Az élet szentsége gyermekkora óta foglalkoztatja. Állami gondozásban nőtt fel, végezhette volna úgy, hogy meg sem születik – mondta Káli-Horváth Kálmán Meztelen zsoltár című verseskötetének budapesti bemutatóján. Gyermekkori évei épp úgy ihletői költészetének, mint az Isten-keresés vagy az olyan testi tapasztalatok, mint a kínzó éhség. Számára a megváltás csodája éppen az, hogy „valaki, aki Istenként létezett, hajlandó volt megszületni emberi testben, és feláldozni magát, miközben ezzel valamelyest feláldozta az istenit is.”

Káli-Horváth Kálmánt festőművészként és előadóművészként ismerhette meg a szélesebb közönség. Mint mondta, költőként is kész az őszinte kitárulkozásra, de nem öncélúan. „Ha már megosztásra vállalkozom, akkor mindent legyek képes megosztani. Lemeztelenedni nem kellemes, de érdemes, hiszen csak annak van értelme, ha a kimunkált szavak között ott az élet. Az életet tartom mesteremnek és iránytűmnek az Istent."

Első verseskötete két és fél év alkotói termését gyűjti egybe, a szerző azt mondja: a versírásba érett emberként tudott csak belefogni. „Mélység volt a verseimben, ám arra a szintézisre nem voltam képes, amire most már igen. Sok dolgot láttam, tapasztaltam, de idő kellett, hogy eljussak odáig, hogy ne csak a magam nyűgét-baját akarjam mondani.”

Elárulta azt is, sokat csiszolt, finomított a szövegeken, de volt, amelyiket saját bevallása szerint „úgy kapta”, és csak megköszönni tudta Istennek. Verseit Pregitzer Fruzsina Jászai Mari-díjas színművésznő és maga a szerző szólaltatta meg a Hold utcai református templom közönsége előtt. Káli-Horváth Kálmán beszélgetőpartnere Pásztor Péter volt.

A szerzővel a könyvbemutató után készítettünk interjút.

Említetted, hogy Kannibálkegyelem lett volna a kötet eredeti címe. Miért lett végül Meztelen zsoltár?
Talán az egyfókuszú üzenet lett volna, és sokkal többet elárul ez a cím arról, hogy milyen szándékkal írtam ezeket a verseket. Nem akarom leplezni, hogy mit gondolok Istenről, milyenek a vívódásaim, vagy mi az, amiért hálát tudok adni neki. A legfontosabb mégiscsak az, hogy mindig a legnagyobb hírről számolok be – mindenféle módon arról, hogy a megváltás megtörtént.

Az egyik verssorod úgy hangzik: „fájó, mégis szép a könnyes lelenclét”. A saját gyermekkorodra jó vagy rossz emlékként tekintesz vissza?
Ifjú felnőtt voltam már, amikor egyszer csak elkezdtem rádöbbenni, hogy miben volt nekem részem, hogy az mennyire nem volt normális akkor – de nem ott, amikor benne voltam. Mert abban valamennyire hiszek, hogy egy őzike ne szánja magát, hogy mi lesz, ha rátámad a farkas, vagy a vadász lelövi, mert akkor nem tud élni. Nem szabad az embernek magát szánni, mert az nem visz előre. Nem gyújtja be azokat a rakétákat, amelyek egyébként ott lennének az emberben. Amikor egyszer csak rácsodálkoztam, hogy miben volt részem, akkor jó ideig keserűség volt bennem, amiért nem tudtam szépnek felvázolni a gyerekkoromat, sőt, traumatikus időszakként tekintettem rá. De nem engedtem, hogy a jelen döntéseit ez határozza meg. És aztán elkezdtem írogatni erről, például a free-presszionista albumban – ez dolgozza fel a sorstársaim, művésztársaim életét –, de ebben a most megjelent kötetben is még mindig témává tudott lenni a gyermekkorom, még mindig sikerült kimondani ki nem mondott dolgokat. Ugyanakkor a múltat lezártnak is tekintem. Fontos, hogy én ezeket megélhettem, mert ettől tudom leírni, amit sokan ki akarnak fejezni. Ezeknek a mondatoknak el kell hangzaniuk.

