„A Ráday Könyvtár mindenki számára nyitott, nyilvános magánkönyvtár, tehát bárki beiratkozhat hozzánk” – mindenekelőtt ezt emelte ki Palásti Gábor irodalomtörténész, könyvtáros, a Ráday Könyvtár munkatársa, akit azért kerestünk fel, hogy saját kutatási területét bemutatva hozza hozzánk közelebb az intézményt és a könyvek világát.
„Amikor még a Rádayak családi könyvtára volt, már akkor is nyitottabbnak számított a kortárs családi könyvtáraknál, hiszen nemcsak családtagok használhatták, hanem a korabeli szellemi elit tagjai is. Ennek köszönhetően könyvállománya a 19. századra már szélesebb körben ismert volt. Amióta pedig az egyház megvásárolta az 19. század második felében, azóta valóban mindenki számára nyitva áll a Ráday Könyvtár” – fogalmazott.

Az olvasók iránti nyitottság immáron nagyjából százötven éves hagyomány az intézmény életében.
 

Benda Kálmán titkainak nyomában
Saját munkájáról mesélve a könyvtáros elmondta: elsősorban a könyvek formai és tartalmi feltárásával foglalkozik. Eleinte modern könyvekkel dolgozott, 2019 ősze óta pedig Benda Kálmán nevéhez fűződő különgyűjtemény állományának egy speciális részével. „Benda Kálmán akadémikus történész, levéltáros és a Ráday Gyűjtemény igazgatója volt. Hagyatéka könyvtárunkba került, jelenleg is intézményvezetőnk, Berecz Ágnes gyűjteményigazgató szobájában található, és körülbelül ötezer könyvkötetből áll. Ezen felül négyezret tesznek ki az úgynevezett különlenyomatok és aprónyomtatványok, jelenleg ezek feldolgozása az elsődleges feladatom” – mondta Palásti Gábor.

Különlenyomatnak azt nevezzük, amikor egy önálló könyvből vagy folyóiratból egy-egy írást, tanulmányt, részletet kiemelnek, majd kinyomtatják és bekötik újból. Ezek kereskedelmi forgalomba nem kerülnek, szinte kizárólag kutatási célokat és a tudományos kapcsolatrendszerek erősítését szolgálják. „Ez a formátum a tudománytörténet egyik forrása is, mert a különlenyomatokba írt ajánlások segítségével például fel lehet térképezni Benda Kálmán kapcsolatrendszerét az ötvenes évektől a kilencvenes évekig.”

Az aprónyomtatvány pedig formai kategória, a 17 oldalt meg nem haladó nyomdai termékeket hívják így. Ez sokszor a „szülődokumentumhoz” hasonló címadatot is hordoz, amit tovább bonyolíthat a feltárási forma és a digitális adatbázis felületeinek eltérő megjelenése. A könyvtár munkatársai természetesen ezen a téren is segítenek eligazodni az olvasóknak.

A gyülekezeti ének mint református identitás
Palásti Gábort az irodalomtörténet mellett a zene és az énekeskönyvek kapcsolata is foglalkoztatja. Gyerekkora óta zenél, korábban zongorázott, pár éve pedig elkezdett furulyázni. Így keltette fel érdeklődését Jacob van Eyck, a 15. századi holland vak furulyaművész és zeneszerző. „Ő is református volt, és korabeli dallamokat dolgozott fel a slágerektől kezdve egészen a zsoltárokig. Munkásságát hatalmas gyűjtemény őrizte meg. Azt a vallási áhítat által sűrített és megtisztított zenei anyagot, amely a kálvini elvek szerint szigorúan megszabott volt, Jacob van Eyk a variációk során különböző szinteken bontotta ki” – magyarázta. A reformátusság identitásának ilyesfajta megélése a 17. századi Hollandiában nem ütközött különösebb akadályba, de sok mindent szigorúan szabályoztak, például a templomban nem lehetett hangszereket használni.



A nemzeti nyelvű gyülekezeti ének már kezdettől fogva a vallásos áhítat kifejezésének és az istentisztelet közösségébe való bekapcsolódásnak a közvetlen és mindenki számára elérhető eszköze volt.
„Kálvin az éneklést a közös imádság ünnepélyes formájaként aposztrofálta, amely során az esztétikum csak másodlagos szempont lehetett az isteni fenség, a tiszta hit és a krisztusi áldozathozatal megfelelő megjelenítése mellett. A zsoltáros kegyesség, elsősorban az úgynevezett genfi zsoltárok révén mind a mai napig református önazonosságunk fontos része. A zsoltáréneklés egyszerre igehirdetés és ima.”
Hozzátette: gyülekezeti énekeinkben mindig is a tiszta bibliai alapelvek érvényesültek.



