A beszélgetés a Közös gondolkodás a jövőnkről című felekezetközi konferencián készült Tihanyban.

Európa a kilencvenes évektől befogadó kontinenssé vált. Tavaly 1,3 millió migráns érkezett hozzánk. Milyen hatással van ez Európára és benne a mi életünkre?

Történelmi jelenséggel állunk szemben, hiszen a korábbi évszázadokban Európa inkább kibocsátó térsége volt a világnak, ez már a megelőző évszázadban is megváltozott, a kilencvenes évektől pedig jelentősen megnőtt a menekültkérelmezőként, irreguláris úton Európába érkezők száma. Évente nagyjából 100-300 ezren érkeztek a kontinensre, majd 2010 után ez a szám exponenciálisan növekedni kezdett. Bármelyik térségre igaz, hogy a kontrollálatlan, nagytömegű migrációs nyomás negatív következményekkel jár. Ez egyfajta migrációs alaptétel. Így volt ez most is, a migrációs mozgás politikai instabilitást hozott, és aláásta az európai országok közötti szolidaritást és együttműködést. A diskurzus, ami migráció néven vonult be az európai közbeszédbe, olyan erősen felnagyította az eddig a mélyben lévő, tagállamok közötti feszültségeket, hogy ezáltal az Európai Unió jövője is megkérdőjeleződött. Ráadásul jól látszik, hogy a menekültek rövid- és középtávú integrálására, a gazdasági és a kulturális életbe való becsatornázásra nincs esély.

Nézzünk konkrét példát! Nincs esélye egy húszéves afgán menekült férfinak a beilleszkedésre?

Arra, hogy valaki legális migrációs csatornán érkezzen, vagyis Afganisztánból vízumot igényeljen, és ide akarjon utazni tanulási vagy munkavállalási céllal, elméletileg ugyan van lehetőség, de a gyakorlatban nincs erre esély, még akkor sem, ha az ehhez szükséges anyagiak a rendelkezésére állnak.

De mégis itt vannak már több millióan, akár legálisan, akár illegálisan jöttek!

Ez így van, az ő szempontjukból teljesen érthető emberi stratégia, hogy azt a módot választják, amit tudnak: „átsétálnak” a kontinensen, megérkeznek abba az európai célországba, ahol új életet szeretnének kezdeni és menedékkérelemért folyamodnak függetlenül attól, hogy milyen okból hagyták el hazájukat. Amíg ez a csatorna vagy stratégia lesz az, amely számukra sikerrel kecsegtet, mindig ezt használják majd. Nekünk, európaiaknak pedig csak arra lesz erőnk, energiánk, hogy a hozzánk érkezőkkel valamit próbáljunk kezdeni, és nem azzal, ami a valódi feladatunk lenne, hogy az otthon maradottakat segítsük és próbáljuk a fejlett nyugati világ globális felelősségének megfelelni.


Ez volna a nyugati világ felelőssége? Ki törődik itt azzal, mi van Afganisztánban, Szíriában? Európából nézve olyan messzinek tűnik.

Jól látja, de a világnak egyre több instabil térsége van. Több százmillióan élnek politikai feszültségek, fegyveres konfliktusok közepette, vagy éppen klímakatasztrófa sújtotta térségekben, túlnépesedett területeken. Ezek miatt kilátástalanná válik az emberek élete, útnak indulnak, és addig mennek, míg biztonságot nem találnak. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindenki fütyülő puskagolyók elől menekül, de a gazdasági bizonytalanság, a munkanélküliség, az éghajlatváltozás mind a biztonság hiányát adják. Az instabilitás miatt folyamatosan elhagyják hazájukat az afrikai régiókból, Közel-Keletről és Belső-Ázsia egy részéről. A világ stabil területeinek, közte Európának két lehetősége van: vagy passzív módon elszenvedi ezeket a folyamatokat és próbál folyamatos kárenyhítést végezni, vagy olyan külpolitikai és biztonságpolitikai doktrínát kezd, ami csökkenti az instabil térségek számát.

Ettől még elég távol állunk!

