Miről szól ez a cikk?
Sokan, akik hívőnek mondják magukat, hitvallásukban tisztán le tudják írni a keresztény hit ígéretét, mely az Istennel való szabad és mély kapcsolat lehetőségét kínálja, a mindennapi élet tapasztalatában ezt a kapcsolatot mégsem érzik valóságosnak. Több olyan, a hit iránt elkötelezett kereszténnyel találkoztam már, akik az életet és örömöt adó „isteni intimitás” helyett, gyakran be nem vallva, egyfajta élettelenséget, örömtelenséget, zűrzavart, sőt, akár felgyülemlő haragot éltek meg keresztény életük egy-egy időszakában. Voltak olyanok, akiket ezek az érzések hosszú és szorgalmas szolgálati évek után borították el. Nem egyszer láttam azt is, hogy ez az állapot évekre börtönbe zárt egyeseket, és már reményüket is elvesztették abban, hogy valaha kiutat találnak Isten iránti vegyes érzelmeik dzsungeléből.

Mivel azt tapasztaltam, hogy a keresztény lelkiségen belül bizonyos buktatók újra és újra megjelennek, én ezekre fókuszálok. Ez a cikk elsősorban olyanoknak szól, akik magukat hívőnek nevezik és az életük során az Istennel való kapcsolat kérdése alapvetően foglalkoztatja őket. Ezért bizonyos alapkérdéseket nem tárgyalok bővebben, mint pl. hogy milyen alapon gondolom, hogy a Biblia Isten üzenetét hordozza az emberiség számára, és hogy Jézus kereszthalála voltaképpen miért nyithatott utat az ember és Isten közötti kapcsolatra. A gondolataim mélyen gyökereznek a fenti két igazságban, de nincs helyem arra, hogy bővebben kifejtsem azt, miért hiszek bennük.

Hogy jön Istenhez az intimitás?
Kinek az ötlete volt, hogy Isten és ember között bensőséges kapcsolat alakulhat ki? A válasz a kérdésre egyszerű: Istené. A kezdetektől azt látjuk, hogy Isten nem burkolózik a teljes sötétségbe, hanem törekszik arra, hogy az ember megismerje őt, és hogy állandó, élő kapcsolatban legyen vele. Már a Biblia első soraiban, Mózes első könyvében azt olvassuk, hogy Isten „járt-kelt” (szinte szokás szerint) a kertben. Megközelíthető volt, és kommunikált Ádámmal. Isten kezdeményezett, kérdőre vont, kereteket adott, kifejezte az érzéseit. Istennek ez a hozzáállása a bűnbeesés után sem változott, függetlenül attól, hogy az ember, mint fogadó fél, mennyire volt nyitott Isten közeledésére. Azt látjuk, hogy Isten személyesen és kollektívan is szólt az emberekhez. Megjelent látomásban, beszélt prófétákon keresztül. Kérdezett, üzent, számon kért, nevelt, ígéreteket adott és teljesített be. Már az Ószövetség tele van olyan képekkel, hogy Isten és az ő népe mint a vőlegény és menyasszony állnak egymással kapcsolatban. Hóseás könyvében a próféta életén keresztül a lehető legegyértelműbben példázza ezt a kapcsolatot, ahol Ő mint szerelmes férj viszonyul hűtlen feleségéhez, Izrael népéhez. Az emberi élet aktív résztvevőjének mutatja be magát, aki esetenként egyenesen a „szívünkre szeretne beszélni”. Máshol mint művészt és alkotását írja körül, majd mint pásztort és nyáját az emberhez való viszonyát. Ezek a képek – élükön a házasság szimbólumával – mind közeli, aktív, élő, megtapasztalható kapcsolatról tesznek bizonyságot.

