Hirtelen ürességet érzek magamban. Az elmúlt időszak a rohanásról szólt, készültünk karácsonyra, igyekeztünk a munka mellé a lehető legjobban besuvasztani a vásárlásokat. Minden szabad percünk és gondolatunk ekörül forgott, erre a napra hegyeződött ki. Most itt van, eljött, megérkeztünk. És most? Miért érzem mégis ilyen üresnek magam?

Ahogy merengek, lelki szemeim előtt felsejlik néhány korábbi fontos pillanat az életemből, amikor nagyon hasonló érzés uralkodott el rajtam. Behunyom a szemem, és képzeletemben olyan élénken jelennek meg az emlékek, mintha most élném át őket. Bár évek vannak közöttük, mégis egy sorba rendeződnek az érzés mentén, ami mindig ugyanaz. Ugyanaz az érzés, ugyanaz a kérdés. Mintha velem együtt nőne, s a fontos pillanatokban újra utolérne.

Látom a képet, ahogy az érettségi bizonyítványt átveszem, belenézek jó mélyen az osztályfőnököm szemébe, s átjár az érzés, hogy vége, sikerült, kijártam a tizenkét osztályt, végre szabad a pálya. Tisztán emlékszem a tekintetre, ahogy a tanárnőm visszanézett rám, mintha csak egy kérdést szegezett volna felém, a kérdést, ami azóta is kísér. Majd előttem a kép, amikor utoljára kilépek az egyetem kapuján, kezemben a diplomámmal. Hátranézek, mintha valami segítséget várnék, hogy merre menjek tovább, de a kemény faajtó nagyot dörrenve bezárul, és hallgat. Emlékszem, ahogy belépek az első munkahelyemre, leülök az asztalomhoz, és csak bambán nézem az üres lapokat, amik rám várnak, hogy megtöltsem.

Majd megjelenik előttem a pillanat, ahogy az újdonsült férjem szemébe nézek, s érzem, hogy a kislánykorom óta dédelgetett vágyam elérkezett. Mégis, amikor belépünk az üres új lakásunkba, ami csak ránk vár, hogy berendezzük, emlékeztetve arra, hogy az életünk közös új szakaszát szintén mi alkothatjuk meg, csak leülök a sarokba, és érzem, ahogy újra felsejlik bennem a nagybetűs kérdés. Legközelebb akkor találkozom vele, amikor első gyermekünk érkezik meg közénk. Magamhoz szorítom, beszívom jó mélyen az illatát, majd engedem, hogy elvigyék megmosdatni. És bármilyen fáradt vagyok is, a kérdést hallom visszhangozni a szülőszoba összes faláról.

A kérdést, ami életem listáján minden pipa után felhangzott. ÉS MOST?

Iskola – pipa, egyetem – pipa, munkahely – pipa, házasság – pipa, gyerekek – pipa, karácsony – pipa.

Pipa-pipa-pipa. És most? Hogyan tovább, merre tovább? Elértem, itt vagyok, küzdöttem érte, sikerült. Örülök neki, és mégis, tompa üresség is társul hozzá. Mintha keresném rögtön a következő kipipálásra váró tételt. Elfáradtam. Meddig kell még ezt játszani? Hol lesz ennek egyszer vége? Mikor dőlhetek hátra és élvezhetem a munkám, az életem gyümölcseit? Könnyek borítják el a tekintetem.

S ebben a csendben egyszer csak felsejlik egy utolsó kép, ami valahogy más, mint a többi. Mintha nem is a saját emlékem lenne, így nem is látom tisztán, de az érzés világos. Hosszú-hosszú várakozás után megérkezik Valaki, akire évek óta várunk. Figyelem, hogy a kérdés mikor jelenik meg bennem, hisz ott van a levegőben. De nem, ebben a képben most nincs kétség, egyértelmű, hogy mi történik. Elindulunk hozzá, ajándékba visszük neki a legdrágább kincseinket, egyszerűen átadjuk magunkat az örömnek.

A lelkemet olyan felszabadító és mindent elsöprő öröm járja át, amit egész életemben kergettem, kerestem mindenhol és mindenben, amire a szívem mélyén mindig is vágytam. Hirtelen megértem, hogy azon az éjszakán, amikor az Üdvözítő megszületett, az öröm teljessé lett. Megszületett az Örömhír, ami pontot tesz a véget nem érő, pipákra váró listámra. És ennek a történetnek egy következő állomása az a sóhaj, ami kimondta, hogy elvégeztetett. Egy életre. Innentől én eldönthetem, hogy tovább kergetem a lépcsőfokokat, vagy átadom magam az Örömnek, ami megszületett, és aminek soha nem lesz vége. Megértem, hogy céljaim, terveim és vágyaim mindig is lesznek, és jó is, hogy vannak, de teljes örömöt önmagukban nem kínálnak. Ha elérem őket, jön a következő nagyobb cél, majd az azutáni és így tovább, végig az életemen.

Nagyot sóhajtok, megtörlöm még kissé könnyes arcom, és lassan kinyitom a szemem. Finom teát főzök, odaülök a férjem és a gyerekeim mellé, és önfeledten belemerülök a játékba. Most nem gondolkodom, nem keresek újabb elérendő célt, csak örülök a karácsonynak, a gyermekeim örömének, férjem érintésének, édesanyám jól sikerült süteményének és a halk zenének. Átadom magam az érzésnek, hogy az Üdvözítő megérkezett, hogy tényleg velünk az Isten és én is megérkeztem. S életemben először talán nem kérdés számomra, hogy mi lesz ezután. Nem kérdés, mert a pillanat annyira magával ragad, hogy megszűnik létezni múlt-jelen-jövő, s csak érzem, hogy vagyok. A szívem ujjong, s érzem, ahogy bekapcsolódik egy örökké tartó, folyamatosan jelen levő dalba, s szinte hallom, ahogy a mennyei kórus ujjong, hogy egy újabb lélek megérkezett. 

Záborszky Zsófia