Sőt, amit eddig tettünk, inkább csak növelte az instabilitást okozó faktorok számát. Gondoljunk csak az Észak-Afrikában stabil államisággal rendelkező autokrata rendszerek ledöntésére, amelyek helyett instabil államok alakultak ki.

Bármennyire fejlett kommunikációs csatornáink vannak Európában, a közbeszédben mindig csak azt halljuk, hogy a polgárháborús viszonyok miatt menekülnek hozzánk, holott számos más ok is áll a háttérben, amiről ön is szólt: az éghajlatváltozás, a vízhiány, a termőföldek hiánya és ezek következményei.

Az európai kommunikáció ez ügyben nagyon álszent. Mindenki kényszerből jön, mégis a menekültet mint jogi kategóriát szelektíven alkalmazzuk arra, akire éppen akarjuk. Így nem lehet különbséget tenni az érkezők között ma már. Ezért mondom, hogy paradigmaváltásra van szükség. És felhívnám arra is a figyelmet, hogy hamis, amikor azzal érvelnek: ötszázmillióan vagyunk Európában, mi ahhoz képest még plusz egymillió? Morálisan ugyanis csak az az alapállás a helyes, ami egymillió, tízmillió és százmillió emberre is alkalmazható. Biztos, hogy nem tartható az, hogy mindenkit beengedünk és itt segítünk nekik, hiszen potenciálisan több százmillióan érintettek a kényszermigrációban, tehát legitim indokaik lennének arra, hogy miért kellene befogadnunk őket.

Mondana példát?

Olyan példát mondok, amiről soha nem beszélünk. Indiában a páriák, a kaszton kívüliek, a társadalom perifériáján élők 150 millió főt tesznek ki. Ők a mi fogalmaink szerint humanitárius értelemben rászorulnak, ezért indokolt lehetne befogadásuk Európába. De ezt nem tehetjük meg, mert ez sem nekik, sem nekünk nem volna jó! Vagyis Európának olyan megoldásokat kell forszíroznia, amik az érkezők számától függetlenül morálisan védhetők és működőképesek. Egyetlen megoldást látok: ott kell segíteni, azon a helyen, abban az országban, ahonnan a kényszer hatása miatt most elvándorolnak.

Úgy tudom, hogy Törökországban is járt, ahol személyesen tapasztalta, hogy a menekülteknek teljesen irreális képük van Európáról és az itteni életről.

Törökország azért különleges, mert elsődleges migrációs célpont a szomszédos szíriai polgárháborús viszonyok miatt, másrészt tranzitútvonal is. Jelen pillanatban 2,7 millió menekült él Törökországban, de csupán a 10 százalékuk van menekülttáborokban, a többség török városokban és falvakban lakik. Törökország sokat tett azért, hogy a menekülteknek legalább elégséges életfeltételt biztosítson. Az nincs kimondva, hogy Törökország hosszú távon is a szírek hazája lehet. Ezt persze hátráltatják a nyelvi különbségek is, de a kulturális és gazdasági feszültségek mégsem olyan súlyosak, mint azt feltételezni lehetne 2,7 millió menekült esetén. A többség beilleszkedett, de feketén vállal munkát, főként azokban a szektorokban, ahol a törökök is feketemunkásként dolgoznak. Azonban a török közeg befogadónak és megtartónak tűnik. A Törökországban élő menekültek azért szeretnének Európába jönni, mert az az illúzió él bennük, hogy itt biztonság, lakhatás, megélhetés, munkalehetőség, szabadság, és magas európai életszínvonal várja őket, ez pedig valóban nem mérhető össze a török helyzettel. Sokkal inkább megtartó lenne számukra, ha tisztában lennének a racionalitással, a valós európai kilátásokkal.

Vagyis azt gondolják, hogy Európa tárt karokkal várja őket, és itt színvonalas, gondtalan életet élhetnek? Kinek kellene kommunikálni, hogy ez nem így van?

