„A felkészülés más, a papír ugyanaz” – mondta Bognár Ferenc, a Lónyay Utcai Református Gimnázium igazgatóhelyettese. Az intézményben idén egy nyolc- és egy négyévfolyamos osztály végez. Az igazgatóhelyettes szerint a református iskolákban a legfontosabb az Isten szerinti belső rend – a felkészülésben ez adja az eltérést egy nem egyházi iskolától. Talán ezért is könnyebb a rendezettségnek az érettségi alatt is megfelelni. „Nálunk az egyetlenegy megengedett segédeszköz: az áhítat.”

Hasonlóan gondolta Diószeghy Csaba is, aki a Baár–Madas Református Gimnázium igazgatóhelyettese. Náluk idén három osztály végez, egy hatévfolyamos és két négyévfolyamos. „A komoly, alapos szakmai munka mellett az itt töltött évek alatt megerősödhet a diákokban, hogy ki Isten, átélhetik, hogy a Biblia kijelentései igazak. Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökké ugyanaz, tőle származik az erő, az Ő útján érdemes járni, mert valóban utat mutat.” Szerinte ehhez keresztyén pedagógusokra is szükség van. „A mi felelősségünk és kötelességünk a plántálás és az öntözés, de a növekedést az Isten adja.”

Ahogyan a másik két gimnáziumban, úgy a Gödöllői Református Líceumban is áhítattal indultak a diákok az érettséginek. Itt két hatévfolyamos osztály végez idén.

„Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr”. Az egyik nap ez volt az áhítat alapigéje a Líceumban. Orsi számára – aki tanítónak készül – ez az alkalom jelentette a legtöbbet. „Most éreztem meg először, hogy velem van Isten. Nyugalmat adott. Nélküle nem bírtam volna ki már a második nap után sem.” (Ő volt talán az egyetlen a megkérdezettek közül, aki pontosan tudta, hogy mivel szeretne foglalkozni a jövőben.)

De vajon mindenkinek ilyen pozitív és egyértelmű az, hogy egyházi iskolában más felkészülni és vizsgázni?

Volt a diákok között, aki egyszerűen azt mondta, hogy egy áhítat vagy az egyházi háttér nem ad hozzá ahhoz, hogyan teljesít a vizsgák során. Másik őszinte vélemény volt, hogy lehet, hogy segít valakinek, de csak annak, aki odafigyel és nem tanulja végig az alkalmakat.

„Azoknak biztosan segít ilyenkor az áhítat, akik hisznek Istenben, de talán azoknak is, akik nem igazán.” – mondta elgondolkodva két fehérblúzos lány a történelem írásbeli után. Azt, hogy ők hova sorolják magukat, nem tudták megmondani.

„Én végigimádkoztam az egész érettségit” – mondta egy újabb hazafelé induló diák. Mint mondta, tisztában van azzal, hogy társai zömének nem jelentettek sokat a mindennapi reggeli áhítatok, pedig – ahogy fogalmazott – „szükségük van nekik is Istenre. Közel vannak hozzá, mégsem találják meg. De hiszek abban, hogy egyszer eljön az ő életükben is egy olyan pont, amikor eszükbe juthatnak ezek a dolgok.”

Vegyes, de őszinte válaszokat kaptam a kérdéseimre. Persze az ilyen jellegű interjúk sosem reprezentatívak, és ha még a jelenlegi évfolyamokra ráillenek is a feleletek, lehet, hogy a jövő évi érettségizők már teljesen új válaszokat adnának. Azt hiszem, a református iskolákban való felkészülés előnye: a lehetőség. Olyan belső békének a lehetősége,a mely nem az aktuális megméretés ismeretanyagához tesz hozzá egy vagy két plusz információt. Ez a lehetőség egy életre adhat olyan támaszt, amelyhez akkor is ugyanúgy lehet fordulni, ha valaki kitűnőre írja meg mindegyik vizsgáját, de akkor is, ha megbukik.

A fiatalok, akikkel beszélgettem egyébként általában derűsek voltak. A legtöbben a magyar érettségire panaszkodtak, míg a matematikát inkább könnyebbnek találták. Érdekes visszatérő motívum volt mindegyikőjük beszámolójában, hogy bár terveik még mindig nem egyértelműek, nem tudják, pontosan mit akarnak, de utazni, nyelveket tanulni vagy külföldön végezni néhány egyetemi évet mindenképpen szeretnének.

Nyitott és barátságos diákokkal beszélgethettem a múlt héten, akik őszintén el merték mondani a véleményüket. Egy dologban megbizonyosodtam a beszélgetéseinkkor: azt, hogy hogyan élnek majd a tudatosan vagy akaratlanul útravalójukba csempészett ismeretekkel, már felnőtt emberekként fogják eldönteni.

Zila Teodóra

Képek: Füle Tamás