Most mi készítünk bevásárlólistát, furakodunk a játékboltban, rejtegetjük az ajándékot a szekrény aljában vagy a legfelső polcon, töprengünk, hogy az angyal hozza-e a karácsonyfát, vagy a kisjézus, vagy díszítsük-e esetleg együtt a gyermekekkel karácsonyi zenéket hallgatva. De mindenképpen olyan legyen a fa, hogy a tűlevél ne bökje meg a kis kezüket, az ajándék pedig fejlessze is őket, ne csak lekösse.

És hogy egymásnak mit adunk? Azt a fáradt boldog pillantást, amikor teljes áhítattal örülnek a gyermekek és egy percig csendben vannak és mi pedig egymásra nézünk…

És aztán megint jön: a ne rágd a csomagolópapírt, a hová tűnt a zoknid, a ne ülj rá a testvéred fejére, a most már nincs több szaloncukor, és a vigyázz, dől a fa…

Aztán pedig az istentisztelet jön, hogy feszülten figyeljünk és igyuk minden gondolatcseppjét annak a szeretetigének, aminek a testet öltését ünnepeljük, de persze nehéz elvonatkoztatni a templomajtóban elhangzó de édes kicsik, ikrek, hát gratulálunk, esznek rendesen, és van tej és egyéb, intimebbnél intimebb kérdések kedveskedésétől és az ezzel teljesen ellentétes hangvételű, immáron a templomon belüli szúrós nézésektől, hogy ssss!, vigye inkább ki, nem lehet így figyelni, ha sír a gyerek megjegyzésektől. Mintha  mi is megélnénk, hogy a virágvasárnapkor ünnepi köszöntésből hogyan lesz nagypéntekre feszítsd meg. És tényleg. Megfeszülünk, beleadunk mindent, nem alszunk, nem eszünk – vagy ha igen, akkor sebtiben és habzsolva –, hogy ne kövessünk el végzetes hibát.

De így is elkövetünk hibát, mert dől a fa és felreped az eséstől a legkisebb szájacska is, odakoppan a bababuksi a földre, túl rövidre sikerül a kisujjköröm levágása, nem kapjuk el az etetőről elhajított kispoharat és apa véletlenül már kiabál is. Aztán jön a zavart csönd és a bűntudat, hogy nem így kellett volna, miért a gyerek előtt, és már tükörbe is nehéz nézni… nemhogy egymás szemébe.

Istenem! Ugye, azért itt vagy velünk ezen az ünnepen, még így is? Hogyan volt veletek? És elkezdem olvasni Lukács evangéliumát, ami tényleg örömhír – most főként az első gyerekeseknek. Mert Jézus nem a felső, vendégeknek szánt szobában születik, ami olyan, mint a mi kultúránkban a tisztaszoba (Lk 2,7 és Lk 22,11 ugyanazt a szót használja: emeleti nagy terem, ahol az utolsó vacsora is volt), hanem lent, ahol a család élte az életét, aminek külső és alsó részébe beengedték az állatokat is. Mintha ma a konyhából levezetne pár lépcső a garázshoz, ameddig a kutya is bejöhet, és a lépcső aljában tároljuk a kutyatápot, hogy onnan egyből lehessen etetni. Ugyanígy: a jászol a közös fedél alatti, de padlószintben egymástól elkülönített szobarészek határán állt és szinte természetes volt, hogy oda fektetik a gyermeket. Azaz Lukács nem ír le semmi mást, minthogy az üdvözítő, az Úr Krisztus (Lk 2,11), aki pogányok világossága és népe dicsősége (Lk 2,32) ugyanúgy születik meg, mint bármely betlehemi család gyermeke: otthon. Otthon: amilyen a mi otthonunk is – hétköznapi, mert nálunk is ott marad másnapra a mosatlan, felhalmozódik a szennyes, és már nem emlékszünk, mikor porszívóztunk utoljára a hálószobánkban… de ez a mi otthonunk. És a világ megváltója ebben érzi jól magát, ebbe születik bele, ezt vállalja, hogy Ő is otthon legyen közöttünk.

És hálát adok Lukács evangéliumáért, aki a születéstörténet (Lk 2,1-20), a templomi bemutatás (Lk 2,21-40) után leírja azt a gyermekségi történetet is, hogy a 12 éves Jézus elkavarodik a zarándokok között a páska ünnepén (Lk 2,41-52). Mert úgy látszik, hogy Mária és József között is elhangzott ez a mondat: „Hol a gyerek?” Azt hittem, az asszonyokkal vonul, és te vagy vele… Én meg azt hittem, hogy mivel már betöltötte a 12 évet, már a férfiakkal, veletek van. De Jézus az Atyja házában van, és az Ő dolgaival foglalkozik. És amikor megtalálják és számonkérik, akkor Lukács leírja, hogy Jézus engedelmeskedett nekik. Engedelmeskedett ezeknek az átlagos szülőknek, akik hibáznak. Még az ünnepen is hibázhatnak. És úgy tűnik, hogy Jézus nem vonta ki magát ebből a családi életből sem, hanem elhordozta gyermekként a szülők tévesztését, önzését, fáradtságát és kényelmét. Pedig valójában Őtőle függ az egész világ.

Tökéletesen megragadja Lukács, hogy Jézus vállal minket. Vállalja, hogy otthon lesz a mi hétköznapi életünkben, karanténunkban, otthoni ünnepeinkben, gyermeknevelésünkben, magányunkban, kudarcainkban és örömeinkben is. Sőt: Ő azért jön, hogy elhordozza minden tévesztésünket, bűnünket, hitetlenségünket és megváltson, hogy kapcsolatban legyünk Vele, hogy mi se Nélküle akarjunk ünnepelni, bocsánatot kérni, felemelni azt a kicsi totyogót, akinek felrepedt a szája. Sőt, még bizalmat és feladatot is ad nekünk: gyermekeket bíz ránk, akik tőlünk függenek, akik tőlünk tanulják a hétköznapokat, akik velünk élik meg az ünnepet. A 12 éves Jézus, amikor megtalálják a templomban, olyan egyértelműen rámutat a legfontosabbra: hogy Neki gyermekként is az a legfontosabb, hogy az Atya dolgaival foglalkozzon. Ezzel mintegy visszajelez Máriának és Józsefnek, hogy értsétek meg: ennél fontosabb dolog nincs, akár gyermek, akár felnőtt vagy.

És azt hiszem, nem tudok én sem kivédeni minden esést, minden gyermekbalesetet, de egy dolog tényleg tőlem függ: hogy felmutatom-e nekik, a legkisebbeknek is Isten szeretetét?
Aki otthon kíván lenni a hétköznapjainkban. Aki elhordozza a mi bűneinket! Akitől függ az egész világ, és mégis emberré lett… Aki mindenestül felvállal minket és szeret. Akitől mi még jobban is függünk, mint a gyermekeink tőlünk.

Azt hiszem, ma erről a Jézusról fogok mesélni elalvás előtt.