig.

A házastársi kapcsolat dinamikus, állandóan közeledünk és távolodunk. Kifejezetten hasznosnak látom, hogy néha hátrébb lehet lépni, ránézni arra, hogy a holtpont, amire eljutottunk, miből eredt. Pár napra, hétre, hónapra is külön lehet akár fizikailag is menni, mert felismertük, hogy amerre most tartunk, nem lesz jó irány. A válás nagy százalékban akár ezzel is megelőzhető.

Ha viszont úgy kötöttük össze az életünket, hogy nem ismertük magunkat, a másikat, felszínes döntést hoztunk vagy alapvető értékekben különbözünk, lehet, hogy a válás a jobb út, ami már annak a következménye, ahogy a kapcsolatba belementünk.

Rossz motiváció lehet az elsietett döntés. Mindegy ki, csak kell nekem egy feleség vagy férj, és örülök, hogy találok valakit, aki a célnak megfelel. Szerinted mi lehet elégséges alap arra, hogy döntsünk egy ember mellett?

Akkor tudunk felelősséggel dönteni, ha már van képünk arról, hogy mi mire vagyunk hívva ebben az életben. Nem arról van szó, hogy húsz évre előre tudnom kellene, milyen szakmám, szolgálatom lesz, de azért vannak vízióim, előképeim és egy alapvető szemléletem. Ebben fontos az összhang két ember között. Az istenképünk hasonlósága is meghatározó. De ha például valaki nem hívő csupán leszűkíti az értékrendjét a három számára legfontosabb dologra, az abban való egyezés is irányadó lehet. Nekem fontos szempont volt, hogy olyan embert válasszak, aki mellett az elhívásom beteljesülhet.

Fontos az őszinteség, hogy összhangban legyek magammal, és olyan embert válasszak, akit szeretek. Ha valamit már a közös úton veszünk észre, nem baj, ott megküzdjük. Megdöbbentően magas viszont az aránya az első öt évben a válásoknak. Aki elválik ebben az időszakban, az, persze, nem rosszabb ember, nem kevésbé hívő vagy kevésbé tudatos. De az fontos, hogy tudja az ember, miért vált el, mert bele lehet sétálni ugyanabba a hibába a következő párkapcsolatban.

A házasságban férfi és nő kerülnek össze. Gyakori, hogy a nagy várakozások és remények után a nők csalódnak a férfiakban, a férfiak meg a nőkben. Isten Igéje felszólít arra, hogy a nő tisztelje a férjét, a férj meg becsülje a feleségét. Akaratlagos döntés is ez, de egyszerre gyümölcs is. Minek a gyümölcse, és mi múlik a saját hozzáállásunkon?

Biztos, hogy fogunk olyat elkövetni vagy lesz olyan a hozzáállásunkban, ami miatt a másik kevésbé becsül – ha őszinték vagyunk. Mert ha valaki tökéletes a szememben, akkor még nem ismerem a másikat. Ha valaki őszinte, biztos, hogy eljut addig a pontig, hogy sérül a tisztelet meg a megbecsülés. Ha elfáradunk a kapcsolatban, és azt jelezzük vissza, ami a másikban fárasztó, őt is belevisszük egy olyan spirálba, hogy ő értékelhetetlen, nem elég jó. A gyenge pontja felé orientáljuk. De amikor a másik nem tiszteletreméltó, dönthetek úgy is, hogy megelőlegezem neki a tiszteletet. Ha azt erősítjük meg a másikban, ami jó, az visszahat rá, és egyre inkább olyanná válik. Szóval társulhat az őszinteség és a bizalom.

A házasságban mit jelent szabadságot gyakorolni, mire vagyunk szabadok?

Bármire, de azt is szabadságunkban áll eldönteni, hogy ez a javát szolgálja-e a kapcsolatnak, magamnak vagy a másiknak. Ha egy házasságban nem szabad az egyik vagy másik fél, az intő jel, hogy ott valami nem egészséges. Ha valamiben nem adunk elég szabadságot a másiknak, valószínűleg abban magunk sem vagyunk elég szabadok. Az, persze, egy egész élet feladata, hogy az emberi szintű teljes szabadságra eljussunk. Az a fontos, hogy gyakoroljuk a szabadságot és merjünk szabadságot hagyni, és ezt megbeszélni, visszajelzéseket adni erről egymásnak – azzal a megnyugtató tudattal, hogy ha a másik jól van, az nekem is jó.

