„Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”
1Jn 4,10

Nagypéntek egészében tükrözi, mennyire nem érti az emberiség nagy része, milyen halálos sértést követett el az örökkévaló Istennel szemben. Még az együttérzés sem jelenik meg a „fájdalmak férfia” iránt, az Úr Jézus Krisztus iránt, aki Isten eltervezett és kijelentett akarata szerint, önként és ártatlanul szolgáltatta ki magát az ember gonosz kezeinek. Miközben a világ meg sem emlékezik erről a sértésről, a személyes élet sérelme felemeltetett mindenek fölé. Hiszen az ember mérhetetlen érzékenységgel fogadja a sértés legkisebb megnyilvánulásait is. Egyfelől az emberi méltóságot valóban sárba tapossuk, másfelől mégis az egekbe emeljük. Sebzett emberek vagyunk, akik arra vágyunk, hogy orvosolják a környezetünkben lévők a sérelmeinket. Egy szó sértő voltát mondatok vagy cselekedetek sokasága sem tudja gyógyítani. Ott hordozzuk sérelmeinket hetek, hónapok, évek s akár évtizedek távlatából is. Mindig megrendülök, amikor valaki előhozza sérelmeit ilyen távolságból is, miközben tudjuk, hogy az idő nem gyógyítja be igazán a sebeket.

Értjük és érezzük, mit jelent ez a sebzettség, hiszen mi sem vagyunk kivételek ez alól. Milyen mély fájdalmat jelent az, amikor megsértenek, megbántanak, megsebeznek bennünket. Nem véletlen, hogy az egyik legjövedelmezőbb üzlet az ún. segítő, gyógyító szolgáltatás manapság. Lélekgyógyítók ígérnek szabadulást a sérülésekből, sértettségekből a legkülönbözőbb módszerekkel, távgyógyítással, öngyógyítással, misztikus erők által, vagy áltudományos metodikákkal. Szükség van a belső gyógyulásra, hiszen mélyen hordozzuk sebeinket. Beszélünk a megsebzett szívről, lélekről, de beszélünk a megsebzett bolygóról, a megsebzett szabadságról vagy éppen a megsebzett ünnepről is, hiszen sok területen látjuk a sérülést ebben a világban.

S milyen keveset beszélünk a megsebzett Istenről! A halálosan megsértett Istenről! Akkor, amikor Jézus Krisztusra nézünk újra, mint megfeszített Isten Fiára, gondolkodjunk el ezen. Vezessen a Lélek bennünket, hogy ne magunkat lássuk, illetve a magunk sebeit csupán, hanem azt, ami ott történt a kétszeresen is megsebzett Istennel. S figyeljünk arra is, hogy a gondolataink ne abba az irányba haladjanak, mintha Isten személye hasonlítható lenne a miénkhez, mert ez egyértelműen hamis megközelítés. „Kihez hasonlíthatnátok engem, kivel mérhetnétek össze? – mondja a Szent.” (Ézs 40,25) Ő nem sértődékeny, nem érzékenykedő személy, ahogyan mi azok tudunk lenni, Ő tökéletes, mégis sérti az Ő szentségét az a sok tisztátalanság, amit mi elkövetünk ellene. Ő a tulajdonosa ennek a világnak, mi pedig úgy járunk-kelünk benne, mintha a mi kizárólagos tulajdonunk lenne. A mi lázadásunk sérti az Ő teremtő akaratát, tervét. S amit Jézus Krisztus megvetettségében, meggyalázásában látunk, az nyilvánvalóan az a vak gyűlölet, amivel mi, emberek szembehelyezkedünk Vele. Itt van előttünk a megsebzett Isten, az Ő Fiában, ahogyan ezt Ézsaiás próféciájában is olvassuk: „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze.” (Ézs 53,5) S ami a legmegdöbbentőbb, hogy Ő, Akit megsértettünk, Aki a sértett fél, szerez maga kiengesztelést helyettünk. Hiszen nekünk kellene kiengesztelni a mi Teremtő Urunkat, Akivel szemben fellázadtunk, Akit megsértettünk, Akit elhagytunk, Akit semmibe vettünk. S azt látjuk, Ő maga szerez engesztelést: „Elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”