Az Újszövetségben pedig Isten minden addiginál egyértelműbben beszél arról, hogy az embereket, egyénekre lebontva a saját gyermekeiként akarja befogadni. Az apa és gyermekei viszonyban teljes megközelíthetőséget, gondoskodást, nevelést, bizalmat kommunikál. Jézus élete egyben talán a legnagyobb bizonyság, amelyben az Isten emberi formát felöltve megfoghatóvá, hallhatóvá, láthatóvá vált. Az Újszövetség újra és újra szeretetkapcsolatról beszél, amely bizalmon alapul, és amelyben Isten élő vezetését és elkötelezett gondoskodását lehet megtapasztalni. Vagyis ami kétirányú, ami messze több vallásos cselekedetek és szertartások ismételgetésénél.  Tehát az Istennel való aktív, kétirányú, sokszor bizalmasnak és bensőségesnek nevezhető kapcsolat nem légből kapott elképzelés, hanem összhangban van a Biblia átfogó tanításával.

Feltehetjük akkor a kérdést, hogy hol a hiba, ha valaki mindezt hiszi, mégsem tapasztalja valóságosnak Istent. Sőt, továbbmegyek: Istent talán valóságosnak érzi, de a kapcsolatot Istennel, nem érzi sem bensőségesnek, sem szabadnak, sem szeretettelinek. Ehelyett Isten mint távoli idea vagy az életünkre telepedett elváráshalmaz jelenik meg számára.

Velem van a baj?
Először is hadd fejezzem ki együttérzésemet minden olyan emberrel, aki a fenti problémákkal küzd. Magam is ebben a mindennapi küzdelemben állok. A hívő keresztények néha túl kemények magukkal szemben. Jó emlékeztetni magunkat, hogy joggal érezzük azt, hogy intim kapcsolatot ápolni egy láthatatlan személlyel nem olyan egyszerű. Sokszor a leterheltségünk abból fakad, hogy az egyház többi tagjához mérjük magunkat, akiknek ez látszólag olyan könnyen és zökkenőmentesen megy. Ezért az ember küzdhet egyfajta belső szégyennel és izoláltságérzéssel is. Viszont az igazság az, hogy ez mindegyikünknek kihívás, és ezért nem célravezető magunkat másokhoz viszonyítani. A tapasztalatok jobbára azt mutatják, hogy a „többiek” zökkenőmentes hite inkább bennünk élő illúzió, semmint valóság.

Másodsorban gyakran elfelejtjük azt is, hogy az Istennel való kapcsolat alapja a kegyelem. Isten tisztában van a mi istentelen alapállapotunkkal. Mi vagyunk, akik ezt néha elfelejtjük, és az évek alatt jókora elvárásrendszer terhét helyezzük a saját vállunkra a lelki életünket illetően. A saját magunkra aggatott vallásos elvárások viszont sokszor az intimitás elsőszámú akadályai. Ritkán engedjük meg magunknak, hogy bizonytalanok, keményszívűek, kétkedők és sérültek legyünk. Ez pedig, ahogy később majd beszélni fogok róla, alapvetően megakadályozza a kapcsolatiság megtapasztalását, hisz önmagunkba fordulóvá tesz, és a folyamatos önelnyomás miatt a kapcsolat egyik és egyben elengedhetetlen felét nem éljük meg: saját magunkat.

Ezért fontos már az elején emlékeztetni magunkat, hogy az ember és Isten kapcsolata Jézus munkáján áll, éppen ezért akármennyire nehéz ezt elhinni, de hosszú évek hívő élete után Isten még mindig alapvető jóindulattal van felénk akkor is, ha mi nem tudjuk a saját magunk által elvárt szintet nyújtani.  Könnyen elfelejthetjük, hogy alapvetően ő nyúlt utánunk, bűnösök után, ő ment el az elveszett bárányért, ő puhítja meg a keményszívűt, ő indít bűnbánatra, ő a megmentő, mi pedig a megmentésre szorulók. Ez nem változott, bármennyi ideje járjuk is a hit útját. Ezért számíthatunk arra, hogy Isten nem hagy el bennünket, bármivel küzdünk is. Isten elkötelezetten szeret bennünket, és pontosan tudja, hogy ezért neki többet kell tennie, mint nekünk. Ezért is mondja az Írás: „ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által“ (Rómaiakhoz írt levél 5. fejezet 10. vers). Isten a távolság megtételének a nagy részét vállalja és vállalni akarja. Sokaknak már az elég ahhoz, hogy Istent ne érezzék távol maguktól, hogy erre a kegyelemre emlékeztetik őket.