Az európai politikusoknak kellene jól kommunikálni az érintettek felé. Elmagyarázni, hogy nálunk az övéktől eltérő kulturális, politikai, jogi, gazdasági, társadalmi rendet kell megtanulni, és más nyelvet kell beszélni. A német bevándorlási hivatal statisztikája szerint a 2015-ben a Németországba érkezőknek csak a 2 százaléka beszélt németül, így 98 százalékuknak rövid távon esélye sincs elhelyezkedni. Ezek az információk azonban nem ütik át az ingerküszöböt vagy el sem érnek az érintettekhez, éppen ezért nem racionális döntésen alapul, amikor útnak indulnak.

Számos ország próbálja elkerülni a kontrollálatlan beáramlást a saját jól felfogott érdeke, stabilitása miatt…

Ausztrália például tudatos stratégiai lépéseket tesz arra, hogyan lehetne csökkenteni a számokat. Az Amerikai Egyesült Államoknak könnyebb dolga van ez ügyben az óceánnyi távolság miatt.  Európának vissza kell szereznie a kontrollt a migrációs események fölött. A politikában nagy vita zajlik, vannak országok, akik a realitás talajára próbálják visszarángatni az illúziókban élő, ideák által fogva tartott politikai vezetést. Csak ezután lehet jó stratégiát kidolgozni, ami érdemben tud segíteni azoknak, akik otthon maradnak és humanitárius értelemben rászorulnak.

Nagyon nagy a baj?

Az európai politikát nézve inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon távol van a megoldás, és ez biztos, hogy baj. Jelen pillanatban ott tartunk, hogy megszületett a felismerés: csökkenteni kell az érkező migránsok számát. Ebben a kérdésben nincs különbség a német kancellár és a magyar miniszterelnök között sem. Abban viszont igen, hogy milyen eszközökkel lehet elérni a csökkenést. Az biztos, hogy a hatékony eszközöket még nem találták meg.  Abban viszont továbbra sincs egyetértés, hogy a muszlim hátterű bevándorlás vajon hosszú tavon megoldás-e Európa demográfiai és gazdasági problémáira. Itt nagyon komoly véleménykülönbség van még mindig. Amennyiben pedig tágabb kontextusba helyezzük az ügyet, láthatjuk, hogy mennyire más társadalmi és gazdasági modelleket követnek az európai országok, tehát mást gondolnak a bevándorlásról is. S ennek ellenére az uniónak egységesítési törekvései vannak ezen a téren. Ezek a törekvések iszonyú feszültséget visznek a rendszerbe. Olyan ez, mint amikor a fémet hajlítani próbáljuk: egy ideig hajlik is, de aztán eltörik. Az Európába érkezők száma „csak az állatorvosi ló”, a gond a nyilvánvaló különbségek figyelmen kívül hagyásában rejlik. Az erős egységesítési szándék előbb-utóbb nem formálni fogja az uniót, hanem eltöri, mint a túlhajlított fémet. Akkor viszont megkérdőjeleződnek mindazok a dolgok, amiket az elmúlt évtizedekben elértünk.

A Közös gondolkodás a jövőnkről című konferencián előadásában három alappillérről beszélt: jogrendszer, infrastruktúra, kommunikáció. Lehet mindhármat olyan gyorsan és hatékonyan alakítani, hogy érezhető hatása legyen a közeljövőben?

Az unióban abban sincs egyetértés, hogy miben kellene egyetérteni. Néha olyan területeken tagadják meg az együttműködést, ahol fontos lenne, és ott akarnak egyetértést kikényszeríteni, ahol nem szükséges.

Mondana erre is példát?

Az unió azon munkálkodik, hogy közös bevándorláspolitikát alakítson ki, de ahogy azt érintettük, a tagállamok eltérő földrajzi, kulturális, történelmi és társadalmi adottságai miatt nem lehet ezt a tervet keresztülvinni komoly feszültségek és konfliktusok nélkül. A közös határvédelem viszont olyan terület lehetne, ahol érdemes lenne az eddigi együttműködést mélyíteni, hiszen ez minden érintett számára hasznos lehet. Azoknak is, akik helyeslik a más civilizációból való bevándorlást, és azoknak is, akik helytelennek tartják ezt. Az európai politikusok és gondolkodók figyelmét a racionalitásra kell felhívni, és akkor lehet olyan stratégiát kialakítani, amiben nem kell senkinek feladni önmagát, és mégis minden szereplő – a kibocsátó országok, a migránsok és a fogadó országok is – sokkal jobban járna, mint most.

