A „mai fiatalokról” gyakran hallani, hogy nem érdeklődnek, valódi közösség helyett virtuális térben élnek, passzívak. Tapasztalatom eltérő: évek óta fiatal felnőttekkel, művészeti egyetemistákkal dolgozom oktatási környezetben és helyzetben, ahol, amelyből – reményeim szerint – mindannyian tanulunk.

Tavaszi egyetemi kurzusunkon kortárs szakrális művészetről, építészetről, designról, giccsről, zsákutcákról, aktivizmusról, lehetséges kiutakról esett szó. A félév végéhez közeledve azt kértem, a részt vevő diákok írásban vagy más eszközzel, egyedül vagy csoportosan reflektáljanak az elhangzottakra. Az utolsó órán körbe ültünk, és mindenki megoszthatta a csoporttal, milyen gondolata támadt – inspirációért, más továbbmozdításáért, vagy éppen azért, hogy közreműködő társat találjon elképzelése megvalósításához. Az egyik teológus vendéghallgató felajánlotta, hogy szívesen tartana ökumenikus áhítatot a csoportnak, mire egy építészhallgató azzal válaszolt, hogy ő pedig szívesen építene ehhez egy kápolnát.

Az elképzelés ott és akkor teljességgel szürreálisnak tűnt, de a csoport, talán pont éppen ezért, lelkesedett az ötletért. Kiderült: az építőanyagra van támogató egy korábbi pályázat első díjaként (Hello Wood Építész Mustra 2017), pár napon belül pedig a területre is érkezett felajánlás (Pannonhalma Város Önkormányzatától), és azt is megtudtuk, hogy szívesen csatlakoznak a tervezéshez és az építéshez a kurzuson kívüli, többnyire építészetet tanuló diákok.

Három hónapon belül – rengeteg ötletelést, vitát, számos vázlatot, majd makettkészítést, modellezést, anyagrendelést, szervezést követően, a helyszínen egyetlen hét alatt – megépült az Erdei kápolna a Pannonhalma város Illak-erdőjében magasodó Imre-hegyen, annak is a csúcsán található millenniumi emlékmű alatti tisztáson. A diákok szándéka az volt, hogy felekezethez nem köthető, non-denominációs szakrális építményt hozzanak létre, amely fölfelé nyitott, a környezetébe finoman illeszkedik, amelyet bárki bármikor szabadon használhat imádkozásra, elmélkedésre, közösségi alkalmakra vagy éppen túrázás közbeni megpihenésre.

Augusztus 20-án érkeztünk Pannonhalmára. Aznap még csak tízen voltunk, de a hét vége felé volt nap, amikor már harmincöten dolgoztunk a kápolna építésén. Egyetlen rögzített napi programhoz ragaszkodtam: mindennap felolvastam a reggeli előtt a napi szakaszt Visky Ferenc Méz a sziklából – Áhítatok az év minden napjára (Kolozsvár: Koinónia, 2003) című könyvéből. Az alábbi napi jegyzetek kezdő idézetei ebből a forrásból származnak.

1. nap (augusztus 20.)

„… ha öncélúvá válik a hitünk, akkor vallásosságunk, gyülekezeti formánk is Isten nélküli lehet.”

A könyv Távol és közel címet viselő, az Ef 2,11–14 mentén vezető szakasza, amely majdnem egész héten kitartott, az indulás és a kezdés előtti kételyünkre világított rá. Öncélú-e, amit létrehozni tervezünk? Kiről és miről szól ez az építés? Öntetszelgés? Makacsság? A nyáron volt olyan elbizonytalanodási pont, ahol közel jártunk ahhoz, hogy lefújjuk az egész projektet. De a közösség, még ha csak maroknyian kezdtük is, továbblendített minket. Hittünk abban, hogy fontos, amit tervezünk, és fontos lesz a közös munka is. A helyszínre érkezve ez a bizonytalanság végleg szétfoszlott, átvette a helyét a feladatok, a határidő, a rendelkezésünkre álló egyetlen hét keretének határossága. Tettük a dolgunkat a délelőtt tizenegyre már mindig felforrósodott tisztáson. Adatott felfrissülés is: az egyik helyi jóakarónk társával a másik jóakarónktól kölcsönzött négykerekű erdőjáró masinán gulyást és pogácsát hozott ebédre, a délutáni csendes nyári esőben pedig voltak, akik nem kértek a közeli menedék védelméből, inkább bőrig áztak a hűvös esőben.

2. nap (augusztus 21.)

„Ma a kirakatok tele vannak az ultra-mosóporok, szuper-szappanok, a plusz-teljesítményt ígérő árucikkek reklámjaival; de különböző keresztyén mozgalmak is rálicitálnak egymásra: »Itt van az ultra-plusz!«
Ez megfosztás.”

