Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke a Magyar Televízió 1-es csatornájának vendége volt hétfő reggel. Az interjú az M1 szeptember 19-i hírműsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

A református egyház zsinatának elnökségi tanácsa levélben arra buzdított, hogy mindenki vegyen részt a népszavazáson október másodikán, és a legjobb meggyőződésük szerint voksoljanak. Mire gondoltak?

A rendszerváltás óta nem volt olyan országgyűlési választás vagy népszavazás, amikor ne kértük volna egyházunk tagjait és minden polgárt, hogy gyakorolják választási jogukat. A rendszerváltás előtt csak egy névre vagy egy arcra lehetett szavazni, egyféle választ lehetett adni, vagyis nem volt szabadság. Még egy emberöltő után is tanulni kell annak a szép felelősségét, hogy szabadságunkban áll egy népszavazáson igennel vagy nemmel válaszolni. Amikor már úgy gondoltuk, nem kell erre figyelmeztetni, ezen a nyáron megszólaltak azok a hangok, amelyek arra biztatnak, hogy ne menjünk el a népszavazásra, kvázi mondjunk le önként erről a szabadságjogunkról. Úgy tűnik, nem vagyunk még a végén a tanulófolyamatnak, ezért tartottuk szükségesnek kiküldeni ezt a levelet.

Egy nyilatkozatában azt mondta, „mintha Európa azt követelné tőlünk, hogy segédkezzünk civilizációnk öngyilkosságában".

Ez egy kontextusából kimetszett mondat. Arra utaltam benne, hogy idén többször jártam Németországban tárgyalásokon, konferenciákon, illetve nálunk is jártak német egyházi vendégek. Próbáltuk megbeszélni a következményét annak, amit Németország tavaly nyáron nagy bátran kijelentett: „Wir schaffen das!”, vagyis Megcsináljuk! Mit jelent ez hosszú távon és nem a most, a jelen pillanatban hirtelen feltoluló migránstömeg tekintetében? A németek elmondták nekünk, hogy ha ma megszületik egy német gyerek, akkor nagyjából harminc év szükséges ahhoz, hogy a tanulás és képzések után munkába álljon és adófizető állampolgár legyen belőle. Azt magyarázták, hogy ha megérkezik a sok migráns, akkor nagyjából három évbe telik, és német adófizetőkké válnak, milyen jó kalkulus ez! Sokan hangoztatják, hogy Németországban nem „Willkommenskultur”, hanem kalkuluszkultúr van. Erre mondtam, hogy ez öngyilkosság, hiszen ha sikerül is valakit integrálni – egyéként nem gondolom, hogy három év alatt lehet –, abban a pillanatban a családja révén akár 10-12 ember is belép abba a rendszerbe, amit nem egy ember, hanem egy egész ország tart fönn. A migránskérdést másként kell megoldani, nem beszélve a menekültkérdésről, amit mi, reformátusok mindig teljesen megkülönböztetett módon kezeltünk, és kértük is, hogy az emberek ezt a kettőt ne keverjék össze.

Püspök úr többször hangoztatta azt a véleményét, hogy ezt a problémát jobb lenne a helyszínen kezelni, vagyis azokban az országokban, ahonnan a migránsok érkeztek.

Ez az alapvető kérdés, és a döntő keresztyéni felelősségünk mindannyiunknak abban van, hogy mindent megtegyünk, és emlékeztessük a politikai felelősöket, hogy ha néptömegek indulnak el különböző okokból, mert nincs már megélhetés, dúl a háború, megnehezedett az élet, akkor helyben kell megoldani a problémát. A világon most is sok helyen háború folyik, ezért lehet, hogy átmeneti időre valóban helyet kell adni a menekülőknek, talán éppen a legközelebbi biztonságos országban. De amiért föl kell emelni a szavunkat, és amit újra és újra firtatnunk kellene: miért van ott háború? Miért van erre szükség? Hiszen ha ez tovább eszkalálódik, sem Németország úgymond jóakarata, sem Európa befogadóképessége nem döntő. Az alapvető problémákat kellene megoldani.

Milyen segítséget nyújthat ehhez a referendum?

Ez másról szól. Valahol egy bürokratikus központban kiszámolják és eldöntik, hogy aki már nem kell Németországnak vagy Svédországnak, azokat szétterítik Európában. Erről nekem az jutott eszembe, amikor a szocializmusban Moszkvában eldöntötték, hogy mit tegyenek a magyarok és a románok, de minket nem kérdeztek meg, hogy mit akarunk, erről egy központban döntöttek. Tudjuk, hogy az erőviszonyok tekintetében Németországnak nagyobb a befolyása, a szava, meghatározóbb az ereje a brüsszeli politikában, mint Magyarországnak. Ez pusztán arról szól, amit nemzeti szuverenitásnak nevezünk, illetve arról a régi jogelvről, amit latinul úgy mondanak, hogy „ultra posse nemo obligatur”, erején felül senki nem kényszeríthető. Hadd döntsünk erről mi, magyarok, hogy kiket és hogyan fogadunk be!

Szerkesztette: Fekete Zsuzsa