„Most akkor tényleg levágjam a hajad?” – kérdezi Mónika hüledezve, amikor lelkesen leülök fodrászszékébe. Interjúalanyunk egészen eddig a pillanatig azt hitte, hogy a szalon csak körítés lesz majd, illetve készül néhány beállított fotó illusztráció gyanánt, számomra azonban mi sem volt természetesebb, hogy ha neki a munkája hivatás – és ahhoz történetesen emberi alany szükséges –, akkor örömmel bízom rá a frizurámat. Azzal a reménnyel, hogy hajvágás közben megtudhatok tőle egyet s mást a szakma rejtelmeiről és arról, hogyan fonódik össze az az Istenhez fűződő kapcsolatával.

„Testnevelés-tagozatos iskolásként fogalmam sem volt arról, mivel szeretnék foglalkozni, édesanyám kezdett a fodrászat felé terelgetni, aki akkor pedikűrösként dolgozott a ceglédi KTSZ-ben (Kisipari Termelőszövetkezet – a szerk.)” – meséli Mónika, aki szakképzősként egyre jobban ráérzett a munka ízére. „Már tanuló koromban regionális és országos versenyekre jártam, majd a fodrász KTSZ-ben kezdtem el dolgozni, azóta pedig el nem tudom képzelni az életemet enélkül.”

Az akkori fodrászüzletek többsége egyszerre több vendéget fogadott, a sok „csacsogás, locsogás” és a zúgó-búgó gépek miatt nehéz volt bensőséges kapcsolatot kialakítani az emberekkel. Mónika azonban mindig erre vágyott, 1993-ban pedig megnyitotta első saját szalonját a városközpontban – úgy véli, hogy Isten már ekkor elültette a szándékot a szívében, hogy a betérők lelki támasza legyen. Arra, hogy mi a fodrászszék titka, rövid és egyszerű választ adott: „Az embereknek olyasvalakire van szükségük, akikben megbízhatnak, akiről tudják, ha valamit elmondanak neki, azt nem adja tovább. Másfelől ehhez a fodrász is kell, hiszen a vendégek könnyebben megnyílnak, ha én is őszintén mesélek az életemről. Persze, vannak határok, de ezt érezni szoktuk.”

A fodrász úgy véli, hogy a kapcsolat oda-vissza alapon működik: számtalanszor átélte már, hogy a nehézségét megosztotta egy vendégével, aki felvidította vagy hasznos tanáccsal látta el. „A nyitottságot, az emberek felé való fordulást remekül tudja kamatoztatni az ember a saját életében is” – jegyzi meg.

Az elmúlt harminc évben Mónika rengeteg történetet hallott már, barátként tekint az ügyfeleire, akiket nem passzívan hallgat végig, hanem együtt éli meg velük a boldog és szomorú időszakokat egyaránt. „A legtöbben a családjukban történteket mesélik el nekem. Annyira jó közösen örülni, amikor valakinek gyereke vagy unokája születik, diplomát szerez vagy éppen meggyógyul egy betegségből. Nemrég Kecskeméten műtötték az egyik vendégemet, és nem kelt fel az altatásból. Az anyósától mindig tudtam, hogy éppen hogy van, együtt aggódtam vele az életéért. Amikor felépült és először eljött hozzám, annyit kérdeztem tőle: Ugye megölelhetlek?”

Az évek során azonban a gyásszal is meg kellett küzdenie. „Négy vendégemet kísértem végig a rákkal való harcában. Előfordult, hogy együtt sírtunk. Vagy amikor kezemben maradt egyikük haja…” A személyes kapcsolódás miatt az idősek halála is meg szokta viselni Mónikát. „Tanulóként heti kétszer jártam ki a szociális otthonba hajat vágni és borotválni. Volt egy bácsi, akihez szenteste napjának délelőttjén mentem el, hogy az ünnepre előkészítsem, és a kezeim között halt meg. Nehezen tudtam ezt feldolgozni, és azóta sem könnyű, hiszen minden alkalom olyan, mintha a saját nagyszüleimtől vennék búcsút. Vannak olyan idős vendégeim, akik nem tudnak eljönni hozzám, ezért én megyek hozzájuk autóval vagy biciklivel. Ezt diktálja a lelkiismeretem.”