Sartre és a kapcsolatok három típusa
Az Istennel való intimitás megértéséhez sokat meríthetünk az emberekkel való bensőséges kapcsolatok megértéséből. Nem meglepő ez, hiszen Isten a saját képére teremtette az embert, ezért az ember és ember közötti kapcsolat fontos dolgokat árul el Istenről magáról is. A személyek közötti kapcsolódásnak vannak alapelvei, amelyek figyelmen kívül hagyása egy kapcsolat biztos torzulásához vezet. Véleményem szerint sok őszinte törekvésű hívő ember ezeket a torzulásokat tapasztalja az Istennel való kapcsolatában is.

Az emberek közötti intimitás az ember bukott mivoltából következően alapvető problémákba ütközik. Jean-Paul Sartre huszadik századi híres francia író és ateista-egzisztencialista filozófus A lét és a semmi című művében –kissé pesszimistán – az emberek közötti kapcsolatok három kifutását vetíti előre. Először a szadista kapcsolatról beszél, amelyben az ember a saját valóságát a másikra erőlteti, vágyaival és érdekeivel leuralja a másikat. Az emberi kapcsolódások egy másik lehetséges módja szerinte, amikor valaki hagyja magát leuralni a másik vágyai, érdekei és valósága által. Ezt a fajta kapcsolódást mazochista kapcsolatnak hívja. A harmadik pedig, amikor valaki egyik utat sem választja, ezért szimplán közönyös lesz, lemondva a kapcsolatok bonyodalmáról. Sokat lehetne írni arról, hogy mennyire valóságos problémára tapintott rá Sartre, de nem célom kielemezni az emberi kapcsolatok útvesztőjét jelen társadalmunkban. Ehelyett megkísérlem az Isten és ember közötti kapcsolatra alkalmazni a sartre-i felosztást.

Talán az olvasóban felmerülhet, hogy azért a helyzet ennél sokkal árnyaltabb, és igenis, van lehetőség egy negyedik útra, amelyben két valóságos személy közösen, egymás vágyait, érdekeit szem előtt tartva él szeretetben, egymás valósága által formáltatva. Igen, szerencsére, erre is látunk példát. Tapasztalataim szerint viszont pont ez a három kapcsolódási mód az, ami a legnagyobb akadályt jelenti nemcsak az ember–ember, hanem az Isten–ember közötti bensőséges viszony megélésében.

Éntudatlanság
Az egészséges bensőséges kapcsolatok megéléséhez elengedhetetlen, hogy valamiféle tudatossággal rendelkezzünk önmagunkat illetően. Az intimitás kialakulásához az ember és ember közötti kapcsolatban fontos, hogy a személyek megszilárdulva, saját gondolatokkal, érzésekkel érkezzenek egy kapcsolatba, tisztában lévén azzal, hogy mik a vágyaik, szükségeik, szenvedélyeik stb. Fontos egy kapcsolatban, hogy szabadnak érezzük magunkat arra, hogy önmagunk lehessünk, tehát nemcsak tisztában legyünk önmagunkkal, hanem képviselhessük is vágyainkat, szükségeinket, gondolatainkat, ellenérzéseinket. Ugyanez az alapelv igaz az Isten–ember kapcsolatra is. Kálvin János a A keresztyén vallás rendszere című művét a következő két mondattal kezdi: „Egész bölcsességünk, már ti. amelyet igaz, valóságos bölcsességnek kell tartanunk, két részből áll: Isten s önmagunk ismeretéből. Egyébként, bár egymással sok kapocs fűzi őket össze, nem könnyű eldönteni, hogy melyik előzi meg és szüli magából a másikat.“

