Sokat hallottam már arról, hogy milyen szerepet töltsön be az életünkben az istentisztelet és milyet ne. Ne feltöltődni jöjjünk csak, hanem Istent tisztelni, ne egymás társaságát keressük csak, hanem elsősorban Istenét, ne csak kapni akarjunk, hanem adni is, ne az élményeket hajszoljuk, hanem a tanulás is fontos legyen. Imádságos szívvel legyünk jelen, csendben. De az imádságunkban, csendünkben ne csak magunkra gondoljunk, hanem a társainkra és az igehirdetőre is. Tudtam, hogy minden fenti mondatban van igazság, tapasztalat, jószándék. De azt is tudtam, hogy ha ezekre tekintek, elveszítem a lényeget és talán a lelkesedésemet is. Meg kellett találnom a saját mondataimat, jelenlétemet és feloldozást kellett kapnom ezek alól a kitételek alól, mert bizony mindet tettem tudom érni az életemben.

Hosszú időbe telt, hogy már voltak barátságos arcok, mosolyok, amiket jó volt újra látni, akikkel vártam a vasárnapi találkozást. Örültem, hogy fontos lett ez számomra, nem szerettem volna lemondani erről.

Aztán olyan is volt, hogy úgy éreztem, túl nagy szerepet tölt ez be az életemben, a vasárnap délelőttöt várom egész héten. És volt, hogy eljelentéktelenedett, már csak megszokásból mentem, vagy a család kedvéért. Volt, hogy nagyon jólesett az ismerős közeg, az otthon vagyok érzés, és volt, hogy „idegenben” egy szinte üres, fűtetlen kis templom keszekusza mondatokból álló prédikációja melegítette át a lelkem.

Bevallom, hosszú ideig fontos volt, hogy kapjak. És még most is előfordul, hogy koldusként, szakadt, koszos ruhában, üres kézzel, vágyakkal teli szívvel érkezem. Feltöltődésre, bűnbocsánatra, Isten és emberek szeretetére éhesen. Idő kellett ahhoz, hogy elfogadjam, ha nem értettem valamit, vagy ha számomra nem volt elég mély a feloldás.

Hallgattam már olyan istentiszteletet, ami az én lelkemben félben maradt. Én ott kezdtem volna, ahol az igehirdető abbahagyta. Voltam már harcos alkalmakon, amelyek arról szóltak, hogy az élet egyetlen nagy harc, és nekünk is fel kell venni a fegyverzetet, és be kell állni a csatasorba Jézus oldalán. Az első két ilyen témájú igehirdetésről nagyon rosszkedvűen távoztam. Hisz én még csak épp megszoktam, hogy Jézus harcol értem, meghalt a bűneimért, még alig hittem el, hogy érek ennyit, még épp elkezdtem lubickolni ebben és élvezni, hogy ennyire szeret Valaki, eszemben sem volt harcba szállni. Azt láttam magam előtt, hogy a többiek egy sereggé állnak össze, én pedig kimaradok, ott kullogok valahol hátul. A harmadik alkalommal már békességgel a szívemben ültem a helyemen.

És volt olyan is, amikor az igehirdető személye ragadott magával. Illetve nem is ő, hanem a hite. Személyesen nem ismertem őt jól, de azt biztosan tudom róla, hogy szereti Jézust, hittel, mosolyogva mesélt róla, és nekem ez akkor épp elég volt.

Sok istentiszteletről őrzök egy-egy mondatot: hogy nyertes csatában harcolunk, mindannyiunk élete egy-egy bibliafordítás, Isten egy imányi távolságra van tőlünk, hogy mi nem a versengés világában élünk, hanem a kiegészülésében…

Van, hogy látszólag nem tanulok semmit az igehirdetésből, de megsimogatja a lelkem. Van, hogy kérdéseket ébreszt vagy válaszokat ad, van, hogy nem ér el a szívemig, nem történik semmi. Van, hogy hosszasan beszélgetünk róla a férjemmel ebéd után, vagy még napokkal később is a magammal vitt mondatokból élek, és van, hogy kincsemként szívembe rejtem, mert úgy érzem, minden további emberi szó csak elvenne belőle.

Volt azonban egy nehéz év is, amikor a legtöbb istentiszteletet könnyekkel a szememben ültem végig. Azt éreztem, illetve tudtam, hogy nem ott lenne a helyem, de nem volt erőm továbbállni. Nem tudom, hogy mi lett volna a helyes megoldás. Nem tudom, hogy Pál apostol mit írt volna nekem valamelyik levelében. Ebben a nehéz időben egyetlen mondatból állt a hitem: Isten van. Sokkal többre nem is vágytam. Csupán egy érzésre még. Arra, hogy Isten szeret engem, úgy ahogy vagyok, elfogad, fontos vagyok Neki, hogy szólhatok Hozzá, nem hagy el sosem. Hogy Jézus lábainál az összes zűrzavaros érzelmemmel van helyem, Ő ismer, és akkor is tud olvasni a tekintetemben, ha szemlesütve állok előtte. Tudtam, hogy ez az érzés kihúzná az összes szöget a lelkem „zárva” táblájából. A szögek helyén sebek maradnának, de nem sokáig, mert kitenne egy újabb táblát, amire Ő írna használati utasítást hozzám, hogy aki eljut idáig a lelkemben, az tudja, csak így mehet tovább: „Kopogtass, várj, míg beenged, légy türelmes, ne gyógyítsd, majd Én megteszem, csak maradj, hallgasd, mesélj, kérdezd, válaszolj, legyél. Vagy maradj kint, ha úgy érzed, Én már itt vagyok, vele maradok."

Végül, sok nehéz szívvel végigült igehirdetés után, nem tűzijátékkal, orgonaszóval, mint a megtérésem, nem napfényes glóriával, mint a konfirmációm, hanem puha, csendes, szinte észrevétlen léptekkel érkezett meg hozzám a kegyelem.

És ez a kegyelem elvette mindennek az élét és a jelentőségét is. Teljesen új jelentés- és érzelmi tartományba helyezte a templomot, a gyülekezetet, az igehirdetést, az igehirdetőt, a világot és engem. Amit elvett, annak a helyét békesség és hála töltötte be a szívemben. Nagy-nagy hála Isten iránt a kegyelemért és az emberekért. Minden igehirdetőért, aki eszével megérti, hitével megéli és szeretetével átadja nekem az evangéliumot. Minden vasárnapért és hétköznapért, ünnepért, beszélgetésért, találkozásért, egyedüllétért, csendért, aminek az Általa elkészített felfogható és felfoghatatlan ajándékát fogadni tudom.

Hamarosan itt a húsvét. Várom.

Rácz Kornélia

Képek: Füle Tamás