Mi a jelentősége annak, hogy a házasság szövetség?

Sokan mondják, hogy ez csak papír, formalitás, szerintem viszont mélyebb elköteleződés. Benne van, hogy ebbe már fektettem annyit, hogy életre szóló legyen, és az is, hogy túlmutat rajtam, hiszen belevontam egy kívülállót. Még nem hívők is mondják, hogy azért fontos nekik a templomi esküvő, mert érzik, hogy az valami rajtuk túlmutató. Mindannyian eljuthatunk olyan pontig, hogy azt érezzük, ez a saját erőmből nem megy tovább. A határomon valami már túlmegy, de épp ott lesz jelentősége, hogy ez a szövetség szövetség Istennel is, aki pont arra adott ígéretet, hogy akkor is ott lesz, ha elfogy az erőm.

Ezt jelenti, hogy Isten jelen van a házasságban? Ezért erősebb a hármas kötél?

Ha a házasságra nem szerződésként, adok-kapokként tekintünk, hanem szövetségként, és tisztában vagyunk azzal, hogy mindketten tökéletlen, bűnös emberek vagyunk, és ennek tudatában vállaljuk, tudva, hogy ebből bukdácsolás lesz, de azt is, hogy a szövetségünk Istennel is szövetség, akkor erősebb lesz a házasságunk. Ha nem Istennel szövetségben házasodunk, Dáviddal mi lehet, hogy azt mondtuk volna, hogy ez nem éri meg, a mérlegelésnél nem hoz annyit, mint amennyibe kerül. De megtartott minket, hogy hisszük, hogy Isten ott van, hogy az Ő engedélyével történt az életünk összekötése, hogy tudja használni, akkor is, ha éppen adott időszakban nem tettünk meg mindent azért, hogy jól ápoljuk.

Mit gondolsz, van megbocsáthatatlan?

Nincs. Ha valaki azt mondja, hogy nem tud valamit megbocsátani, az neki sem jó, kutatások igazolták, hogy a neheztelés megbetegít. De fontos ebben a határtartás. Ha megbocsátok, az nem feltétlen jelenti, hogy akarom folytatni a kapcsolatot, és azt se, hogy visszanyertem a bizalmamat benned, vagy ugyanúgy tudok hozzád viszonyulni. Ha a másik rendre átlép megbeszélt határokat, ami rombolja az egyént és a kapcsolatot, akkor ott tényleg fontos a határhúzás, legszélsőségesebb esetben akár a válás. Ez viszont nem azt jelenti, hogy nem tudok megbocsátani, hanem azt, hogy vagyok olyan érett, hogy ez már nem fér bele.

Mi a hűség?

A hűség döntés. Könnyű akkor szeretni, amikor minden rendben van. De mi van akkor, amikor nem könnyű a másikhoz hűségesnek lenni, mert fájdalmat okoz, vagy nem elégíti ki a szükségleteimet? Ilyenkor számít az értékrend – hogy én azt fogadtam, hogy hűséges leszek –, mert ezek a nehézségek benne vannak abban a tartományban, amire szövetkeztünk.

Szakemberek állítják, hogy bár a legtöbb nő lakásproblémákra és egyéb elbizonytalanító tényezőkre hivatkozik, amikor a művi abortusz mellett döntését indokolja, de a valódi elbizonytalanító tényező, hogy a kapcsolatukban nem érzik biztonságban magukat. Mi az az elégséges feltétel, ami alapján szerinted már lehet gyereket vállalni?

Ha már házasok vagyunk, nincs olyan, hogy elégséges feltétel. Azt már a modern társadalom túlbonyolításának gondolom, hogy egyáltalán létrejött a gyerekvállalás szó . Ez természetes része az életnek. A testi-lelki összetartozás gyümölcse a gyerek.

