"Az isteni jóság különbözik a miénktől, de nem alapvetően más: nem úgy különbözik tőle, mint a fehér a feketétől, hanem mint a tökéletes kör a gyerek első kísérletétől, hogy kereket rajzoljon."
C.S.Lewis
Először bárány, csak azután pásztor
Mindannyiunknak van lelki öröksége, ami meghatározza hívő életünk mindennapjait. A szembenézés ideje, ha a hétköznapok ízetlenné válnak. Molnár Sándor külső-kelenföldi lelkész életének egy-egy momentumán keresztül ránézhetünk saját utunkra is.
Fontosnak tartod, hogy hívő emberként is készek legyünk a változásra. Hogyan látod most azt a kegyességi irányzatot, amelynek a lelkiségében elindultál a hitben?
A magyar evangéliumi irányzat gyakorlatilag a háború utáni ébredésnek a kegyességét tükrözte sokáig. Én is ebben a kegyességben szocializálódtam, ami rendkívül értékes volt, bár elsősorban nyilván szubjektív szempontból tudok róla beszélni. Akiken keresztül engem Isten hitre hívott, nagyon helyes, kedves, jó humorú emberek voltak, s világosan láttam, hogy van valamijük, ami nekem nincs. Az ő személyük hiteles volt előttem, amit az engem körülvevő szeretetük pecsételt meg. Bár sok mindent tudtam a hitről és Istenről, de a személyük hitelesítette ezt a tudást, így jutott le egy idő után a szívemig.
Más volt az érvrendszerük és máshogyan nyilvánult meg az egymás iránti szeretetük is, mint ahogyan azt a saját családomban tapasztaltam, noha otthon is sok szeretetet kaptam szüleimtől, nagyszüleimtől.
Az ifiben szembesültem először a bűn kérdésével, ami egészen más fogalomkészletből fakadt, mint amit akár a rendőrtisztként szolgáló apám rám hagyományozott. Az evangéliumi világ komolyabban vette a bűn kérdését annál, mint amit addig gondoltam róla, de engem is nagyon komolyan vettek. A tiszteletes asszonynak mindig volt ideje rám, akárhányszor mentem hozzá, csak egyetlen alkalomra emlékszem, amikor kérte, hogy menjek valamivel később. Nagyon mély törődéssel fordultak hozzánk és hamar megértettem, hogy ez egyedül a hitükből fakadt, nem projektként tekintettek ránk.
Ami általánosan ezt az ébredési kegyességet jellemezte, azt utólag tudom pontosabban megfogalmazni, ha Pál Efézusiakhoz írt levelére gondolok (Ef. 4, 22-24.), úgy éltem meg, hogy nagyobb hangsúly volt azon, hogy mit kell levetkőzni, annál, hogy mit öltözzek fel helyette.
Én kvázi félkész állapotban kerültem a teológiára, hiszen az életemet meghatározó istenélmény óta alig három év telt el; majd lettem lelkipásztor olyan evangéliumi felfogással, amire visszanézve most látom, hogy Isten kegyelmére, feltisztulásra szorult és szorul folyamatosan ma is.
Hogyan fogalmaznád meg, hogyan hirdetted akkor az evangéliumot? Mert az evangélium azért ugyanaz volt.
Borzasztóan frusztrált, ahogy vidékre kerültem szolgálatba és ott a hagyományoknak és a megszokásoknak a történelmi medrében zajlott az élet, nehezen mozdultak kegyességi szempontból tovább az emberek. Frusztrált, hogy amit hirdettem, amit próbáltam képviselni, fiatal lelkészként valahogy nem akart gyümölcsöt teremni.
De mit jelent pontosan a gyümölcstelenség?
Volt bennem egy talán hiú kísértés, hogy akkor eredményes a szolgálatom, ha sorakoznak a megtérők. Ha dől a rend. Mert mindig erre voltunk motiválva, hogy hirdessem a megtérés evangéliumát és borzasztóan frusztrálódtam, hogy bár én ezt teszem, miért nem dől a rend, ahogy egy evangéliumi énekben valljuk?! Annyira megszorultam ebben, hogy nagyon nehéz utakat jártam be. Harmincöt éve vagyok a keskeny úton és ebből az első húsz évem masszív kereséssel telt – és a formálódásom ma is zajlik.
Hogyan hirdetted az evangéliumot az út elején?