Annak ellenére, hogy az ember és Isten közötti kapcsolatban elengedhetetlen saját magunk ismerete, sok hívő embert mégis valamiféle tudatlanság jellemez saját magát illetően. Ha a saját vágyaink, érzéseink gondolataink, szükségeink vizsgálatáról van szó, mindjárt piros lámpa gyúlhat bennünk, és az önzéstől, énközpontúságtól való félelem tölthet el bennünket. Egyből eszünkbe jutnak azok az igeversek, amelyek önmagunk megtagadásáról (Lukács 9:23–25), önmagunknak való meghalásról (János 12:25), sőt önmagunk meggyűlöléséről (Lukács 14:26) szólnak. Viszont az önmegtagadás és az önmagunk ismeretének hiánya között nagy különbség van. A Biblia sohasem szólít föl bennünket arra, hogy szakadjunk el önálló gondolatainktól, és éljünk úgy, mint akiknek nincs joguk se gondolatokra, se érzelmekre. Épp ellenkezőleg.

Az önálló gondolkodás és felvállalt saját érzelmek által vagyunk mi istenképű emberek. Vágyaink, szükségeink, élettörténetünk, szenvedélyeink tesznek bennünket személyekké, ezek elnyomásával épp ezért képtelenek vagyunk személyes kapcsolat kialakítására bárkivel. A személyes kapcsolatra való képesség pedig talán a legfontosabb eleme annak, ahogy Istent képviseljük. Isten önmagát egy viszonyfogalommal: a szeretet szóval írja le. Isten a Szentháromság személyeinek kapcsolatát hordozza magában. A történelem kezdetétől, a próféták, törvények központjában a kapcsolatok – akár ember–ember vagy Isten–ember – helyreállása volt. Pál apostol szerint az az ember végső helyreállása sem a hit, a tudás vagy vallásos gyakorlatok kiteljesedésével, hanem a szeretet és kapcsolódás tökéletes és örökkévaló megélésével érkezik el a teremtésbe (1 Korinthus 13). Az ember csak mint önálló, személyes kapcsolatokra képes lény képviselheti teljességében Istent. 

Más utat kell hát találnunk.

A szolgálat veszélyei
Mégis, épp az Isten felé érzett lelkesedésünk következtében nyomhatjuk el könnyen az istenképűségünknek ezt az elemét – vagyis a gondolatok, vágyak, szükségek felvállalását . Sok keresztény hátterű fiatal lelkesen beszél arról, hogy miképp szeretné szolgálni Istent, missziós pályára készül, papi és lelkészi elhívást érez, nyíltan felvállalja Istennek szentelt életét, de ha olyan kérdésekkel találkozik, mint: valójában mi a fontos számodra; mi az érdeklődési köröd; melyek azok a kérdések, amelyek legbelül őszintén megmozgatnak; mi érdekel; mik a vágyaid; mi hoz lázba – úgy érzi, nem tud válaszolni. Mindennek az  oka talán abban is rejlik, hogy nagyon ritkán tették föl nekik, vagy merték feltenni maguknak ezeket a kérdéseket.  Rosszabb esetben minden gondolat arról, hogy “ki vagyok én”, azonnal önző vagy egyenesen bűnös gondolatnak tűnt, amellyel tesznek egy lépést a pokolba vezető úton. Olyan véteknek tehát, amelyet helyettesíteni kell, azzal hogy ki Isten és mit akar Ő. Sajnos az egyházban a lelkészi pályára felkészítő képzés időszaka gyakran nem a legjobb táptalaja a személyiségfejlődésnek. Ez a néhány év ugyanis pont azon a területen eredményezhet torzulásokat, amely mindennek az alapja: az egészséges kapcsolatokra való képességben.