Én inkább megfordítanám: miért van az, hogy szexelek olyannal, akivel nem akarok együtt élni vagy nem akarok tőle gyereket? Miért van az, hogy azon pörgök, hogy jöhet-e a gyerek? Mondom ezt úgy, hogy értem, hiszen van ennek racionális oldala, de inkább azt gondolom, hogy azért, mert van időnk ezen rágódni, mert bizony sokszor túlszorongjuk ezt a kérdést. Valójában én nem bízom abban, hogy elég jó anya tudok-e lenni, és ezért tolom. Vagy teljesíteni akarok, és abba nem fér bele a gyerek.

Amikor a mi gyermekünk, Ábel megfogant, nagyon jól éltük meg az érkezését. Pedig, ha racionálisan nézem a saját életem, nem az a pillanat lett volna, amikor én ezt ideálisan elképzeltem, tekintve, hol tartottam a munkában, karrierben. A vállalkozásunkat is nehéz volt a várandósság alatt stabilizálni, hogy ne omoljon össze, ha én kilépek. De közben csomó mindent az ő érkezése, lénye billentett át. Ha arra várok, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat, akkor még lehet, hogy éveket várok.

Szakemberként hangsúlyozod, hogy nem a tökéletes házasság a cél, hanem az, hogy hiteles legyen. Azt is mondod, hogy ami hiteles, az tiszta. Pedig sokszor a hitelest annak a szinonimájaként használjuk, ami nem tiszta. És azt mondjuk, hogy de hát így hiteles.

A tiszta általában makulátlan viselkedésűt jelent, de én a tiszta szót úgy értem, hogy valami összhangban van önmagával. Akkor vagyok tiszta, hiteles, ha a szívem, a szám és a cselekedeteim összhangban vannak. Azt mondom, képviselem, amit gondolok, érzek. A kereszténység eltorzult vonása, hogy a tisztát a viselkedésre mondjuk, nem a szívre. Jézus csak egy népcsoporttal szemben volt indulatos, azokkal, akik pont ugyanezt csinálták. Azt mondta rájuk, hogy kívülről tiszták vagytok, de meszelt síroknak nevezte őket, tekintve, hogy belül mi van. Ahogy a tisztáról általában gondolkodunk, az a meszelt sírhoz hasonlít, tisztelet a kivételnek. De olyan ember akkor sem létezik, aki minden tekintetben makulátlan.

Az érett kommunikációban is a valódi állapotunk tükröződik.

Így van! Mindannyian van, amikor érettebben, és van, amikor éretlenebbül kommunikálunk. Az érett kommunikáció vállal, nem minősít, elmondja, hol tart. Például, amikor azt mondom, hogy csalódtam, elfáradtam, kiégtem, ez van bennem – de nekem sem szimpatikus, ahogy most élek. Meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb szorongásos betegség lenne, ha így élnénk, mert ezzel a többieket is arra bátorítanánk, hogy oké, hogy vannak ilyen szakaszok, de pont azzal tudunk továbbmenni, ha ez vállalható.

Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy idealizáltad a házasságot. Mi az, ami viszont téged is meglepett, hogy mekkora áldás a házasságban?

Sok dolgot nem kaptam meg tőle, amit vártam volna, viszont vannak dolgok, amiket meg úgy kaptam meg, hogy arról még álmodni sem mertem volna. Gyermekkori álmom volt például a természetközelség, ott élni, ott létrehozni valamit, de inkább csak szép ábránd volt, amiről tudod, hogy sosem éred el. Érdekes, hogy már az esküvőnk is egy tanyán volt, és Dávidban ez a vágy még erősebb, mint bennem, és még jobban le tudja hozni a földre. Ez az álmunk lassan beteljesedni látszik, pedig soha nem gondoltam volna, hogy tényleg vidéken fogunk lakni. Kellemes meglepetés az is, ahogy ő képes figyelni rám és támogatni engem. Egy csomó dologban túlteljesíti a várakozásaimat. Kérdés, hogy észrevesszük-e ezeket a jó dolgokat, vagy ahhoz ragaszkodunk, amit mi akartunk volna kapni.

Képek: Füle Tamás