Klasszikusan kapuként láttattam az evangéliumot, amin át belépünk az Isten országába. Ehhez a kapuhoz hívtam az embereket, és mindenáron át akartam tolni őket rajta. Címszavakban fogalmazva így szólt az üzenet: te bűnös vagy, Jézus meghalt érted, térj meg, különben elkárhozol. Azt gondoltam, hogy ez az evangélium a dolgok 1.0-ás verziója és minden más ezután következik.
Jóval később jöttem rá, hogy az evangélium nem csak kapu, amin belépünk az Isten országába, de út is, amin járunk.
Rengeteg hívő emberrel találkozom ma is a gyülekezetben, akik hozzám hasonlóan élik ezt meg: megérkeztem Jézus Krisztushoz, és innentől minden rendben van az életemmel.
De amikor kiderül, hogy mégsem lett minden tökéletes, ahogy rólam is kiderült, akkor az ember kétségbeesik, és azt hiszi, hogy valami alapjaiban rossz. Pedig nem erről van szó.
Egy lelkésznél hogy derül ki, hogy nem tökéletes?
Aki pásztor, annak is először báránynak kell lennie. Az én bárány voltomban derült ki az, hogy pásztorként miért frusztrálódom. Tehát bárányként kellett meglátnom, hogy nem voltam a helyemen teljesen. Visszanézve ezt könnyen meg tudom már fogalmazni, de hosszú és nehéz vívódásokkal teli úton mentem végig, mire rájöttem, hogy a problémáim gyökere egy olyan istenkép volt, amire nem lehetett működőképes hívő életet építeni.
Mi volt ennek az istenképnek a problematikája? Hiszen megismerted Jézust megváltóként, szabadítóként, mi volt a baj?
Igen, és ez valóságos is volt, mármint a megtérés, az újjászületés, ezzel együtt Isten megváltó erőihez való kapcsolódásom, de mindennek a mélyülése, formálódása ma is tart. A gondolkodásom mélyén leegyszerűsítve az volt, hogy Isten akkor szeret engem, hogyha én jól csinálom a dolgokat, és ha nem jól csinálom, akkor nem szeret. Ez egy nagyon leszélezett valóság, de mégis ez volt bennem, hogyha vannak bűnök az életemben, amik visszatérnek, meg amikkel nem tudok mit kezdeni, akkor Isten távol kerül. Ha nem érzékelem a jelenlétet, akkor nincs is jelen.
De hogyha ez így van, akkor ez milyen élet?! Ez a gondolatkör nagyon mély frusztrációhoz vezetett, miközben prédikálni és papkodni kellett. Fenn kellett tartani a látszatot, hogy másokat ne frusztráljak a magam kínjaival, sőt magam felé is fenn kellett tartani valamiféle látszatot, hogy kibírjam mindezt.
Most már azt is látom, hogy Isten végtelen tapintata az, hogy engem elhívott teológiára, nem azért, mert annyira alkalmas lennék erre, hanem azért, mert nekem szükségem volt rá, hogy amikor tébláboltam meg téblábolok, akkor legyen egy rendszer, ami megtart.
A kulcsszó számomra a működőképesség. Melyek voltak azok a jelzőfények, amelyeken keresztül megtaláltad a frusztrációból kivezető utat?
Ahogy mondtam is, időben ez hosszan nyúló folyamat volt, ami az Istennel való kapcsolatból táplálkozott, egy-két villanófényt tudok ebből mutatni inkább. Az első és legmarkánsabb az volt, amikor írországi ösztöndíjasként találkoztam az angolszász teológiával. Tudom, hogy erről sokan sokfélét gondolnak, és mivel az angolszász világ óriási, ezért inkább távolságot tartanak tőle, mert nehéz kimazsolázni belőle a jót és a tisztát. Nekem Észak-Írországban újra az az élményem volt, mint a kezdet kezdetén: akikkel találkoztam, azoknak megvolt az, ami nekem hiányzott. Azoknak az embereknek az életében egyszerre láttam a szentséget és a derűt, és annak a dinamikáját, hogy hogyan tesznek le és aztán hogyan vesznek fel dolgokat az életükben, és közben mi történik velük. Beszédes volt, ahogyan megbocsátottak egymásnak és ahogy a másik tökéletlenségét kezelték – az enyémet is. A puszta jelenlétüktől gyógyulás kezdődött az életemben. Lehet, hogy ez másnak föl sem tűnt, de rengeteget küzdöttem és sebeztem saját magamat is a mindenféle hitetlenségemmel és kétségeimmel. Rajtuk keresztül tapasztaltam először, hogy Isten igazság és szeretet egyben, de az ő nagyon mély Isten-tapasztalataik is erősítettek.
