Várakozásom meglepettségbe fordult, hiszen a testet öltött szó egészen más jelentésrétegeket képez, mint a virtuálisan megjelenő gondolatfolyam. Egészen más együttállások születnek, mint amelyekre szerkesztéskor rálátunk, mint ami azokból tudatosul bennünk. Talán nem túlzás azt állítani: nemcsak az elmúlt fél év lenyomata az új lapszám, hanem egyházunk és társadalmunk járványhelyzettől is független állapotáé és megérintettségéé.

2020 a nagy vízválasztó, a koronavírus-járvány éve. A járványé, amely élesebb tükör a laptükörnél és a kézzel fogható újságnál együttvéve. Milyen ritkán ejtjük ki a szót ma már – újság –, mert mi új van a nap alatt? Mire a kinyomtatott szót elolvasom, már régen megjelent ugyanaz a hír ezer alakban, ezer fénytörésben.

Szikrázóbb is lett a világunk, de valahogy mégsem lett világosabb. Inkább szorongató, mint a háziállatok számára a szilveszteri tűzijáték – igaz, idén elmarad az ő szenvedésük is. A járvány tükör: megmutatja, hogy általában is híján vagyunk annak a képességnek, hogy mi határozzuk meg, mi a jó és mi a rossz. Hogy ki és mi szenvedje meg kényelmünket, szórakozásunkat.

Valahogy erre a felelősségre döbbentett rá lapunk valóban újságot jelentő, egymás mellé helyezett cikkeinek belső párbeszéde. Cikkeinkből sürgető, de jó hír ábrázolódik ki: felelősséget érzünk azokért a fiatalokért, akik a karantén idején elszakadva az okostelefontól, kézzel írt imádságokba öntötték legmélyebb vágyaikat és kéréseiket. Akiknek a jövője azon is múlik, hogy milyen református választ adunk az oktatás járványhelyzeten túlmutató akut és felszín alatt húzódó kérdéseire. Hogy ismerve az időtlen Igét, és megismertetve velük saját múltunkat, adunk-e nekik stabil kapaszkodót a visszavonhatatlan károkat is okozó változások közepette. Végül pedig mit jelent megtört világunkban szembesülni a kendőzetlen valósággal, bekötözni mások sebeit, évtizedeken át kitartó odaadással szolgálni közöttük – akár egy javítóintézetben is.

Az, hogy minderről egy nyomtatott lapban olvasunk, két dologra is rávilágít. Először is, nem szabad elsietnünk a narratívaalkotást – milyen nagy kísértés az újságírók számára! –, hiszen az, hogy egy hírértékkel bíró esemény valójában milyen folyamat része és miként ítélhető meg, idő és mélyebb megértés kérdése. Ez a mélyebb megértés a másik, amire törekednünk kell: történeteink zsinórmértékét, a Bibliát annak kell látnunk, ami. A keresztyén hit több mint világvallás: a világ igaz története. Az emberi történelmen átívelő, egymás mellé fűzött könyvek belső párbeszéde igaz módon tárja fel az élet értelmét és a szenvedés okát kutató kérdéseket. Egyedül a Szentírás szól arról, kiben és miben van a reménységünk.

A Karaktert fellapozva bepillantást nyerünk abba, most, 2020-ban mi foglalkoztatja a reménység embereit, akik épp úgy, mint mindenki más is, próbatételt állnak ki a járvány közepette. Megtört életek is fókuszba kerülnek, amelyekről nem tud nem eszünkbe jutni Krisztus megtöretett teste és az a reménység, amely a repedéseken át mutatkozik. De tönkrement életek-e ezek? Aligha. Egy nagyobb történet fényében sokkal tisztábban ragyognak a sötétségben is.

Felelősségről beszélnek interjúalanyaink egyéni és társadalmi, de egyházi szinten is. Mi történik akkor, ha a repedések a házasságban vagy egy nő lelkében keletkeznek, aki elveszítette a szíve alatt hordott magzatot? Kihívást intéz hozzánk az erről szóló összeállítás: a művi magzatelhajtást fájlaló egyház komolyan tudja-e venni azoknak a gyászát, akik a meg nem született életeket és nélkülük dédelgetett álmaikat siratják?

