Elmerülés az énben
Az ember–ember közötti intimitásnak nem csak az én hiánya tud akadálya lenni, hanem az is, ha egy ember teljesen elmerül önmagában. A nárcizmus szintén rákfenéje tud lenni az intimitás megélésének. Amennyiben úgy élünk, hogy csak a mi valóságunkat tartjuk szem előtt, akkor minden kapcsolatunk az önkeresést és az önbeteljesítést szolgálja. Eljuthatunk oda, hogy bár kapcsolatban állunk emberekkel, a másik személy valójában mégsem létezik számunkra, ő csak asszisztál a mi valóságunkhoz. Ebben az esetben tehát nem a saját világunkat veszítjük el, hanem a másikét. Ezzel a Sartre által leírt ’szadista’ módon állunk kapcsolatainkhoz, beleértve az Istennel való kapcsolatot is.

Jelen korunkban a minket körbevevő világ előszeretettel promotálja azt a világképet, amit az ÉN világképének is hívhatnánk. Én, az egyén egy szabadon gondolkodó, racionális, független én vagyok, aki definiálhatja, sőt definiálnia is kell magát önállóan, vagyis aki minden kérdésére magában, a maga erejéből találja meg a választ. Ebben az esetben Istent mint afféle asszisztenst vonjuk be a saját magunk által meghatározott világba. Ha a szabályokat nem kizárólag mi diktáljuk is, de azért komoly határt szabunk annak, mennyire engedjük magunkat befolyásolni.

Sok hívő ember az énvesztés veszélyét felismerve ebbe a hibába esik. Ekkor már minden tanácsot, minden törvényt, minden szabályt gyanakodva kezel. Véletlenül sem akar túlságosan befolyásolt lenni. Főleg az által az Isten által, aki olyan könnyen félreérthető.

Képesek vagyunk megvédeni magunkat az újabb csalódástól, képesek vagyunk pontosan meghatározni, mi igaz, hogy ne tévedjünk többet, és mi képesek vagyunk lerakni a világ alapelveit. A célunk önmagunk beteljesítése, jóléte és biztonsága, a legfőbb biztosíték erre pedig mi magunk vagyunk. Ez az énközpontú világ azonban gyakran illúziókon alapul, és ahogy az én-tudatlanság, úgy ez is komoly negatív következményekkel jár.

A Biblia tisztán beszél arról, hogy egyrészt végesek, másrészt jelen állapotunkban bukottak is vagyunk. Ezért bármilyen fontos is meglátnunk vágyainkat, tudnunk kell azt is, hogy ha abszolutizáljuk azokat, akkor egy romlott úr szolgálatába állunk. A vágyaink bűnös hajlamokkal vannak tele, szükségeinket néha büszkeségtől vezérelve rosszul határozzuk meg, gondolataink könnyen kizárólagosan a saját érdekeinket veszik figyelembe, így képesek vagyunk messze eltéveszteni az emberi élet igazi célját, amely nem önmagunkról szól csupán, hanem arról a kapcsolatról, amit másokkal és Istennel kell megélnünk. Ha a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancsolatból csupán az önmagunk szeretete marad meg, könnyen vágyaink feneketlen kútjáig érkezünk csak el. Vágyaink végeláthatatlan kielégítésében pedig kifordulhatunk önmagunkból. Az eredendő bűn első alapvető hazugsága az, hogy mi egyedül, akár Istent is kizárva, képesek vagyunk irányítani az életünket, pusztán vágyainkra és bölcsességünkre támaszkodva. A második hazugság pedig, hogy ha vágyaink jelen állapotunkban beteljesülnének, egyben el is vinnének a teljességre.

Az Istennel való intim kapcsolat kialakítását ez úgy akadályozza, hogy a felé való törekvéseink már csupán arról szólnak, miként segíthet bennünket Isten ahhoz, hogy elérjük céljainkat, betöltsük vágyainkat, legyőzzük nehézségeinket. Imáink önmagunk körül kezdenek forogni. Megszűnik a bizalom, és ha félünk a negatív befolyástól, sokszor semmilyen isteni befolyás alá nem akarunk többé kerülni. Egyszerűen nem szeretjük a határokat, amit Isten vagy bárki más elhelyez körénk. Azt viszont könnyen elfelejthetjük, hogy ha Istent már nem kezeljük abszolútumnak, akkor valami mást teszünk abszolút hatalommá. Például egy elképzelést arról, mit jelent a teljes élet. Vagy az egészségünket, esetleg tárgyakat, személyeket. A lényeg, hogy onnantól kezdve csak addig a határig érdekel bennünket Isten, amíg ezt az új abszolútot nem sérti az életünkben. Megszületnek azok a mondatok, melyek szerint valamit soha nem fogadok el, vagy, hogy valami mindenképpen kell. Határt húzunk, amin ha Isten átlép, akkor vagy nem lehet Isten, vagy ha Isten is, minket akkor már nem érdekel. Akár tudatosan, akár tudattalanul, de megpróbáljuk dominálni a kapcsolatot Istennel. Ezzel igazából új Istent kreálunk magunknak, aminek szintén a befolyása alá kerülünk. Nem akarunk befolyást, de végül befolyásoltak leszünk így is, úgy is. Méghozzá saját romlottságunk, eszméink kiszolgáltatottjaivá válunk.