Láttam rajtuk, hogy erő van a hitükben, hogy meghaladnak olyan történéseket, amelyekbe én beleragadtam.
És közben valódi könnyeket sírtak és valódi volt az örömük is; tudták támogatni egymást. Elkezdtem erre vágyni, pedig nem tudtam megfogalmazni még, hogy mi vonz pontosan, de amit tapasztaltam élő volt és hiteles. Ettől kezdve olvastam angolszász teológusok műveit, hallgattam az igehirdetéseiket.
Mi történt veled eközben? Változtak a hétköznapjaid?
Voltak pszichoszomatikus eredetű betegségeim, komolyan depressziós voltam például. Nem vitatom a klinikai depresszió létét, de nálam ez a tünet szabadításigényű volt, és Jézus az Ő kikutatatlan szeretetéből valóban szabadított is ebből az állapotból.
Újabb jelzőfény volt, amikor rájöttem, hogy rosszul értelmeztem a szeretetet. Azt gondoltam, hogy a szeretet a legnemesebb érzés. Húsz éve olvastam a Bibliát, mire feltűnt, hogy Isten sem elsősorban nagyokat érez irántunk és nem is ilyen típusú szeretetre hív meg. A Biblia Isten cselekvő és önfeláldozó szeretetéről beszél, ami előhívta belőlem, hogy mélyen megszerettem azt, aki ő maga.
De még mindig nem értettem, hogy annak ellenére, hogy tapasztalom Isten jelenlétét, Jézust Úrnak vallom az életemben, hogy lehet az, hogy olykor más úr is parancsol nekem?!
Nem is olyan régen csináltam végig az egyházunk egyik megújulási programját Lovas András vezetésével, melynek során megértettem az Efézusi levél első fejezetében (Ef.1,18-20.) megjelenő képet a hívő életről, hogy ebben megnyilvánul Isten ereje, a feltámadás ereje.
Volt egy csomó sebem, mint mindenkinek. Ezekre nézve is vigasztaló volt, amikor megértettem, hogy az evangélium dinamikája nem az, hogy én kívülről magamra húzok valamilyen plusz szokást, többet olvasom a Bibliát, még többet imádkozom, hanem ezek a szokások lesznek annak a következményei, hogy a teljes valóm ott van Isten jelenlétében, és engedem, hogy a feltámadás ereje munkálkodjon bennem és rajtam keresztül is.
Ennek egyik oldala, hogy értelmemmel ráfogtam Isten lényére, szeretetére, ami miatt a kis csipcsup ügyeimet örömmel el tudtam engedni, másrész a sebzettségemre nézve egyszer csak valóság lett az ézsaiási ige, hogy az Ő sebei árán én is meggyógyultam (Ézs. 53,5). Elengedtem a sebzettségemet, ennek nyomán pedig megszületett bennem az olykor változatlan körülmények ellenére való derű. Nem Isten jelenléte változott, hanem az én megélésem ezzel kapcsolatban Isten igazságainak mélyebb megértése nyomán.
Hogyan hatott mindez a szolgálatodra? Értem ezalatt az igei szolgálatot és a lelkigondozást egyaránt.
Azt látom, hogy ha helyesen hasogatom Isten beszédét, az terem gyümölcsöt (lásd: 2Tim. 2,15). Ha helyes istenképet kommunikálok, ha legalább törekvés szintjén a teljes evangéliumot hirdetem, arra az emberek felfigyelnek és reagálnak, abból beszélgetések születnek.
A saját életemben megélt és helyesen képviselt evangélium gyümölcsöt terem
– annak ellenére, hogy továbbra is úton vagyok ebben, de már meg merem mutatni a tökéletlenségemet is. Ezen az ösvényen járva egyre erősebben jelenik meg az alázat bennem, így már nem akarok egyszerre benyitni a szívek ajtaján. Hálás vagyok azért, ha valakinek az életéhez, az Istenhez való közeledéséhez akár csak egy résnyit hozzátehetek én is.
Fotó: Daru Krisztina