Költői kérdést teszek fel: ha önnek kellene megoldani a helyzetet, hogyan fogna hozzá?

Ha ez valóban költői kérdés, válaszolok: biztos, hogy rövid távon és a politikai realitásokat ismerve fognék neki a munkának. A jelenlegi nemzetközi menekültügyi rendszerünk inkább katalizálja, mint csökkenti az Európába érkezők számát. Az uniós jog által szabályozott területeken olyan vitákat kell nyitni, amiket az elmúlt évtizedekben senki nem mert megtenni, vagy ha mégis beszélt róluk, azonnal kizárták a mainstream diskurzusból. Ez a helyzet így nem tartható fenn. Neki kell tehát menni a nemzetközi menekültjognak, és teljesen más alapokra kell helyezni. A másik fontos kérdés, hogy meg kell értetnünk az európai politikusokkal, hogy nagyon nagy jelentősége van a politikai kommunikációnak. Amikor a nyitott kapuk politikájáról beszélnek, akkor embertelen és hosszú útra bátorítanak tömegeket.

Most az történik, hogy idejönnek a menekültek, de a legtöbbjüket visszatoloncolják?

Ez a helyzet, de emellett már az is tapasztalható, hogy elképesztően nagy a frusztráció az érkezettek között. Szépen lassan kezdenek „hazafelé” is lecsöpögni az információk, hogy Európában sincs kolbászból a kerítés: táborokba kényszerítik őket, idegennek érzik magukat, nem látják a perspektívát, amiért idejöttek. Ez elképesztő konfliktusforrás már most is, és a helyzet csak rosszabb lesz. Reális információkat kellene kapniuk az embereknek, hogy megfontolt döntéseket hozhassanak a saját sorsukról. Akkor sok ember számára egyértelművé válna, hogy Európa nem az újrakezdés kizárólagos záloga. A harmadik fontos terület: együtt kell működniük az európai országoknak, és több erőforrást kell allokálni a kibocsátó régiókba. Ez a három stratégiai lépés hozhatna látványos változást.

A nagypolitikáról beszéltünk, de nekünk, polgároknak mi a feladatunk? Tehetünk bármit, hogy ez a komoly ügy a megoldás felé haladjon?

Elsődleges felelősségünk, hogy olyan politikai vezetőket válasszunk, akik képesek a racionalitás talaján maradni. Azért pedig imádkozni kell, hogy minden európai polgár érezze ennek a súlyát. Fontos azt is szem előtt tartani, hogy annak ellenére, hogy a mostani migrációs jelenséget nem tartjuk kívánatosnak, az érkezetteket segíteni kell, ahogyan csak tudjuk – ez már a mi érdekünk is. Az egyházak, civil szervezetek, magánemberek végezzenek karitatív és integrációs tevékenységet, de élesen ketté kell választani, hogy mit kommunikálnak a politikusok, és mit az egyház például. Az európai politikusok nem játszhatják el az egyház szerepét és nem használhatják azt a nyelvet sem, hiszen nekik más a felelősségük. Én úgy látom, hogy akkor járunk el helyesen, ha a politikai vezetők politikai vezetőként viselkednek, a vallási vezetők meg vallási vezetőként. A probléma eddig is mindig ott volt, amikor ezt a két szerepet az érintettek összekeverték.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás

A konferenciával összefüggésben korábbi írásainkat az alábbi linkeken olvashatja:

Pénz, gazdaság, erkölcs - Baritz Sarolta Laura közgazdász

A normalitás ketrece - Steinbach József református püpsök

Egy csónakban ülünk, süllyed - vélemény Fekete Zsuzsa

Ígéret és nem ígérgetés - tudósítás a konferenciáról