Nem akarom a felelősséget az egyház vezetőire vagy a vezetői képzésre hárítani, mert ez a jelenség ennél sokkal általánosabb és mindegyikünket érint. Alapvetően helyes motivációból, nagy lelkesedés tud bennünket elfogni Isten akaratának keresését illetően– csak éppen képtelenekké válunk a saját akaratunkat meghatározni.  Miközben törekszünk az isteni helyreállásra, valami torz végeredményhez jutunk. Sokszor hallottam és mondtam ki magam is ehhez hasonló imádságokat: „Isten én semmit nem akarok, csak téged akarlak! Csak amit te szeretnél, tűnjek el teljesen én, se más gondolat, se más érzés ne legyen, csak a tiéd! Én meg akarok szűnni! Hadd legyek csak a Te szolgád és eszközöd!” Vagy más esetben hangosan ismételgetve imádkozzuk el azt, amiről úgy gondoljuk, azt szeretné Isten hallani tőlünk, miközben valós érzéseink és gondolataink egészen mást tükröznének. Azzá próbálunk lenni imádságunkban, amiről érezzük, hogy kéne lennünk, nem pedig őszintén megvalljuk azt, akik vagyunk. Így Isten éppen hozzánk nem tud kapcsolódni. Félreértés ne essék, nem vagyok cinikus az Isten akaratára vonatkozó imádságokkal kapcsolatban, csupán nyíltan szeretnék rátapintani a problémára. Alapjában véve, az Isten akaratára vonatkozó imák lehetnek őszinték, és Jézus is arra bátorított, hogy így imádkozzunk: „legyen meg a te akaratod”. Szintúgy, mélyen hiszek a missziós, lelkészi, papi elhívásban is, és örömmel látom, aki ilyen irányba indul el. Viszont, ha össze vagyunk zavarodva önmagunkkal kapcsolatban, sőt, ha önmagunk ismerete szinte üres lap, az rengeteg negatív következménnyel járhat.

Vajon így képzelte Isten?
Keresztény utunk során az a veszély fenyeget bennünket, hogy azt gondoljuk, Isten arra vágyik, ha kell, erőszakkal, de az Ő gondolatai, érzései, értékrendje legyen meg bennük. Ezzel Isten és közöttünk a Sartre által leírt mazochista kapcsolat jön létre, melyben – az általunk elképzelt – Isten dominál minket. Isten vágyik arra, hogy akaratát teljesítsük, de ennek az útja nem az erőszak. Ő mindenekelőtt ránk vágyik, a velünk való kapcsolatra, a bizalmunkra. Ennek elérésére pedig megvannak az eszközei, ám azok távol állnak az én elnyomásától. Isten nem szeretné, hogy a személyiségünk feloldódjon az Ő követésében, mert Ő teremtett minket olyannak, amilyenek vagyunk. Nagy különbség van aközött, hogy feloldódsz valakinek a személyiségében, és aközött, hogy bár minden porcikád másra vágyik, mégis megbízol valakiben, aki az ellenkező irányba vezet, mint azt te szeretnéd. Sartre kategóriájával élve: Isten nem mazochista kapcsolatra vágyik, amelyben az elnyomás által uralhatná az életünket.

Bármilyen változást akar is Isten véghezvinni az életünkben, azt nem a Sartre által leírt dominanciával akarja ránk erőszakolni. Gondoljunk csak arra, hogy Jézus hagyta elmenni a gazdag ifjút, amikor az Jézus válaszát nem tudta feldolgozni! Sok keresztény fél attól, hogy ilyen szabadságot megéljen Istennel, és ezzel együtt egymásnak sem merjük ezt a szabadságot megadni. Sok olyan kereszténnyel találkoztam, akik szinte már olyan viszonyt ápolnak Istennel, amit egy rendes pszichológus bántalmazó kapcsolatként írnia le, ahol Isten a bántalmazó fél. Jelenlétében félelemmel teli szorongás, megfelelési kényszer, saját magunk megerőszakolása jellemző. Imáik és lelkigyakorlatuk hordozzák magukban a rejtett kényszert, hogy akkor könyvelhetők el „sikeresnek”, ha sikerül megváltozniuk a végére. Lépjünk hát, és tegyük föl a kérdést, hova vezet ez! Ha ember és ember között látnánk ilyen fajta gondolati és érzelmi elnyomást, egyből felkiáltanánk: valaki vessen ennek véget!