Bármi is az oka annak, hogy elmerülünk saját magunkban, amennyiben Isten valódi lénye befolyásának ellenállunk, az Istent mint a másik személyt zárjuk ki. Isten viselkedése, értékrendszere, akarata különböző a miénktől, ezért őt nem tudjuk irányítani. Isten nem dzsinn, aki várva várja, hogyan teljesítheti kívánságainkat. Nem statikus, hanem dinamikus, ezért vallásos praktikáink nem fognak rajta, és nincsen recept arra sem, hogy hogyan erőltethetnénk rá akaratunkat. Talán nem értjük, miért hagy magunkra kérdéseinkben és szükségeinkben, de ha az énelmerülésből közelítjük meg őt, akkor a legnagyobb szolgálata felénk, hogy nem enged irányításunknak, hiszen akkor tovább asszisztálna egy általunk uralt illuzórikus világ működtetéséhez.

Mi eljuthatunk oda, hogy szabadok, spontánok és önállóak vagyunk, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten is szabad, spontán, önálló, és legalább annyira rendelkezik határokkal, mint mi. A különbség csak annyi, hogy Isten határai pozíciójánál fogva a valóság nagyobb hányadát befolyásolják. Amíg nekünk jogunk van meghatározni az érzéseink alapján, mi az, amit éppen szükségesnek érzünk, mire vágyunk, Isten meghatározza, mi az, ami univerzálisan jó és igaz.  Éppen ezért Isten valósága befolyásolni fog, befolyásolnia kell bennünket, ez elkerülhetetlen. Isten – mivel magát megváltó, ugyanakkor megszentelő Istennek írja le – mindig is többen érdekelt, minthogy csupán asszisztáljon vágyainkhoz. Határokat szab, a saját vágyait kommunikálja felénk, és ragaszkodik ahhoz, hogy megfelelőképpen kapcsolódjunk ahhoz a valósághoz, amit végül is Ő teremtett. Ha kapcsolatot akarunk ővele, ezt komolyan kell vennünk.

A bűn hatása az Isten–ember kapcsolatra
Sokszor halljuk:„Persze, hogy nem érzed Istent, ha bűn van az életedben!” Ez talán elcsépelt és gyakran elhamarkodottan ítélő mondat, de mély igazság rejlik benne. Ézsaiás könyve így ír erről: „Nem az ÚR keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg.“ (Ézsaiás könyve, 59. fejezet 1–2. vers). Ha a bűn jogi értelmezését most egy kicsit figyelmen kívül hagyjuk, és inkább kapcsolati szempontból közelítjük meg, akkor egyértelművé válik, miképp befolyásolja a bűn az Istennel kapcsolatos élményeinket. Ahogy egy párkapcsolatot károsít, ha az egyik személy önmaga körül forog, kizárva a másikat, úgy Isten és ember kapcsolatát is. Csak míg ember és ember között a másik személy látható közelsége miatt hamar visszajelzést kapunk egy ilyen útról, addig az Istennel való kapcsolatban valahogy hosszabb időre megragadhatunk ebben az állapotban. Találkoztam olyan emberekkel és magam is több ilyen időszakon voltam túl, amikor úgy közelítettem meg Istent, hogy pusztán az általam fontosnak tartott kérdések számítottak, az általa fontosnak tartott kérdések nem.

Sőt, a legtöbb esetben felvetődik bennünk az a kérdés is, hogy vajon Istennek mindez tényleg fontos, vagy csupán az egyház próbálja ránk erőltetni beszűkült, törvénykező gondolkodását.

Ezzel szemben az igazság az, hogy nincs olyan emberi nehézség, amely jogot képezne a nárcizmusra. Ahogy nincs olyan emberi szenvedés sem, amely igazzá tenné az önpusztítás útját. Mégis, sokszor érezzük úgy, hogy amikor a sorsunk nehézre fordul, a legjobb döntés, ha teljesen magunk körül forgunk és énközpontúvá válunk. Gyakran hallottam ilyen állapotban levő emberektől, hogy „hagyjál most a keresztény szöveggel“.

Ennek az oka, persze, lehet érzéketlenség is a segítők részéről, de sok esetben a legnagyobb segítséget jelenthetné számunkra, hogy a valóságnak azt a részét kommunikálják felénk, ami Istennek fontos.

