Miközben a keresztyénségnek sosem volt célja világi befolyást szerezni, hiszen az a küldetése, hogy hirdesse az evangéliumot, a misszió eredményeként megváltozott életek természetes módon visszahatnak a társadalomra. A keresztyénség radikalizmusa jó esetben a szeretet radikalizmusát jelenti, amelynek egyik következménye a felelősségvállalás másokért. A keresztyének ugyanakkor nem „e világból valók”, ahogy Jézus Krisztus kijelentette. Identitásuk alapja az ő kereszthalála és feltámadása, és követőit is róla nevezték el.

A fogalmi zavart az okozza, hogy ugyanezzel a szóval fémjelezzük azt a kultúrkört is, amelynek gondolkodása, értékrendje a zsidók és keresztyének Istenének törvényadásán alapszik, vagy legalábbis nagy vonalaiban abból vezethető le évezredekre visszamenőleg. Még akkor is, ha a nyugati civilizáción a felvilágosodás is mély nyomot hagyott. (A keresztyén jelzővel illetett kultúra vagy társadalom már csak ezért sem azonosítható az újjászületett emberek közösségével, ami a bibliai értelemben nem más, mint a nagybetűs Egyház.) Ahogy a kulturális entitásokként kezelhető és kezelendő egyházakhoz kötődő emberek, úgy a keresztyén kultúrában élők sem feltétlenül Krisztus követői. De mi van akkor, ha mégis azok? Ez esetben hogyan viszonyulhatnak ahhoz, ha az identitásukat meghatározó keresztyén jelzőt az egyház, a kultúra vagy a politika színterein mások is alkalmazzák önmagukra? Szükséges-e távolságot tartaniuk ettől? Vagy a politikai színtér többi szereplője mellé felsorakozva megpróbálhatnak hitvalló módon tenni valamit a közjóért – egy világi rendszer részeseiként?

Ilyen és hasonló kérdések fogalmazódtak meg a protestáns történelmi és szabadegyházakhoz tartozó evangéliumi keresztyének idei fórumán Harkányban. A beszélgetés célja nem közös álláspont deklarálása, hanem annak tisztázása volt, mi az, ami a másképpen gondolkodó evangéliumi keresztyéneket összeköti, és hol húzódnak azok az elválasztóvonalak, amelyek meghatározzák a hívő emberek viszonyát a tágabb vagy szűkebb (pártpolitikai) értelemben vett politizáláshoz.

Ugyanaz az ember más-más szerepben
A kulturális értelemben véve keresztyén politika a világi rendszer része, és nem azé a hitrendszeré, ami a keresztyén emberek sajátja – fogalmazott Somody Imre református önkormányzati képviselő, a PontJézus szolgálat vezetője. „Normális, ha Európában jellemzően keresztyén értékek mentén hoznak döntéseket az élet bármely területén. De hogy mennyire keresztyén például egy intézmény, az az ott dolgozók szívén, lelkén múlik.”

„Azt, hogy valaki a keresztény kultúra alapjain politizál, akkor látjuk igazán, ha a keresztyén civilizációt összevetjük más civilizációkkal.
Egyetlen civilizáció sem képes meghaladni annak a vallásnak a kereteit, amelynek talaján kinőtt. Indiában például a szociális háló sosem lesz olyan fejlett, mint itt, Európában, mert a társadalmat a kasztrendszer határozza meg. Európában még az ateista is keresztyén – ezt a mondást előszeretettel idézik a politikusok, hiszen amikor politikai keresztyénségről beszélünk, akkor a keresztyén szó a keresztyén civilizáció, kultúra értékrendje, archetípusai köré szerveződő politikai közösséget jelöli. Az, hogy keresztyén ország vagyunk, arra vezethető vissza, hogy István király tűzzel és vassal Nyugathoz csatolta az országot, nem Kelethez. Ez geopolitikai, civilizációs kérdés volt, míg az újjászületés másik dimenzió” – emlékeztetett Bolyki László zenész, igehirdető.

„Már a reformáció idején is nagyon különbözően gondolkodott az állam és az egyház viszonyáról az anabaptista hagyomány, amely elválasztotta egymástól a kettőt, és azt képviselte, hogy hívő keresztyének ne vegyenek részt az erőszakszervezetekben, az államhatalomban, míg a kálvini vagy a lutheri hagyomány megkülönböztette ezeket a szerepeket.
Vajon nem arról van-e szó, hogy a hatalomnak van egyfajta belső logikája, akárcsak a művészetnek, a biológiának vagy a közgazdaságtannak, és ha rosszul húzzuk rá a keresztyén kategóriáinkat erre a gondolkodásra, az egyszerűen téves következtetésekhez vezet? Ha például egy uralkodó, aki a hatalom képviselője, keresztényi szeretetből, irgalomból nem él a büntetés eszközével, akkor félreértelmezi a keresztyén hitet. Vajon nem ilyen kategóriahibáról van-e szó, amikor a hatalomtól olyat várunk el, amit a személyes hitélettől kellene – helyesen – elvárnunk?” – vetette fel Szabados Ádám protestáns teológus, blogger, a Veszprémi Evangéliumi Keresztény Gyülekezet igehirdetője.