Reggel megérkezett az építőanyag. A szállítójármű csak a hegy lábáig tudott bejutni az erdei úton, így az utolsó kétszáz méter meredekén kézben vittünk fel mindent a hegyre: a faanyagot, a vasrudakat, a generátort. A tervezett építményünket, a nagy ellipszist és a kis henger alakú oltár tömbjét a legtöbben elismeréssel és értetlenséggel, de alapvetően bizalommal fogadták.

3. nap (augusztus 22.)

„Akiknek Szabadítójuk van, azoknak közösségük van egymással.”

Miközben kora reggel vártuk a kutyámmal a nyers, földnedves beton érkezését, a harmatos erdőben csörtetést hallottunk: tőlünk pár méterre három vaddisznó és hat malacuk vágott át az ösvényen.

A beton feljuttatása a hegyre nem volt egyszerű: az erdész quadjának az utánfutójára lapátolva, a hegytetőn lelapátolva, a kedden elkészített zsaluzatba kézzel tömítettük, kevertük azzal a vízzel, amelyet a kannákban kézzel hoztak fel a csoport újonnan érkezett tagjai. Valódi csapatmunka volt – csakúgy, mint a betonozás befejezése után az ellipszis kijelölése és az első két réteg, a további öt rétegnek sablonul szolgáló léc szabályos formára hajlítása, rögzítése. Amit a munka közben éreztem, utólag is látom: ennek a munkának maga az építmény csak egy eredménye. Ami bizonyosan sokkal fontosabb: a közösség megélése, természetes működése, összekovácsolódása.

4. nap (augusztus 23.)

„A másik emberrel Isten felvállaltjaként kell szembesülnöm; s még saját magamra sem tekinthetek másképpen.”

A közösséggé formálódás, csakúgy, mint az önazonosság megtalálása, nem sima út. Az előbbit megtapasztaltuk, amikor a csoport későn nyugovóra tért tagjai csak késve tudtak csatlakozni a hegyen dolgozókhoz. Az utóbbit pedig akkor, amikor elbizonytalanodtunk az éppen elvégzett munkánkban. De együtt mindig találtunk megoldást a nehézségekre.

5. nap (augusztus 24.)

„A csüggedés távolságot jelent; a reménység várakozást, bizalmat, közelséget – és örömet.”

A nyár elején, a tervezés időszakában még távolinak tűnt az építés, az építés hetében azonban egyre gyorsabban fogytak a napok, és egyre inkább csak hinni tudtunk abban, hogy be is fejezzük vasárnap estére.
Az első két napon – az eredeti menetrend-tervünkhöz képest – összehozott egy nap késésünket fokozatosan ledolgoztuk, és a csoport egyre inkább úgy volt vele, még egy hétig kellene együtt maradnunk.

6. nap (augusztus 25.)

„Menjünk közelebb hozzá.”

Szombatra maradt a faellipszis helyére emelése, rögzítése. Ehhez a feladathoz minden kéz kellett. Fokozatosan, apránként és szakaszolva emeltük–igazítottuk, ha kellett, húztuk–vontuk a szerkezetet, hogy elérje a terv szerinti, kívánt formáját. Közben, amikor csak lehetett, a mozaikrakók a minta apró darabkáit tették a megfelelő helyre. A munkát már a reflektorok fénye mellett fejeztük be. Este a város főterén kaptunk grillen sült vacsorát és ajándék koncertet, amikor eleredt az eső.

7. nap (augusztus 26.)

„… nem az eredmények igazolják a Lelket, hanem a forrásuk.”

A hetedik napra a reggeli olvasmány új fejezete következett: a Takarítás című, amely az ApCsel 19,13–19 szakaszát követte. A címadó takarítás ráfért a szállásunkra és a tisztás munkaterületére is, előtte azonban befejezésre várt a mozaik. A hidegre fordult időben és a szemerkélő esőben maroknyian kezdtük el igazítását, javítását, a belehullott csapadék felszárítását. Az aprólékos munka egészen koradélutánig kitartott, a fugázás pedig már nagycsoportos feladattá vált: közel tucatnyian dolgoztak azon, hogy összeálljon a mozaik végleges formája. Mire elkészültünk és megérkeztek az ünnepélyes átadásra a vendégek, köztük helybéliek és az építők áldozatvállaló családtagjai, barátai, a nap is kisütött. Úgy ücsörögtünk egymás mellett az elliptikus struktúrán, mint madarak a vezetéken. A hálaoltár körül ülve hálát adtunk az építésért, a támogatókért, a közösségért.

Közel és távol kertjei (forrás: http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/tavkertek/kert.html) című szövegében Tillmann J.A. így ír „Az ég kertjéről”:

Szöveg: Körösvölgyi Zoltán

Képek: Turi András, Tóth Ákos, Körösvölgyi Zoltán