A hűtlenség analógiája
A Biblia az ember és Isten kapcsolatát sokszor a házassághoz hasonlítja, az ember bűneit és bálványimádását épp ezért a megcsalás képével írja le. Amikor egy házasságban hűtlenség történik, nagyon sok esetben a félrelépést a nárcizmus előzi meg. Olyan állapot, amelyben a hűtlenséget elkövető fél egyre inkább csak a saját vágyait, szükségeit tartja szem előtt. Sokan kimondják, hogy attól tartanak, ha kitartanak házastársuk mellett, akkor soha nem fognak beteljesült életet élni. A hűtlenség pillanatában pedig arról hoznak döntést, hogy saját vágyaik beteljesülése mindennél fontosabb. Ilyenkor félretolják házastársuk vágyait, az esküjüket, mely arról szólt, hogy kitartanak akkor is, amikor ez nem lesz könnyű vagy kellemes. A hűtlenség az emberi élet legintimebb területének a tökéletes porba döntése. Nincs olyan lépés egy házasságban, ami ennél komolyabb károkat tud okozni.

Képzeljünk el egy házasságot, ahol az egyik fél igenis küszködik beteljesületlen vágyaival, csalódottságával, éppen nem lát perspektívát a jövőre nézve! Ez az ember dönthet úgy, hogy vállalva érzéseit, házastársa mellett marad, és kimondja: ez az én vágyam, ez az én szükségem, de nem rúgok föl mindent. Jelenleg az életben nem csak az én vágyaim, szükségeim, fájdalmaim léteznek. Ezt elismerve nem letagadja azokat, csak éppen nem teszi őket abszolúttá. Úgy szereti a másikat, ahogy saját magát. Ez a szeretet útja, amelyen járva az ember nem nyomja el magát, de nem is merül el magában. Dönthet azonban úgy is a küszködő fél, hogy jelen pillanatban nem számít más, mint saját beteljesületlen vágyai, és ez alapján szab új törvényt magának. Egyértelmű, hogy a kapcsolat melyik úton megy tönkre.

Az Istennel való kapcsolatunkban a fentihez hasonlóan átélhetünk csalódottságot és beteljesületlen vágyakat, de megélhetjük mindezt úgy, hogy nem szabunk törvényeket magunknak. Azzal a különbséggel, hogy míg két törékeny, bukott ember gyakran csak hosszú küzdelmek árán tud egy mélyebb időszakból kivergődni, addig Isten tényleg tévedhetetlen, kimeríthetetlen erővel rendelkezik, és olyan módon tud a kapcsolatba frissességet hozni, ami akár egyik pillanatról a másikra átírja érzéseinket.  Nem úgy, mint azokban az akár keresztyén házasságokban, amelyekben a hűtlenség elkövetése után a visszafogadott fél továbbra is a nárcizmus fogságában él. A kapcsolat ugyan nem bomlott föl, de a hűtlen fél áldozatként marad a házasságban (amelynek a továbbéléséhez éppen a másik fél elképzelhetetlen mértékű megbocsátása volt szükséges), továbbra is azon rágódva, mennyire nehéz neki. Sok dolgot meg lehet bocsátani, de úgy nem tud mély és intim kapcsolat épülni, hogy az egyik fél a saját szükségei alapján újra és újra természetesnek érzi, hogy hűtlen legyen a másikhoz. Hiszen abban a fájdalmában nem lelhet társra házastársában, hogy mennyire elégedetlen házasságában, és ezért jár rendszeresen más partnerhez. Egy ponton túl tehát nem csak a megbocsátás átélésére van szükség. Ahhoz, hogy bármi esély legyen az intimitás újjáépülésére, a hűtlen félnek meg kell térnie abból, hogy csak magát tartja szem előtt, és megtagadva vágyai és fájdalmai egy részét, idejét és energiáját olyan dolgokba is fektetni, ami a másiknak fontos.

Ahogy a házasságban a fenti dinamika létrejöhet, úgy az Istennel való kapcsolatunkban is. Sokan nyilvánvaló bűnökben élnek, de hitüket nem hagynák el teljesen. Nem értik, miért nem szól hozzájuk Isten, miért nem élő a kapcsolatuk vele, miért nem tapasztalják az erejét, közben olyan életmódban keresnek Istenben segítőtársat, amit meghatároz a nárcizmuson alapuló hűtlenség. Ha nem tudunk vállalni olyan kapcsolatot Istennel, amelyben olyan döntéseket is meghozunk, amelyek pusztán Isten akarata miatt fontosak, és nem látjuk a közvetlen eredményüket a személyes beteljesülésünk terén, akkor hosszú távon nem tudunk Istennel bensőséges kapcsolatot építeni. Ne feledjük Jézus szavait: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsolataimat.“ (János evangéliuma 14. rész 15. vers) Nem véletlen, hogy ez a mondat nem úgy hangzik: ha szeretitek magatokat, megtartjátok parancsolataimat.

Hamar Dániel