„Jacob van Eyk zsoltárait furulyán lejátszva magam is jobban megértettem mindennek lényegét, a 16. században ugyanis zene és szöveg szorosan összetartozott. Alig fordult elő, hogy valaki verses szöveget dallam nélkül használna.” A magyar református énekeskönyvekbe egészen 1744-ig nem nyomtattak kottákat – lehetséges, hogy ezek a kották külön kéziratban léteztek, de nem maradtak fenn. „A 16. században a dallamokat főként hallás után tanították, tanulták meg. A viszonylag széles körben ismert dallamokat »ad notam« jelzéses rövid címmel jelölték, és a helyi egyházközösség igényei szerint alkalmazták a szövegre. Később, amikor az általános állapotok normalizálódtak, a nyomdai költségek csökkentek és a zenei igények is fejlődtek, lehetővé vált a kották nyomtatása.”

Amit saját énekeskönyveink mesélnek rólunk
Az énekeskönyvek kiemelkedő népszerűségre tettek szert a magyar református vallásosságban, ez lett az egyik fő vonzerő, az egyház leghathatósabb eszköze. Az első magyarországi református énekeskönyvek jelenlegi ismereteink szerint nem maradtak fönn. Sokáig az 1560-as Huszár Gál énekeskönyvet is elveszettnek hittük, amíg 1975-ben Borsa Gedeon fel nem lelte. Ez a legrégebbi fennmaradt teljes „lutheránus” énekeskönyvünk, amelynek jelentőségét tovább növeli, hogy kottákat is tartalmaz. Palásti Gábor énekeskönyveink története kapcsán megjegyezte: ennek során nemcsak fejlődés volt megfigyelhető, de időnként megtorpanás vagy visszafejlődés is, elsősorban a török megszállásnak köszönhetően. A nagyobb egyházi és teológiai változások mérföldköveket jelentettek az énekeskönyveink fejlődése során, mert ilyenkor felülről, a döntéshozók részéről kezdeményeztek megújulást.



„Komoly ellenállásba ütközött, amikor a felvilágosodás eszméi hatására megváltoztatták azt a zenei kánont, amelyet a hívek túlnyomó része megszokott és szeretett. Nem is sikerült szakítani véglegesen a régi énekekkel, azok tovább éltek a gyülekezeti emlékezetben, az első világháború utáni »ébredés« ösztönzésére végül visszakerültek a kánonba, mert a hívek igényt tartottak rájuk” – mesélte a könyvtáros. Ez a fajta igény az egész Kárpát-medence református közösségében megfigyelhető volt, emiatt az 1939-es jugoszláviai kiadás volt az első, amely „rehabilitálta” a régi énekes hagyományt, és ez lett minta az 1948-as magyarországi énekeskönyv számára is. „Mindez jól mutatja a magyar reformátusság karakterét, valamint a hithez, a zenéhez, a változásokhoz, a hagyományhoz és az újításokhoz fűződő viszonyát is.”

A Ráday Könyvtár állományában fellelhetők a magyar református énekeskönyvek történeti fejlődésének legfontosabb mérföldkövei 1560-tól kezdve, a huszadik századiak pedig szinte hiánytalanul. Az utóbbiak kapcsán Palásti Gábor elmondta, hogy az 1948-as énekeskönyv újra kiadott változataiban is történtek apróbb javítások és változtatások, ezért volt fontos mindegyik kiadást megőrizni. Ahogy azonban cikkünk képanyaga is mutatja, igazi kincsek is akadnak a könyvtár énekeskönyvei között: vannak régi, kottát még nem tartalmazó példányok is közöttük, de olyan is, amelybe már nyomtattak kottát. Akinek tehát felkeltették az érdeklődését ezek a kiadványok, itt kielégítheti kíváncsiságát. Nemcsak kutatók és szakemberek számára szolgálhatnak tanulsággal, de azok számára is, akik arra kíváncsiak, mit mesélnek magyar református identitásunkról egykori énekeskönyveink.


 

Barna Bálint
Képek: Füle Tamás