Ahol ünnep a hála

A tengerentúli kultúrkörben novemberben ülik meg a hála ünnepét. Milyen praktikus – gondolom a hírt olvasva. Egy kis örömködés itt, a nagy, szürke novemberben, amikor az óraátállítás és a jellemző időjárási viszonyok miatti panaszkodásban már-már kimerülnénk. Persze, ez az ünnep is a haszonszerzés lehetőségével gazdagítja a kereskedelmet.

Ezen gondolkodom tehát, hogy milyen lehet egy teljes napot szentelni a hálának. Ha az államokban tartott ünnep külsődleges formáihoz nem is – a hála témaköréhez viszont magam is tudok kapcsolódni és szívesen teszem.

Bizonyára sok szép dolgot megírtak már a háláról.
Te milyennek képzeled?
Mikor éreztél hálát?

Tényleg kezdjek neki hálálkodni?

Azt hiszem, a cím rengeteget elárul arról, honnan is indult az én történetem a hálával. Az én tévhitem – most már utólag így látom – az volt, hogy azt hittem, a hála emelkedett érzés, habbal és lehetőleg csokireszelékkel. Fennkölt, magasztos. Azt hittem, a hála hangulat. Mint egy virágbolt, vagy egy szépen kivilágított utca. Volt benne valami irreális puhaság, valami nyúlós túlcukrozottság. Emiatt aztán nem is különösebben foglalkoztatott a hála. Nem szerettem. Nem találtam valósnak.  

Sőt, egyfajta kényes kötelességnek tűnt, amiről azt gondoltam, hogy elvárják. „Hálás lehetsz, hogy ez... vagy az…, különben így meg úgy.” Nem értettem, hogy mire való a hála. Nem értettem, hogy milyen lehetőség rejlik benne.

Szóval, legyünk csak szépen túl rajta. Minek ez a kényelmetlen megalázkodás és az indokolatlan ömlengés? Felesleges ezen pörögni.

Innen indultam.

Milyen mondataid vannak a háláról?

Megnyílik egy napló
A hála döbbenet. Mélységes döbbenet. És nem feltétlenül kellemes. Elmesélem az első élményemet a hálával.

Történt, hogy egy februári napon, éppen a névnapomhoz közeledve, egy kedves barátomtól helyes kis kötetet kaptam ajándékba. A szép és elegáns krémszínű lapok mind üresek voltak. Gerince volt ennek a naplónak, meg csuda stílusos bordái. Nagyon jó volt forgatni és kézben tartani. A borítóra az illusztrátor aranyszínű angyalkákat festett. Tűfilccel, mert azzal nagyon jó és gördülékeny dolog írni, az első lapok egyikére beleírtam: 2016. 02. 06.

Az jó nap volt, és azonnal iktattam is, hogy hálás vagyok ezért a helyes kis könyvecskéért, illetve a köszöntésekért, amelyekkel kedves ismerőseim megörvendeztettek. Azonban mégiscsak február volt, és nem csak kint a világban. Leereszkedett valami köd, inkább valami undok kis sújtólég az én belső lelki tájaimra.

Nem volt sok áhítat meg emelkedettség abban, ahogyan a hálával foglalkozni kezdtem. Inkább, mint egy ügyes hekker, aki már tényleg minden trükköt próbált, nekifogtam a jegyzetelésnek. Először csak pontokban, mint a kisiskolás. Annyira szép volt a kötet, és terjedelmes is, hogy azt gondoltam: na, ezzel jól el fogok szórakozni ebben az évben! Naponta, esténként az az egy oldal még egy alulmotivált hekkernek is simán menne.

Aztán a pöttyök és a bekezdések elkezdtek szaporodni. Átnyúltam a másik oldalra is, átlógtak egyes szavak, majd aztán teljes mondatvégek. Kettő, három is. És lassan arra lettem figyelmes, hogy már két oldalon kígyóznak a soraim, amelyek mind arról szólnak, hogy aznap miért lehetek hálás.

A valóság elég  
Kissé meg is ijedtem, hogy ez az új optimizmusom honnan jött, milyen irányból „figyelt be” ilyen hirtelen… A pozitív pszichológiáról akkor még tudomásom sem volt. Nem tudtam mire vélni, hogy miért töltök egyre több időt azzal, hogy egy napomat a hála felől közelítve összefoglaljam. De ahogy visszaolvastam magam, arra jöttem rá, hogy nem tudok belekötni abba, amit írtam. Az ott áll. Az ott úgy van. Ahhoz sem hozzátenni, sem elvenni nem lenne igazságos. Sőt, másnap is eszembe jutott még ez-az, ami előző nap esett meg velem, s jogosnak éreztem azokat utólag odabiggyeszteni. Lassan egyre több időt tett ki ez az adminisztráció. És ez, képzelhetitek, mennyire bosszantó egy elkeseredett vagy lehangolt ember számára! A panaszkodástól veszi el a hasznos időt…

Pedig égrengető dolgok nem történtek velem. Nyugvóponton tartózkodtam. Sikerekről sem tudtam beszámolni. Elérni nem értem el semmit. Nem törekedtem és lendültem nagy célok felé. Inkább csak voltam, éltem és figyeltem.

És én nem tudtam
Mi lett végül mindebből? A helyes kis könyvecske, amelynek befejezését az év végére ütemeztem, három hónapon belül, már májusban betelt.

A hála, amikor először átélhettem teljes valójában, maga a merő döbbenet volt. Ott volt a kézzel fogható bizonyíték, a szép kis könyv, telis-teleírt lapjaival. A minden érdekesség és szenzáció nélküli hétköznapokban megtett utamról szólt. Arról, hogy Isten mit tesz meg értem minden egyes nap. Hétfőkön, keddeken és szerdákon. Szembenézett velem a lapokról. És a szembesülésnek nagy ereje van.

Leginkább Jákób szavaival tudnám megragadni, aki a testvérétől való menekülés közben Bétel mellett végre álomra hajthatta a fejét. Míg a létrán fel és le jártak az angyalok, és Jákób a kőpárnáján pihent, az Isten megszólította őt. Felébredve mély döbbenettel tudta kimondani: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam.” És az Írás azt mondja, Jákób megborzadt. „Milyen félelmetes ez a hely!”

„Nézd, én veled vagyok”
Mindennap szembesültem azzal, hogy miért van okom hálásnak lenni. És egyszerre kirajzolódott az, hogy mindezekért kinek van okom hálásnak lenni. Itt van Isten, sőt, itt volt egész végig, és én nem tudtam.

Elkezdtem kérdéseket feltenni. Visszalapoztam. A naplóban ott állt feketén-fehéren, hogy amiért áprilisban hálát adhattam, arról Isten már két hónapja, februárban elkezdett gondoskodni. Ma is itt volt velem. Két hónappal ezelőtt is.

Mióta van ez így? Mióta van itt velem?

Azt láttam, hogy minden szó igaz abból, amit Jákóbnak mondott „Nézd, én veled vagyok.”

Elkezdtem Őt keresni, pontról pontra, és megtaláltam a múltamban. Például négy éve. És azt láttam, hogy a felkérésnek, amiért ma hálát adok – annak a története négy éve kezdődött. Azt már akkor ajándékba adta.

Mindezidáig itt volt az Isten. És én nem tudtam.

Egyértelműen. Tapintatosan. Okosan. Szeretettel.

Igehelyek:
Mózes első könyve (Teremtés könyve) 28. fejezet, 15., 16., 17. részek