Ki ne emlékezne olyan pillanatra, amikor templomba induláskor hosszan kellett rimánkodni a gyerekeknek, hogy vegyék már a cipőjüket, amikor ki kellett menni egy pici babával a nyilvános eseményről, hogy a sírása ne zavarja meg az ünnepi beszédet, vagy amikor igyekeztünk bátorító pillantásokat vetni azokra a kisgyerekes szülőkre, akiknek ilyenkor nem lettünk volna a helyében?

Hogy mit keres egy gyermek a templomban, arról hosszan lehetne értekezni, mi egy budapesti család példáján keresztül ismertük meg, miért van ott a templomban nemcsak a kisgyermekes szülőpár egyik vagy másik tagja, hanem az egész család, hogyan reagál a gyülekezet egy hétéves kisfiú hangoskodására, és mit élnek át eközben a szülők. A gyermekek személyiségi jogainak védelme érdekében a neveket megváltoztattuk.

Papírba csomagolt gyerek
„A nagyobbik gyermekünkkel kicsi kora óta nehézséget jelentett elindulni a templomba, de a bölcsibe, oviba is. Szerettük volna, ha nem úgy éli meg, hogy ez kötelező teher, mint ahogy az ovit megéli sokszor. Mindenfélével próbálkoztunk már” – vág bele történetükbe Katalin, az édesanya. „Amikor kétéves volt a fiunk, rátaláltam egy szülőcsoportra, ami akkor nekem nagyon sokat segített, és megtanultam az általuk alkalmazott amerikai módszert, a kapcsolódó nevelést (nem tévesztendő össze a kötődő neveléssel – a szerk.). Ennek a lényege, hogy ha a gyerekek számára biztonságot adó kapcsolat jön létre a szüleikkel és az őket körülvevő felnőttekkel, mindemellett pedig van lehetőségük megszabadulni a hétköznapok feszültségétől, akkor jól működnek. Az egyik módszer, amit mi is tudatosan alkalmazunk, hogy játékosságot viszünk azokba a helyzetekbe, amelyek feszültséget okoznak. Érdekes módon a férjem az igazán jó ebben a műfajban. Amikor sokszor elveszítettem a türelmem, ő nagyon innovatívan és kreatívan ált hozzá a feszült helyzetek kezeléséhez.”

„Egy vasárnap reggel, amikor Marci nem akart templomba jönni velünk, azt találtuk ki a feszültség oldására, hogy az otthoni hatalmas flipchart-táblára fölírhatta, mit nem szeretne” – veszi át a szót az édesapa, Péter. „Ákombákom betűkkel leírta, hogy Én nagyon, nagyon, nagyon, nagyon nem szeretek templomba járni. Aztán gondolt egyet, és azt mondta, ha ezt megmutathatja a gyülekezetnek, akkor mégis eljön. Így is lett. Egy másik alkalommal az volt az egyezség, hogy csak akkor jön el templomba, ha nem látja senki, úgyhogy becsomagoltam egy nagy papírba, a nagy „csomagot” pedig felvittem a baba-mama szobába. Behívtam az ott lévőket, megkérdeztem, látnak-e itt valakit a szobában, ők megnézték, és elmondták, hogy nincs ott senki. Marci akkorra már nevetett, és kibújt a papírból. Ez, persze, nem azt jelenti, hogy utolsó percig élvezte az istentiszteletet. Volt, hogy kint maradhatott a templomtér előszobájában, mégis elvittük őt magunkkal. Szeretnénk, ha a vasárnapi istentisztelet a gyermekeink szocializációjának a része lenne, de fontos, hogy ne érezzenek kényszert és kiszolgáltatottságot.”

A szabadság levegője
Marci a pillanatban él, éppen ezért indul el nehezen, néha épp az istentiszteletről nem akar hazamenni. „Van, hogy már reggel nyolckor azt mondom, most indulunk, hogy odaérjünk a fél 11-kor kezdődő istentiszteletre. Sokszor én is elfáradok, az erőt felülről kapom, és kell az elhatározás is, hogy akkor is elmegyünk” – ismeri el az édesapja. Ő kamaszkorában kezdte el keresni Istent, az életéből teljesen hiányoztak a gyerekkori minták erre. Ez épp a rendszerváltás időszakában történt, amikor a templom a szabadság levegőjét hordozta – meséli. „Aki odajárt, az nagy ellenállónak számított a rendszer szempontjából. A gyermekeimnek azt szeretném továbbadni, hogy a templom a szabadság levegőjét hordozhatja.” Ezt érezheti a házaspár ötéves kislánya, Lili, aki rajongva megy a templomba, és már az első dalra oda kell érniük, hogy táncolhasson.