Mónika tősgyökeres ceglédiként a felszegi gyülekezetben keresztelkedett, konfirmált és itt is házasodott össze férjével – jövőre pedig harmadik presbiteri ciklusát kezdi meg. „Az egész családunk ehhez a közösséghez kötődik, gyakorlatilag itt nőttem fel. Amikor idősebb lettem, szívesen segítettem a templom körül, majd elvállaltam az egyházfiságot is.” A fodrász igyekszik gyülekezete hasznára válni bármilyen feladatban, számára a presbiteri szolgálat lényege a lelkipásztor tehermentesítése a mindennapi feladatok alól.

Hitéről azonban nem csak a gyülekezetben, hanem munkavégzés közben is igyekszik bizonyságot tenni. Mónika szerint ugyan a beszélgetések is egyfajta szolgálatot jelentenek, de néha egészen egyértelműen meg kell fogalmaznia, hogy „milyen alapra építi a házát”. „Érzem, hogy mikor kell az Igéről beszélgetni és mikor kell a vendég hitét erősíteni. Előfordult már, hogy valaki megkért, hozzak neki Bibliaolvasó kalauzt. Sok nem hívő vendégem is van, akik gyakran kérdezik, hogyan tudok hinni olyasvalakiben, akit nem láthatunk és nem érinthetünk? Erre válaszul előveszem a Bibliámat, benne egy megsárgult cetlivel, amely számomra örökké a Gondviselés jele lesz.”

Mónika elmeséli, hogy kevéssel gyermekei születése után elvált, így egyedül kellett nevelnie őket, anyagilag olykor nehezen boldogulva. Amikor 1993-ban megnyitotta első fodrászüzletét, saját és szülei megtakarított pénzét is a vállalkozásba fektette, a hónap végén pedig már annyi pénze sem maradt, hogy kenyeret és tejet vegyen a családjának. „Amikor azon gondolkodtunk anyukámmal, hogy kitől kellene kölcsönkérni, meghallottuk a postás csengőjét. Kimentem és azt mondta, hogy hozott 500 forintot, melyet a Héra Alapítvány küld a gyermeküket egyedül nevelőknek. Édesanyám azt hitte, gyászjelentést kaptunk, hiszen csak a síró arcomat látta és a cetlit a kezemben. Mi ez, ha nem Isten munkájának a bizonyítéka?” A fodrász szerint története hatására még a leginkább kétkedők is elgondolkodnak. „Nagy dolog, ha már ennyit elérek azzal, hogy elmesélem” – teszi hozzá.

Mónika életének fontos része a magyar népi hagyományok éltetése – nem pedig őrzése, hiszen „őrizni a jószágot kell”, mondja –, második férjével és gyermekeivel rendszeres résztvevői ilyen találkozóknak, táboroknak, fesztiváloknak itthon és határon túl egyaránt. Szerinte mindannyiunk feladata, hogy őseink életének különféle elemeit megmutassuk a fiatalabb generációknak, legyen szó használati tárgyakról – ilyenekből számtalan díszíti az ő otthonukat is  –, viseletekről, szokásokról, gasztronómiáról. Hivatása és a népi kultúra összefonódásáról szalonja és háza udvarán egy gyönyörű kovácsoltvas cégér, egy kézi hajvágó és régi ollók tanúskodnak.

A fodrász úgy véli, minden, amit a szalonban tesz, az Úrtól ered: „Jó érzés, amikor a vendégemet meg tudom győzni arról, hogy most csináljunk valami mást. Ilyenkor elengedem a fantáziámat és kedvemre alkothatok, az pedig külön öröm, amikor a vendégemnek tetszik az elkészült hajköltemény. Bár én csináltam meg a két kezemmel, tudom, hogy ez Isten munkája, és neki adok hálát érte.”

A hálaadásban rejlik a válasz arra is, hogy a folyamatos munka és szolgálat mellett Mónika maga hogyan tud épülni. „Nem vágyom vagyonra, nagy értékű tárgyakra, igyekszem az élet minden apróságában megtalálni a szépet és a jót. Legyen az egy gyönyörű fa vagy néhány kedves szó – és mindez semmibe sem kerül.” Az elmúlt évtizedekben ezzel a lelkülettel igyekezett nevelni fiát és lányát – utóbb már unokáit is.  Megelégedettséggel tölti el, hogy ma mindannyiuk élete jó irányba halad.

Beszélgetésünk végére nem csak új frizurával lettem gazdagabb, hanem egy friss bizonysággal is arról, hogy ami máshol a pletyka és az élcelődés helye, Mónika esetében kapu az evangélium továbbadásához.

Fotók: Füle Tamás