Emlékeket gyűjtünk

Amikor majd szenteste meggyújtjuk a gyertyát a feldíszített fa melletti kisasztalon, és a gyerekekkel együtt – némi vita után, hogy melyiket is válasszuk – elénekeljük valamelyik karácsonyi éneket, te nem leszel ott velünk, Apa. Nem nézel rám körülbelül a második sornál azzal a csak rád jellemző, felhúzott szemöldökű „látod, kislányom? minden rendben van” tekintettel, és nem ülsz le végtelen nyugalommal a fotelbe, hogy hátradőlve szemléld az örömtől hangos pillanatokat, és közben meleg kezeddel megölelgesd azt, aki odaszalad hozzád lelkendezni.

Hiányozni fogsz, Apa, a karácsonyunkból is, pedig nagyon szerettük, hogy az ünnepnek a meghitt és az inkább bolondokházára hasonlító pillanatait is köztünk éltétek meg anyával, mert miközben ringattátok az aktuális legkisebbünket és megfőztétek a töltött káposztát, csillapítottátok a lelkiismeretfurdalásunkat, hogy mindezt nekünk kellene csinálnunk, de mi lelkészekként éppen egy gyászoló, karácsonykor különösen magányos embert vigasztaltunk az irodában, vagy egy betegágy mellett imádkoztunk, vagy a gyertyákat rendeztük el az esti alkalomhoz a templomban.

Nem tudom, milyennek láttál minket, Apa: a lelkészcsaládot. Szabolcsot, az örökké rohanó, egyre több gyülekezeti feladatot vállaló családfőt; a sorban érkező, helyet és figyelmet követelő vidám gyereksereget; és engem, a gyerekek és idősek közt is szívesen forgolódó, de a mosogatni való és a szennyes zoknik között időnként elvesző lányodat. Nem tudom, értetted-e, amit még mi is csak ritkán, hogy a sok ember, feladat és program között van úgy, hogy nehezen találjuk magunkat, és hogy akaratlanul is elmosódik a határ a gyülekezet és a családi élet között, amiről bár tudjuk, hogy nem egészséges, de időnként olyan természetes, hogy észre sem vesszük, hiszen míg a családunk a legkisebb gyülekezetünkké lesz, a gyülekezetünk a tágabb családunkká válik az évek során. Nem tudom, érezted-e valaha rajtunk az istentiszteletek előtti izgalmat, a prédikációírás feszültségét, az alkalmak előtt ránk szakadó alkalmatlanságunk súlyát. Hallottad-e, hogy gyengeségünkben a hangunk keménnyé és türelmetlenné válik, láttad-e, hogy mozdulatainkból eltűnik a finomság, és tekintetünk messzire nézővé, sürgetővé válik, és pont azok feje fölött néz el, akik a legközelebb állnak hozzánk.

Ez semmilyen ünnepi, családi hangulatnak nem tesz jót. Mert míg mi abban a pillanatban, mikor az istentiszteletre hívó harang szava elüti az utolsót, és a gondnok úr megigazítja a vállunkon a palástot, és imádságra kulcsoljuk a kezünket, míg mi abban a pillanatban leteszünk minden terhet, és hátunk mögött hagyunk minden kiömlött kakaót, összefirkált fehér inget, ordítós hisztit, kamaszos visszabeszélést, félig elkészült levest, utolsó percben megtalált úrvacsorai terítőt… a gyerekeinkben ott marad a hangunk, a tekintetünk, a mozdulatunk, sokszor pont az, ami nem jó, amiről nem tehetnek, és amit a legkevésbé szeretnénk. Ezért is vagyok nagyon hálás, hogy a bolondokházát, amivé egy parókia válhat az ünnepekben, a jelenléteddel szelídítetted, és ha kellett, századszorra is elmesélted az öledbe kuporodóknak a Kippkopp karácsonyát.

Hiányozni fogsz, Apa a karácsonyunkból. És tudom, hogy miközben felidézzük az előző ünnepek nagyokat nevetős vagy csak utólag viccessé vált pillanatait, mindannyian arra fogunk gondolni, milyen jó, hogy itt voltál, és milyen bölcsen mondtad gyakran, hogy „mi emlékeket gyűjtünk, drágáim, nem tárgyakat”, mert most van mit elővenni. Emlékek, amik nekünk megmaradtak.

Emlékszem az első karácsonyunkra Lovasberényben. Szeptemberben kerültünk a gyülekezetbe, még csak egy kicsi gyerekkel, s mivel a parókia felújításának gyorsan nekiálltak, mi az udvarról nyíló pici vendégszoba-konyhába költöztünk. Épp csak a matracunk és a kiságy fért be, a ruhaszárítót össze kellett csukni, ha az ajtót ki akartuk rendesen nyitni. Csak pár hét, mondtam, legkésőbb karácsonyra már bent leszünk a parókián. Te a fejed csóváltad, s mérnökemberként tudtad, nagyobb munka lesz ez. Igazad lett. Karácsonyfát sem állítottunk, a legkisebb sem fért volna el, csak összecsuktuk a szárítót és kinyitottuk az ajtót. Együtt kuporogtál velem a matracon, ahova az istentisztelet után csak ledobtam magam, mert nem voltam valami jól, nagyon szédültem. S míg én csalódottságomban egy zsebkendőt gyűrögettem, te a fülembe súgtad, hogy aki babát kap ajándékba karácsonykor, az igazán nem szomorkodhat. Nekem pedig erre a mondatra felderült a lelkem, egymásra mosolyogtunk, mert akkor már tényleg második kisbabánkat vártam.