Engedelmesség a szabadság útján
Isten tehát engedélyezi a saját gondolatainkat, érzéseinket, kétségünket, kiábrándultságunkat, fájdalmunkat. Sőt, gyakran békében hagy bennünket, amikor egy-egy szituáció megemésztésére időre van szükségünk, azaz nem követeli állandóan azok azonnali megváltozását. Sokkal inkább a mi saját kivetített istenképünk, ami üldöz bennünket a változás kényszerével.

Ebből viszont már „veszélyes” következtetéseket vonhatunk le. Például azt, hogy eredményesebb annyi bizalmat megvallani, amennyi valójában bennünk van, mint annyit, amennyit helyesnek látunk. Isten tud mit kezdeni mégoly csekély, de legalább valóságos bizalmunkkal. Sőt, imáinkban kifejezésre juttathatjuk akár nemtetszésünket, bizalmatlanságunkat is, vagy akár megtehetjük pufogva, morogva, amit Isten gondol jónak.  Isten nem az a szülő, aki ráordít a gyermekére, hogy takarítsa ki a szobáját, majd még azt is hozzáteszi: örömmel tegye. Nem kell örömmel tennünk azt, aminek nem örülünk. Megbízni meg kell Istenben, de a személyiségünknek nem kell beletorzulni a követésébe. Sokszor pont az formál át bennünket, hogy végigmegyünk a méltatlankodás, a fájdalom, az értetlenség útján, teljesen vállalva azt. Az út végén pedig gyakran belátjuk, hogy nem volt igazunk. Ez valós kapcsolati dinamika, amely bensőségességet szül. Ezzel szemben ha magunkra  erőltetett mosollyal csinálunk végig valamit, ami ellen valójában belül folyamatosan lázadunk, akkor az könnyen gyűlöletet kelt a szívünkben afelé a személy felé, aki nem csak a helyzetet, de a mosolyogva szenvedést is ránk erőltette. Egyes esetekben akár arra is szabadságot kapunk, hogy ne tegyük, amit tennünk kell – de ezt már csak félve merem leírni. Nem mintha az Isten elleni lázadásra bátorítanék bárkit is. De megeshet, hogy az ’amit tennünk kell’ kategóriában már messze több elvárás van, mint amit Isten valójában kommunikálni akart felénk.

Mindezzel nem az engedelmesség fontosságát szeretném aláásni, hiszen a Biblia tanítása egyértelmű azzal kapcsolatban, hogy az ember engedelmességgel tartozik Isten felé. Viszont arra mindenképp fölhívnám a figyelmet, hogy ha csak az engedelmesség tényét tartjuk szem előtt, óhatatlanul nem fogjuk átlátni azt a mélyebb réteget, ami arról a kapcsolatról szól, amelyben az engedelmesség létrejön. Ezáltal az engedelmesség látszólagos megtartása közben elveszíthetjük az Istennel való szoros szeretetkapcsolat megélésének lehetőségét.

Milyen következményekkel jár az én elvesztése?
Ha nem érezzük az én szabadságát, ha folyamatosan akként próbálunk élni, amivé úgy gondoljuk, hogy Isten előtt válnunk kellene, akkor vajon képesek leszünk-e szeretni ezt a torz Istent? Úgy gondolom, a válasz: nem. Inkább érezzük, hogy olyan személlyel állunk szemben, aki nem tart bennünket tiszteletben, sőt, aki nem szeret bennünket, aki nem adja meg a szabadságot, hogy csak úgy legyünk. Megjelenése egyből magával hozza a változásra való kényszer érzését is.  Az Isten iránti törekvés ebben a formában pont az Istennel megromlott viszonyt eredményezi majd.

