Elsőként Bartháék elmenetelére emlékszem: az apa és két lánya édesanyámnál tanult zongorázni, hogy kántorként szolgálhassanak. Majd a Wagnerek, Kleinok, Klibák, Budakerek, Zieglerek, Gutherek következtek, meg Günther, a fiatal lelkész és családja. (A közvetlenkedő szőlőpásztor "Günther elvtárs"-nak szólította szüretkor, egy pohár borral a kezében.) Az elnéptelenedett templomuk tudtommal mindezidáig nem cserélt gazdát. Dipsén már rég az ortodoxoké (egyik pillére fölött most is ott van a fazék aranyat kitúró koca kőmása: állítólag az aranyból épülhetett fel a templom), Szászlekencén a reformátusoknak adták át, miután a hazát cserélt szászok felújíttatták. Tacson szintén a reformátusok terveztek maguknak új falakat emelni a megmaradt torony mellé, a régi alapokra. (Talán meg is van már?) Harinán ott árválkodik a domboldalon a 12. századi ákosi templom ikertestvére. Érdeklődő turistáknak odaadják a kulcsot.
Zilahról egyetlen zsidó család, Sz.-ék kivándorlására emlékszem: a gyermekek talán még apjuk, a megfogyatkozott helyi hitközséget vezető ügyvéd halála előtt emigráltak, a feleség azután.
A kölcsönkapott német gótbetűs áhítatoskönyvből csak nagyon szemelvényesen olvastam, de abból a kevésből a "Jesus, unser Heiland" (Megváltó Jézusunk) maradt meg bennem, mint az egésznek levegőjét meghatározó megnevezés. Sz.-éktól a peszach ünnepének leírását kaptam ugyancsak kölcsön. Jézus messiás-voltának megerősítését Sz. a tekintélyes rabbiktól várta.
Kövek és könyvek: (töredékes és felületes) emlékeim szászokról és zsidókról. No meg egy közös, szász-magyar temetésen, a mulandóságot tört magyarsággal megfogalmazó szász lelkész mondata: "Ma vagyunk, holnap nincsünk."
Ha olyasmiben van részem, mint ma is, hajlandó vagyok az erdélyi magyarságról is csak emlékekben gondolkozni. Egy református kollégium évzáró istentiszteletén az alkalmi éneknek (Magyar Református Énekeskönyv, 274) éppen a harmadik, bűnbánatot gyakorló versszakán spórolt időt a kántor (vagy a szervező?). Ki tudja, mennyi időt (évet, évtizedet) veszítünk a bűnbánat megspórolt fél percén?! Félő, hogy az örök életet, és az abból származó perspektívát - mennyeit és földit egyaránt. Elveszítjük azt a mennyei távlatot, amely tágas térré teheti számunkra a szűkülőnek látszó kisebbségi életteret (is); amely józanságra int arra nézve, hogy a magyarság nem üdvtörténeti kategória; kigyógyít búsmagyar önsajnálatunkból, többségiekkel szembeni görcsös, kisebbségi önmeghatározásunkból és retorikánkból.
Üdvtörténeti - tehát nem puszta emlék-kategória csak az a nép lehet, amelyet Krisztus sok népből (Heidelbergi Káté 54. felelet), így a magyar népből is elhív magának. Nem kell a feledéstől vagy bizonytalan jövőtől félniük azoknak, akik Krisztus keresztjénél hallják meg Isten biztatását: "Én terólad el nem feledkezem." (Ésa 49,15) Hirdethetik ezt saját népüknek, sőt még másoknak is, engedve Krisztus missziói parancsának.
A Kis Tükörnek ebben a számában található írások az emlékezés-feledés, evangéliumi hagyomány átörökítése valamint egyéb kérdéseket taglalva arra késztetnek, hogy Aszáffal, a 74. Zsoltár szerzőjével együtt kérjük: "Ne adjad a fenevadnak a te gerlicédnek lelkét; szegényeidnek gyülekezetéről ne feledkezzél meg végképpen!" (19. v.)

Megjelent a Kis Tükör 2004. júliusi számában (Kolozsvár, Koinonia)