Mit kaptál ettől a múlttól?
Azt, hogy nagyon tudom, milyen senkinek lenni. Ezért tudok valaki lenni. Mert én nem a pozíciómból nézek magamra, hanem egy emberi teljességből. Tudok szűkölködni, tudok bővölködni, és amikor megadatik, mindkettőben elégedett tudok lenni. Ez a múltam nélkül valószínűleg nem lenne így. Nem hirtelen történtek csodák velem, hanem alaposan meg kellett dolgoznom értük.

Ez a küzdelem több versedben is artikulálódik, és azt is kifejezted, hogy Isten is erre tanított. Nem adott meg mindent egyből, hanem megtanított küzdeni. Mégis, milyen emberi támaszra lehet szüksége annak a gyereknek, aki állami gondozásban nő fel?
Elhangzott egy kis verstöredék, ami így szól: „a panaszkodás nem a kenyerem”. De ami jó lett volna, az több jó szó, több emberi gesztus. Nem az a lényeg, hogy intézetben növök fel, hanem hogy abban a helyzetben is találkozzak emberekkel. És lehetőleg minél több emberrel a szó nemes értelmében. Az nem determinál önmagában, hogy hova születek, az viszont igen, ha olyanok vesznek körül, akik elhitetik velem, hogy annyit is érek, ahova születtem.

Téged olyanok vettek körül?
Vettek körül ilyenek is, meg olyanok is, akik nem ezt sugallták. Vagyis volt lehetőségem ezt a felfogást választani. De nem biztos, hogy mindenkinek olyan a lelki alkata, olyan ajándékkal jön a világra, hogy erre tudjon figyelni. Én tudatosan figyeltem.

Ha jól tudom, a feleséged, alkotótársad, Borkó Marianna festőművész is állami gondozott volt.
Ő családban nőtt fel, de amikor gimnáziumba járt, akkor veszítette el az anyukáját, és a tanulmányai miatt állami gondozottá vált. Van két gyermekünk, akiket örökbe fogadtunk.

Nekik mit szeretnétek megadni ismerve azt a hátteret, amelyből indultak ezek a gyerekek?
Nincs értelme sorolni, hogy diplomát és a többit. Magunkat akarjuk adni, és ami bennük megterem, az úgyis kibomlik.

Vissza tudtál valamilyen módon kapcsolódni a származási családodhoz?
A szüleim már nem élnek, a testvéreimmel volt kapcsolatom, de egész más világ az övék.

Egy versedben megfogalmazódik, hogy a múlt nem ér véget, mégis arról beszélsz, hogy részedről lezárult. Adódik a kérdés: lehet-e mindazt pótolni, ami akkor nem adatott meg, például a biztonságos családi közeget?
Én nem akarok semmit pótolni abból, ami nem adatott meg. Ott már nincs még egy rés, amit be lehet tömni, hogy az pótolva legyen. Ami történt – és persze, mindazt negatívnak is fel lehet fogni, bár jobb egészében nem úgy felfogni –, látom, hogy miből adódott: a szeretetlenségből. Akkor nekem szeretni kell – ez az egy válaszom van. És ha nekem nem adatott meg, nekem kell megadni másnak. Valahogy nekem is emiatt lesz tele az életem. Azzal, hogyha adok – mert nem érek rá elvenni.

Az intézmény falai között Te kire számíthattál?
Belekapaszkodtam a jó szóba. Például, amikor megkérdeztem Edit nénit, a nevelőtanáromat, hogy szerinte mehetek-e egyetemre, akkor azt mondta, hogy természetesen mehetsz. Visszatekintve most az akkori helyzetemre, azt mondom, ez képtelenség, ő mégis ezt válaszolta nekem, és ő el is hitte, mert jó ember volt. Így én is elhittem. És ugyan sokáig nem adatott erre lehetőség – sokkal kevesebb dologra sem –, de a remény ott maradt. Az pedig olyan titkos üzemanyaga az embernek, hogy ha valaki egyszer azt megkapja, abból valami történik majd egyszer.