Tudunk-e a bánkódáson túl gondolkodni a megoldásokon, és gyakorlati lépéseket is tenni? Olvashatunk a mélységet bölcsességgel megvilágító internetes és offline tartalmakról, amelyeket nem hívő ismerőseink karácsonyfája alá is odatehetünk, és arról, hogyan igazodhatunk el mi magunk a média által közvetített információk tengerében. Mikor érdemes gyanakodnunk, és hogyan szabhatunk határt a rajtunk napjainkban eluralkodni kész rettegésnek.

Újságként hatnak Gudor Kund Botond erdélyi lelkész szavai, aki őszintén beszél az erdélyi tömb- és szórványmagyarság megosztottságáról, egymás iránti bizalmatlanságáról. De saját felelősségünket pendíti meg az a kérdésfelvetés is, miért magányosak a lelkészek, vagy hogy mit jelentene a járvány közepette talán már második mérföldnek számító anyagi felelősségvállalás gyülekezeteinkért.

A járvány csak tükre és lehetősége cselekvő hitvallásunknak – a lélek buzgó forrásának pezsdítője, ha úgy tetszik. Az élő vízről szól az egyik leggazdagabb gondolatiságú, valóságos felüdülést jelentő interjú Zagyva Tünde Andrea vízügyi szakemberrel. A személyes reformációról szól a Ritter-házaspár története, amely bizonyítja: narratívát alkotni csak utólag lehet, és jó jel, ha az nem zökkenőmentes. Rá vagyunk ugyanis utalva Isten cselekvő kegyelmére, ami a szíveket hozzá alakítja.

Ahol az ember tragédiája zajlik, az isteni mellett ott számít csak igazán az emberi szó: Bogárdi Szabó István leköszönő püspök mélyen emberi megnyilatkozása is ilyen, amely a bibliai narratívához képest helyezi el a jelen eseményeit, mert ahogy ő fogalmaz: életeink még nem zárultak le. Erre a pásztori lelkületre van szükség, lapunkban pedig már megszólal az egyházkerület újonnan megválasztott vezetősége is. Az interjúkból átsüt a változtatni akarás készsége mellett a szolgálni akarás készségessége is.

De nehezebbé teszi lapunkat mindaz, ami nem kerülhetett bele. Emlékező sorok maradtak ki, hiszen csak lapzártánk óta annyi értékes embert veszítettünk el – családjukban, szűkebb és tágabb közösségeikben, közös szellemi erőterünkben értékes és pótolhatatlan embereket.

2020 az az év, amelyről sokaktól hallom, legszívesebben kitörölnék az emlékezetükből. A Gondviselő Atya kegyelme azonban meghaladja a veszteséget, és még ezt a prést is javunkra fordítja. Erről szól Balogh Judit történész személyes hangvételű írása is A kizökkent idő áldásai címmel. Ez a személyes hang teszi igazán befogadhatóvá és átélhetővé a valóságot. Ez a hang teszi befogadhatóvá és átélhetővé a hitet.

Megvan az ideje mindennek, még 2020 tragédiáinak is, még az öleléstől való tartózkodásnak is. Sokan vagyunk, akik nem szeretnénk, hogy mindez hiábavaló legyen, mert nem szeretnénk ugyanonnan folytatni. Változásra és változtatásra van szükség. Nem kérdés, hogy megtört ez a világ, a kérdés az, honnan nyerjük vigasztalásunkat – és elnyerjük-e.

2020 az együttállások éve – megjelenik az égen a betlehemi csillag. Krisztus eljött hozzánk kétezer éve és eljön most, 2020-ban is. Nincs ennél nagyobb vigasztalás. Velünk az Isten.

Ember és test hordozza a vírust, amely az Édenkerttől fogva betegíti világunkat. De ember és test hordozza a fényt és a reménységet is.

Mi vagyunk az az ember.

Magazinunkba itt lapozhat bele

A Parókia portál válogatás-magazinját, a Karakter 2020. decemberi számát már postáztuk a dunamelléki gyülekezetekbe. A lap megvásárolható 400 forintos áron a budapesti Bibliás Könyvesboltban is (Ráday utca 3., a Kálvin tér mellett).