De az éntudatlanságnak van még egy súlyos következménye az Isten iránti elhidegülésen kívül: ez pedig az a bennünk tátongó űr, amit saját magunk hiánya okoz, ez pedig egy idő után óhatatlanul kihat mindennapjainkra. Idegenek leszünk saját magunk számára. Bizonytalanság tölti el életünk több területét is.  Ha pedig üresség van bennünk, azt önkéntelenül is megtöltjük valamivel. Méghozzá – ha már a sajátjainkat nem ismerjük – más emberek érdekeivel, vágyaival, álmaival, prioritásával. Lehetnek ezek a barátaink, a gyülekezetünk, a gyülekezeti vezetőink vagy a családunk álmai, vágyai, értékrendje. Leplezetlenül mondom, mint aki maga is vétkes ebben, hogy sok gyülekezet és gyülekezeti vezető azt kommunikálja a közösség tagjai felé, hogy mindenkinek a gyülekezet munkájában kell szorgoskodnia. Függetlenül attól, hogy valójában hol is a helyünk a világban, milyen elhívást szánt nekünk Isten, a belső üresség miatt jobban és jobban elmerülhetünk úgy a szolgálatokban és gyülekezeti programokban, hogy közben nem is a saját életünket éljük. Így alakul ki a gyülekezetben is egészségtelen függés a közösségtől, a szolgálatoktól és a vezetőktől. Szerencsére a gyülekezeti szolgálatok mellett való elköteleződés sok esetben a megfelelő motivációk mentén jön létre, és sokakat az Isten és emberek iránti szeretet vezérel. Viszont tudatosítanunk kell, hogy ha ez az elköteleződés nem a megfelelő alapra épül, hosszú távon nem várt következményeket eredményezhet.

Ha az érdeklődéseinket, vágyainkat, fájdalmainkat, álmainkat bűnösnek érezzük, és elnyomjuk magunkban, az könnyen ahhoz vezet, hogy mély szomorúság, élettelenségérzés és lassan épülő harag tölt el bennünket, aminek az okával sem vagyunk tisztában. Szívünk vákuumába ellenállhatatlanul olyan tevékenységeket hívunk, amelyek életszerűnek tűnnek. Más emberek életén kezdünk csámcsogni, szociális médiával, függőségekkel próbáljuk betölteni az űrt. Így végül megint csak rossz útra tévedünk abbéli törekvésünkben, hogy teljesen Istennek szenteljük magunkat. 

Van más lehetőségünk?
A leírtakkal szemben érdemes elgondolkoznunk Jézuson, akiről kimondhatjuk, hogy a legteljesebb emberként élt a földön. Jézus, akinek legbensőségesebb viszonya volt Istennel, nyíltan vállalta az akaratát, vágyát és szükségét Isten és emberek előtt. Tisztában volt érzelmeivel: kifejezte vágyait, átélte érzelmeit, érezte a szükségeit. Jézus elmondta, ha közösségre és támogatásra van szüksége, és ugyanúgy tett azért is, ha magányt kívánt. Elszomorodott, ha fájdalom érte, megpihent, ha elfáradt, sőt, még bűntudat nélkül haragudott is. A Gecsemáné kertjében imája nem pusztán arról szólt, hogy „Atyám, amit csak akarsz, én szűnjek meg, én föl akarom áldozni magam.” Ő azt mondta: „Atyám az én vágyam az, hogy ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” A két ima közötti különbség talán elsőre nem tűnik nagynak, mégis ebben rejlik az éntudatos vagy énvesztett kapcsolódás között meghúzódó határ, mely meghatározza kapcsolatunk bensőségességét Istennel.

Hamar Dániel