Úgy tűnik, mintha szószólója lennél a hasonló sorsú gyerekeknek.
Ez igaz. Nem tűztem ezt ki magamnak célként, bár a Duna Televíziónál azért maradtam tíz évig, mert az utolsó három-négy évben már egészen biztosan az volt a fejemben, hogy sokan vannak, akik ha nézik a tévét, akkor bennem magukra ismerhetnek. Láthatják, hogy legalább nekem sikerült, helyettük is ott vagyok, és büszkék rám. Amikor a Duna TV-t ott hagytam, akkor viszont felszabadítottam magam ez alól a misszói tudat alól. De természetesen attól nem szűntem meg ugyanaz maradni, aki voltam. Természetes módon viszek hasonló dolgokat, csak már nem elvi kötöttségből, megfelelési kényszerből, azzal, hogy nekem valamit vissza kell adnom. Ha nem kell visszaadnom, és anélkül is adom, az sokkal jobb.

Kaptál visszajelzést, hogy valakire motiválóan hatott, amit elértél?
Előfordul, hogy kapok ilyen visszajelzéseket, a legváratlanabb helyzetekben. Legutóbb az Országos Cigánymissziós Konferencián is odajött hozzám valaki, hogy olvasta az általad készített interjút a Parókián, amiben arról beszéltem, hogy hogyan kell közeledni a cigányokhoz. Sírva köszönte meg, hogy valaki kimondta, amit ő gondol és érez. Hogy alapvetően az a fontos, hogy emberként menjünk oda, ne pedig missziós szándékkal vagy valamifajta projektálással, hogy majd mi ott gyülekezetet alapítunk, és felbuzdulunk, mert mi akarunk ott csinálni valamit. Hanem érkezzen meg két ember egymáshoz, kerüljön az akármennyi időbe is. Megható visszajelzés volt egy embertől, aki megtörve állt ott, mert velem találkozhatott, aki ezt kimondtam helyette is. Meg kellett ölelnem, mert mindketten éreztük, hogy ez olyan pillanat, ami túlmutat rajtunk.

Mit jelent számodra a hit?
Onnantól kezdve, hogy tudom, hogy Isten van, tudom azt is, hogy fontos vagyok neki és hozzá tartozom. Attól kezdve nem akarom gyógyítani a régi dolgokat sem. Egyszerűen helyére került, hogy ki vagyok, és aszerint igyekszem most már élni. Nem hagyom magamat sem a sorstól, sem elvárásoktól befolyásolni. Nyilván léteznek bizonyos kényszerek, de tudom, hova tartozom. Mennyei állampolgárságom van, és aszerint igyekszem élni. Szeretnék jó képet festeni az Istenről, akit képviselek.

Mire szabadít fel mindez, vagyis mi a Te küldetésed?
Mindenütt ez a legnagyobb kihívás: emberként állni helyt. A RefoRom igazgatójaként is, hogy ne csak a titulussal járó felelősséget vállaljam, de következetes legyek emberként is. Úgy várjak el dolgokat, hogy ne a zsarnokot lássák, hanem azt, hogy értük haragszom, nem ellenük. Vissza is jelzik, hogy hozzám be lehet jönni, nyitva az ajtó, nyitott a lélek. Nem félelemmel kérdezek valami, hanem reménnyel. A munkatársaimra is igaz ez, aminek nagyon örülök.

Bármit teszek, ezzel a hozzáállással teszem. Ha verset mondok, emberként mondok verset, hogy az előadásom ne versmondói trükk legyen, eszközök használata. Hogy hallják és lássák, hogy születik a kimondott szó: a szívétől most megy a garatáig ez a mondat, és közben látni a tekintetén is, hogy az agyában is elindult valami. Ez a kettő találkozik a garatnál, az egyesülésükből pedig valami több születik. Ha festek, akkor is az a lényeg, hogy úgy fessek meg egy témát, ahogy én tudom, ne pedig úgy, ahogy más festené meg.

Így van ez a versírással is?
Ez nagyon tudatos folyamat is volt, amellett, hogy nagyon ösztöni is. Elfogadni azt, ami adatik – mert vannak olyan versek, amelyek egyszerűen azért adattak, hogy én is tanuljak belőlük. A legtöbb vers ajándék nekem is.

Jakus Ágnes
Képek: Dimény András

Kapcsolódó cikkünk:
Virág a tövisek közt
„Úgy ragadtam meg minden egyes szeletét az Istentől kapott képességeimnek, mint fuldokló a szalmaszálat. Minden ecsetvonás, minden szó személyes ügyemmé vált." 
Káli-Horváth Kálmán, a szép magyar beszédéről ismert festő- és előadóművész állami gondozottként nőtt fel. Gyermekéveiről, hitének születéséről és alkotómunkájáról otthonában mesélt nekünk.