Egyszer úgy érkeztetek december 24-én délután Anyával, hogy én épp a konyhaasztalnál gyertyákat kötöztem muffinpapírba, hogy az esti alkalmunkon óvjam a templom szőnyegét a lecsöpögő viasztól. Szabolcs két másik gyülekezetben is helyettesített, ki se látszott az alkalmakból, a gyerekek épp a délutáni alvásból ébredeztek, éhesek voltak és nyűgösek, én még hajat sem mostam, a föld tele volt eldobált gyerekjátékokkal, és teljesen egyértelmű volt, hogy vészesen szalad az idő… Bár tudom, hogy sötétben már nem látszik – mondtam -, de képzeljétek, hogy ma délelőtt mind a tizenöt ablakot megpucoltam. Sütött belőlem az elégedettség, hogy végre méltóképpen készültem a karácsonyra, és erőmön felül áldozatot is hoztam a családomért, az otthonomért, talán még az Úr Jézusért is. Apa, te csak végignéztél a sietve összefogott hajamon, letetted a táskádat, és elkezdted összeszedni a játékokat. Az jó – mondtad –, mert esni fog. Felcsattantam: Mi ez, valami buta babona? Nem – mondtad a bajszod alatt egy félmosollyal. – Meteorológia. Nevetni kezdtünk. Nagyon. Mert már viccesnek láttam én is a tévesen értelmezett fontossági sorrendemet, áldozathozatalomat. És hirtelen a gyertyákra és a gyerekekre is jutott elég kéz, türelem és szeretet. Két napig folyamatosan esett az eső. És mindig nevettünk, ha erősebben rázendített.

A humor sokat segít a nehéz pillanatokban. Ezt is tőled tanultam, Apa. Hit, hűség, humor – sokat mondogattad, mint az életben fontos dolgokat. Ne aggódj, Apa, ha első pillanatban bosszankodok is, de utána tudok nevetni a dolgokon. Például azon, amikor a kutya leette az úrvacsorai kenyeret a konyhaasztalról… mikor prédikáció közben vettem észre, hogy az egyik kisfiunk úszószemüvegben ül a templomban… mikor Szabolccsal két különböző helyen tartottunk istentiszteletet, és ő véletlenül elvitte az én prédikációvázlatomat is… mikor megbeszéltük, hogy másnap délelőtt az prédikál, amelyikünknek több hangja lesz… vagy kevésbé lesz lázas… mikor egy barátunk a hősugárzó mellé tette le a gyertyákkal teli dobozt, és minden gyertyának furcsán lekonyuló formája lett…

Aztán látod, valahogy belenőttem az ünnepi feladatokba is: törekszem rá, hogy a sürgős dolgok ne nyomják el a fontos dolgokat. Tudok hálás lenni a szeretettel teli emberi kapcsolatokért, egy-egy fontos beszélgetésért, és közben nem zavar halálosan, hogy éppen be kellene pakolni a mosogatógépet. Tudom, hogy az egymásra szánt minőségi időnek megfizethetetlen értéke van, ezért megbecsülöm az együtt töltött időt, és igyekszem teljesen jelen lenni, ha valakinek szüksége van rám.

Még mindig van kapkodás, de a gyerekek sokat segítenek a túlélésben, nagyvonalúan legyintenek ránk, kamaszosan összekacsintanak, nevetnek, és jönnek, kiveszik a részüket a szolgálatból is. Igyekeznek, hogy mindannyian ép idegrendszerrel, kisimult homlokkal, nevetős szemekkel álljunk meg a feldíszített fa mellett. Boldogan látom, hogy szülői hiányosságainkat maga az Úristen pótolta ki, volt mindig elég szeretet körülöttük. Bár nem lett kevesebb a feladatunk az évek során, és az adventre úgy fordulunk rá, hogy nagyokat sóhajtozunk imádság közben („csak bírjuk, Urunk!), de aztán azt vesszük észre, hogy elfáradva ugyan, de túlcsorduló szívvel érünk végére az ünnepeknek.

Amikor majd szenteste meggyújtjuk a gyertyát a feldíszített fa melletti kisasztalon, arra fogok gondolni, hogy te az örök ünnepben vársz ránk, Apa. Ott ülsz Isten szeretetének fotelében, és várod, hogy meleg kezeddel megölelhess minket. És amikor majd erre gondolok, öröm lesz a szívemben.


Hajdúné Tóth Lívia 
Képek: családi archívum