Pártpolitizálhat-e egy evangéliumi keresztyén hívő?
Az más kérdés, hogy pártpolitizálhat-e egy keresztyén ember. Somody Imre hitre jutása előtt milliárdos üzleteket bonyolított le, arról beszélt, Krisztus nélkül nem tudott megszabadulni bálványaitól. „A mai világ egyik legnagyobb bálványa, hogy bármivel foglalkozol, abból mindig többet, jobbat, nagyobbat akarsz, teljesen mindegy, hogy politikáról, sportról vagy gazdaságról van-e szó. Máskülönben értéktelen lúzernek érzed magad, ha leragadsz ugyanazon a szinten. Az ember nevetségesen hamar eljut odáig, hogy mindenhez ért, akár még pártot is alapíthatna, és majd ő rendbe teszi a dolgokat. Persze, ha valakinek van jó elképzelése az egészségügyről vagy az oktatásról, álljon ki és harcoljon érte. De sokszor a legfőbb motiváció az, hogy ő legyen a legjobb. Egy keresztyén ember ezzel szemben azt keresi, hogy Isten mire teremtette őt. Az még inkább tévút, amikor politikai úton akarjuk az evangéliumi keresztyénséget megvalósítani.”

Bolyki László William Wilberforce életét és munkásságát hozta fel ellenpéldának, a keresztyén angol politikusét, aki országa erkölcsi megújítását tette politikai programjává. Parlamenti képviselőként a rabszolga-kereskedelem betiltását követelő civil emberi jogi mozgalom élére állt, ennek köszönhetően a brit törvényhozás 1807-ben végre illegálisnak és hivatalból üldözendőnek nyilvánította az emberkereskedelmet. „Wilberforce nem hívta megtérésre a politikusokat, de a krisztusi tanításból és méltóságból fakadó áldozathozatalának hatalmas ereje volt, egyszersmind kulturális érték lett, aminek a törvényhozás szabad utat engedett.”

Somody Imre érvelésében megkülönböztette a pártpolitikát a tágabb értelemben vett politizálástól. Szerinte minden állampolgár kötelessége, hogy politikailag aktív legyen, hiszen erről szól a demokrácia, ám a pártpolitikában már elkerülhetetlenek a kétes kompromisszumok. „Nekem a pártpolitikával akkor dőlt össze a kapcsolatom, amikor nem lehetett már pártpolitikától függetlenül politizálni. De azt továbbra is tartom, hogy ha valakinek van szakmailag általa helyesnek tartott meglátása bármilyen területen, azért álljon ki, és a mindenkori kormánnyal szemben gyakoroljon kritikát, ha szükséges. Ám keresztyénként a megközelítésünk alapja, hogy Krisztusban vagyunk, és nem elsősorban ebben a világban gondolkodunk. Ha pedig belefolyunk a pártpolitizálásba, akkor számolnunk kell azzal, hogy egy magasabb rangú tisztségviselő előír dolgokat, és ha nem tudjuk vállalni, fel kell állnunk. A pártpolitikába szerte a világon belefér ma a hazugság, amit mi nem tudunk tiszta lélekkel elhordozni. Épp ellenkezőleg: a hitünk szerinti igazságot bármilyen helyzetben vállalni kötelesség.”

Szabados Ádám a felelősségvállalásra tért ki hozzászólásában: „Ha kimondom, hogy evangéliumi keresztyénként a politika megközelíthetetlen terület, illetve aki abban felelősséget vállal, az automatikusan negatív szereplő, akkor az a kétség fogalmazódik meg bennem, hogy miért krisztusibb nem felelősséget vállalni a közösségemért, mint felelősséget vállalni. És ha megteszem, azt csak úgy lehet tenni, hogy az bedarál engem is? Vagy inkább arról van szó, hogy a politikát politikusok csinálják, akiket világnézetek, hitek, meggyőződések vezetnek, így tehát a politikát lehet jó erkölccsel is művelni?”

Állam és egyház viszonya
De mi van akkor, ha a politika támogatja az egyházakat? Lehet-e szirénhangeffektusa a politikai kereszténységnek az egyházakra nézve? Somody Imre a 19. századi francia politikai gondolkodót, Tocqueville-t idézte, aki szerint a demokrácia fennmaradásának záloga, ha a vallás teljes mértékben független az államhatalomtól. „Az államhatalom ráveheti az embereket a rosszra is, de a vallás meggátolja őket abban, hogy bűnt kövessenek el.”

Bolyki László szerint az állam a kisbetűs egyházakat támogathatja, de a bibliai értelemben vett Egyházat nem, hiszen annak a céljai teljesen függetlenek a politikai berendezkedéstől, és nem is e világból valók. Az igehirdető azt is hozzátette: az evangélium terjedését a pénz általában visszaveti, nem pedig segíti. „Az egyháztörténet nagy tanulsága, hogy a keresztyénség mindig ellenkultúraként működött jól, és most is ott növekszik a legnagyobb mértékben, ahol ellenkultúra. Amikor a hatalom a keresztyénség mellé állt, az evangélium ügye rendre háttérbe szorult kezdve attól, amikor Konstantin római császár államvallássá tette a keresztyénséget. Arról nem is beszélve, milyen torzító hatással bír a hatalom és a pénz a jellemre, a személyiségre, a hitre.”

A beszélgetés záró gondolatait Szabados Ádám fogalmazta meg: „Krisztus népének józannak kell lennie, hogy ne tegye függővé magát olyanoktól, akik talán jóindulattal viszonyulnak hozzá, de nincs közük Krisztushoz. Ámósz próféta könyvében olvassuk: Útra kelnek-e ketten együtt, ha nem egyeztek meg? Hitünk legmélyén nem tudunk megegyezni a világgal, mert Krisztus kihívott bennünket belőle, de sóként visszaküldött, hogy hassunk rá.”

Képek: Farkas István