Jézus mondja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne akadályozzátok őket…” (Márk evangéliuma 10. rész, 14. vers)

Ebben az évben többször elém hozta Isten ezt az igét, amit mindannyian nagyon jól ismerünk, és ami – ha mondhatjuk ezt – a hitoktatás egyik alappillére is. Ezt az igét már az első osztályosok is megismerik év végére, és sok egyházi oktatási intézmény vezérigéjének is választotta. Áthatja egész gondolkodásunkat, az egyházi oktatást csakúgy, mint a hitoktatást.

Mégis ebben az évben – pedig akkor még nem is tudtam, hogy református egyházunkban a hittanoktatás éve van – más megvilágításba került számomra. Sokat gondolkodtam azon, hogy hitoktatóként valóban Jézushoz engedem-e közelebb a gyerekeket, vagy még inkább, meglátnak-e valamit az órákon keresztül az őket szerető, végtelenül kegyelmes, személyes Istenből? Milyen istenkép az, amivel találkoznak a hittanórán és az egyházi iskolában? Közelebb viszi-e őket Istenhez, vagy épp ellenkezőleg? Hiszen a tanítványok sem gondolták, hogy nem az a megfelelő, amit tesznek, hanem Jézust próbálták segíteni, amikor el akarták küldeni a gyerekeket. A válasz a kérdésre nem annyira egyszerű. Nem mondhatjuk azt, hogy az egyházi iskolák szép száma, és a kötelező hitoktatás nyomán automatikusan megvalósul mindaz, amiről Jézus beszél. Sőt, még azt sem mondhatom, hogy az a fontos, hogy járjon csak a gyerek hittanra, a többit bízzuk Istenre. Persze ez részben igaz, vagyis, hogy emberi gyarlóságaink és erőfeszítéseink ellenére is tud minket használni Isten, de valóban úgy és azt teszem, tesszük, ahogyan azt Jézus gondolja? A kérdés az, hogy tud-e találkozni az Élet forrásával a gyermek és a fiatal? Meg tudja-e tapasztalni az erőt és az örömöt, amit az Istennel való élet jelent? Vagy csak eltöltjük jól az időt, kellemesen és felszabadultan is érzi magát, csak éppen a sok tevékenység közepette éppen Istent nem ismeri meg? Vagy nagyon is közel kerül a hitoktatóhoz, vallástanárhoz, aki egy magával ragadó személyiség, de itt meg is áll a történet? Vagy az egészből pontosan az Élet és az elevenség hiányzik? Lehet, hogy elsajátítja az órán megszerezhető maximális lexikális tudást, de nem jut el a személyes hithez?

Rengetegszer hallottam, hogy amit mi, hitoktatók és vallástanárok teszünk, az csupán magvetés, és bízzuk Istenre, hogy mikor és hogyan fejlődik tovább az elvetett mag. Azzal együtt, hogy tudom, hogy a növekedést Isten adja, mégsem gondolom azt, hogy ez felmentene minden felelősség alól. Nem mindegy, hogy mi az a kis kezdemény, amiből majd később élet fakadhat.

És ezen a ponton fontos megemlíteni azt, hogy az egyházi iskolába és a hittanra járó gyermekek többsége nem a hitét gyakorló családban nő fel. Jó esetben a szülők nyitottan fogadják mindazt, amit a gyermek tanul, és valóban vannak olyanok, akik akár a gyerekeiken keresztül kerülnek közelebb Istenhez, de sajnos van olyan tapasztalatom is – több kollégámmal együtt –, amikor az egyházi iskolába és hittanra járó őszinte gyermek kerekperec közölte az órán, hogy „az apukám azt mondta, hogy nincs Isten.” Ilyenkor elszorul a szívem, és arra gondolok, miért hozzák ilyen helyzetbe a gyerekeket a szülők? Biztosan az a jó megoldás, hogy kicsiként meghasonuljon, csalódjon, vagy egyszerűen csak utálja mindazt, amit hall és átél?

A másik oldalon pedig ott van a vonzó infrastruktúrával ellátott, jól felszerelt egyházi iskola, ahol a legtöbb esetben igyekeznek hűek lenni az intézmény egyházi mivoltához, de ha ez egy, az iskolára vagy a pedagógusok egy részére ráerőltetett, kívülről jövő kényszerként jelenik meg, azt a gyermekek nagyon érzékelik. Ilyenkor fordulhat elő az, hogy a hittan mint tantárgy valahol a rajz és a technika meg a délutáni szabadidős tevékenységek után kullog, ami a fontosságát illeti. De nehéz helyzetben vagyunk akkor is, amikor az egyébként is leterhelt gyerekek terheit úgy próbálják csökkenteni, hogy a hittanórákat egy-egy évfolyamon összevontan kell tartanunk húsz, harminc vagy negyven gyermeknek egyszerre. Hiszen ekkor pont az válik lehetetlenné, hogy őszinte beszélgetések alakuljanak ki, a gyermek ki tudja önteni a szívét, a saját szavaikkal tudjon imádkozni, pedig ezekre óriási igény lenne.

Legkedvesebb élményeim azok, amikor kisebb létszámú csoportjaimban a gyerekek kérik, hogy imádkozzunk úgy, hogy nem csak a jól ismert imádságokat mondjuk el, hanem mindenki elmondhatja Istennek, amit szeretne. Ehhez viszont mindenképp szükség van arra, hogy kialakulhasson egy bizalmi légkör. Ez a fajta nyitottság és őszinteség a kamaszkorban valamelyest lankad, de a későbbi beszélgetéseknek is jó alapja lehet.

Minden esendőség, gyarlóság és gyengeség mellett és ellenére valahogyan Jézushoz kell vezetnünk a ránk bízottakat. De hogyan lehet mégis eredményes és hiteles a hitoktatás? Jézus fent idézett szavai abban erősítettek meg, hogy ez csak abban az esetben valósulhat meg, ha én magam is a mindennapjaimban egyre közelebb tudok kerülni Istenhez, egyre bensőségesebben és jobban megismerem Őt azért is, hogy ne mint távoli, rég elfeledett ismerősömről, hanem mint az életem Uráról tehessek Róla bizonyságot.

A szerző református hittanoktató, a Tiszáninneni Egyházkerület Ifjúsági Missziójának (TIREKIFI) munkatársa.