A szülők kitartóak, mert érzik, hogy fiuk is egyre oldottabb. A türelmet felülről kapják – állítják, ám azt is elismerik, mindmáig zavarban vannak, hogy a gyülekezetnek el kell hordoznia őket. „Amikor Budapestre költöztünk, a lakóhelyünk kiválasztásánál az is szempont volt, hogy olyan gyülekezetbe járhassunk, ahol elfogadnak minket. Nagy áldás, hogy rátaláltunk erre a közösségre. Az az elfogadás, amit itt tapasztalunk, megújító erőt jelent számunkra. Ennek ellenére néha elfog a szégyenkezés amiatt, hogy nem mindig tudom jól kezelni a helyzetet” – vallja meg Katalin.

Hol a határ?
Az őszinteséggel kiteszik magukat mások megítélésének, ám erre a gyülekezet jól reagál. Külön színfoltot jelent gyülekezetünk életében, amikor a kétgyermekes család vasárnaponként megjelenik tandembiciklin, amelynek utánfutójában Marci és Lili ülnek – erről a lelkészné, Enikő beszélt megkeresésünkre. „Sokat beszélgettünk a szülőkkel, elmondtuk nekik, hogy hősnek tartjuk őket, amiért ilyen türelemmel és szeretettel veszik körül a gyermekeiket. Mindig családként jöttek, és a gyülekezet kezdettől fogva nyitottan reagált rájuk, senki nem panaszkodott. Bár ilyen esetre még nem volt példa a vasárnapi istentiszteleten, de, persze, azért fogós kérdés, hol kellene meghúzni a határt, hagyjuk-e, hogy egy gyerek viselkedése az egész gyülekezetre akkora terhet rójon, hogy az már szétfeszítse az istentisztelet kereteit. Mi azért azt várjuk a gyülekezeti tagoktól, hogy legyenek toleránsak a kisgyermekes családokkal. Felnőtt emberek vagyunk, tudjunk figyelni akkor is, ha egy csecsemő sír, vagy nincs néma csend. Emiatt ne zárjuk ki őket a közösség megtapasztalásából. Így is nehéz dolga van a kisgyermekeseknek, hadd töltődjenek! A gyerekeknek is fontos, hogy belelássanak az istentiszteletbe, sőt, hozzá is tegyenek! Mindig megmelengeti a szívem, amikor Lili megjelenik az istentisztelet elején az úrasztala előtt és táncol a zenére. Ez a gyermeki szabadság a hit, a biztonság és a szeretettség kifejeződése, ami engem is közelebb visz az Atya szeretetéhez.”

„Minden gyermek Isten tökéletes ajándéka” – ezt Edit, a gyülekezet gyermekszolgálatának vezetője mondta. Szerinte minden gyermeket el kell fogadni, a szolgálatban is kiindulási alapjuk, hogy Isten olyannak szereti őket, amilyenek. „Ha eljutunk erre, akkor minden kérdés más színben tűnik fel: az is, hogy időnként nehéz valamelyikükkel együtt dolgozni, de az is, mit jelent egyáltalán maga a gyermekistentisztelet. A lelkészünk álláspontja, hogy a gyülekezet nem steril dolog. Isten kegyelme, hogy ezek az emberek itt vannak, és ebbe a gyerekek is beleértendők, hiszen nem párhuzamos világ az övék: a felnőtt- és a gyermekistentisztelet valósága egy. És bár utóbbinak is megvan a maga menete, lehet, hogy Marcinak vagy más gyerekeknek egy-egy alkalom „csak” arról szól, hogy valaki elfogadja és szereti őket. Ahogy a gyerekekhez viszonyulunk, az maga az üzenet, amit át szeretnénk adni: Isten szeretetét nem kell kiérdemelni, mert az már adott. Nem tudunk semmit tenni azért, hogy ő jobban vagy kevésbé szeressen minket. Ezért nem akkor vagyunk elégedettek, ha az óraterv maradéktalanul megvalósul, hanem amikor sikerül közösséget megélnünk Istennel és egymással. Eközben mi, felnőttek is tanulunk önuralmat, türelmet, kreativitást, a gyerekek pedig őszinteséget és elfogadást is, hiszen van, amikor mind elfáradunk, de ha ezt is tiszteletben tartjuk, akkor az egymás iránti érdeklődésünket és szeretetünket sem veszítjük el.”