János, amikor írja levelét, megrendülten vall erről: „Ez a szeretet…” Igen, ez a valódi, ez az isteni szeretet, ami semmihez sem hasonlítható, ez az „agapé”, ami kizárólag Isten szeretete. Mi mindent felülír, átír ez a szeretet! Milyen más ez, mint amit mi képzelni tudunk, amire eljutunk, amit magunk megélünk, ami belőlünk telik! S miközben ezt látjuk ránk vonatkozó oldalában, lássuk meg azt az igazságot is, amelyik Isten vonatkozásában áll itt előttünk. Hiszen Jézus Krisztus önodaadása mindenekelőtt Isten kiengesztelését jelenti, Isten megbékítésére történt a keresztáldozat, a kereszthalál. Ő a sértett fél, nem mi. Ami történt, abban nem mi vagyunk elsődlegesen! Különösen fontos ezt itt is felismernünk, hiszen mi mindenben magunkat keressük, ami javunkat munkálja, és mindenben elfeledkezünk magunkról, ahol a felelősségünk kerülne elő. Sajátosan jellemző, önző ember hozzáállás ez. A keresztáldozatban is azt keressük, ami a mi javunkat szolgálja, pedig a kereszt elsősorban azért állt, hogy kiengesztelést szerezzen az igazságos, bűnt gyűlölő Istennek, hogy megbékítse Őt, az ellene lázadó emberrel. S ebben az igazságban valóban ott ragyog az a szeretet, ami mindeközben utat készít nekünk is, hogy ne legyünk elszakítva Tőle, Isten jogos ítélete alatt, hanem közösségünk lehessen Vele, a szent Istennel, nekünk, a bűnösöknek.

A kétszeresen megsebzett Isten áll előttünk igazságával és végtelen szeretetével. Hiszen lázadásunk sértette meg Őt és Ő maga, Fiában a mi igazságos büntetésünk sebeit is hordozta. Önmaga szerzett kiengesztelést a maga számára, mert mi soha nem tudnánk kiengesztelni Őt. Olyan mély és olyan magas ez a terv, hogy valóban, egyikünk sem tudná ezt kigondolni, nemhogy megvalósítani. Sokan megbotránkoznak, abszolút elfogadhatatlan számukra mindez, miközben ez is tükrözi azt, hogy ennek valósága, ennek ereje csak azokban mutatkozik meg, akikben a Szentlélek újjáteremtő munkája ezt megvalósítja. Mert itt nem az ember logikája, hanem az Isten bölcsessége ragyog fel. Ami történt, az helyettes elégtétel volt. Jézus Krisztus helyettünk eleget tett a bűn büntetésének, teljesítette a törvény követelményeit, eltörölte népe adósságát. Így írja ezt az idézett prófécia: „Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az ÚR őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.” (Ézs 53,5-6) Isten önmagát és bennünket is megbékített ebben az áldozatban, Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatában. Ezt látni, ebbe belekapaszkodni csodálatos lehetőség, hódolatra, hálára indító valóság. Nem haragszik többé Isten! Nem tekint ránk sértett félként! Elengedte a megfizethetetlen adósságunkat, nem rója fel a bűneinket, nem vétkeink szerint bánik velünk. Milyen hatalom, milyen dicsőséges szeretet ez, amelyik így szerzett engesztelést és bocsánatot! Ezért írja az apostol is megrendülten: „Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.”

S milyen áldott forrás fakadt föl itt, amiből lehet másként élni, hiszen ez nem példa csupán számunkra, hanem gyógyító erő, amelyik lehetővé teszi, hogy ha megsértünk valakit, tudjunk bocsánatot kérni. S ha mi vagyunk a sértett fél, tudjunk magunk kiengesztelődni és ne a másik törlesztésének fényében engedjünk csupán, hanem magunk béküljünk meg az Ő hatalmas ereje által. Milyen más életet élhetünk így, mint ami tőlünk telik! Milyen más úgy élni, hogy nem a másik változására várunk, hanem magunk változtatjuk meg a mi hozzáállásunkat, elengedünk, megbékülünk, kiengesztelődünk, egyszerűen szeretünk, Isten szeretetével. Mi sértett emberként is megbocsátunk. Ez nem telik tőlünk, de Őbenne ez is lehetővé vált. Ezért írja János így: „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk. Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,11-13) Látva a kétszeresen is megsebzett Istent, meggyógyulhatunk ma is, ha hiszünk Benne, ha letesszük bűneinket, sérelmeinket és megköszönjük az Ő engesztelő áldozatát. Mert az Ő szeretete az igazi szeretet, hálás és megrendült szívvel, hódolattal valljuk meg: „Ez a szeretet…”                                                                

                                                                                                                         Somogyi Péter                                                                                                  lelkipásztor, főjegyző