Nép, nemzet

A nép, nemzet fogalmak elsőrendű értelme az azonos származást, eredetet vallók közössége. (A nemzet a nemzésből származik, éppúgy mint a latin natio a natus, született szóból.) Földi, nem üdvtörténeti kategória. Bűn alá vetett - az első ádámi közös örökség folytán: "zsidók és görögök mindnyájan bűn alatt vannak," (Róm 3,9) és mulandó is egyben: "a nyelvek megszűnnek." (1Kor 13,8)
A nemzeti "fajtisztaság" eszményiesítésével szemben úgy intette Isten az Ő népét, hogy a zsengét a papnak vivő izraelita így kellett szóljon vallástételében: "Veszendő mesopotámiai volt az én atyám..." (5Móz 26,5) Jeruzsálem népének pedig így szólt Ezékiel által: "A te származásod és születésed Kanaán földjéről való: atyád az Emoreus és anyád a hitteus asszony." (Ez 16,3)
A Jézussal vitázó zsidók ezt állították magukról: "Ábrahám magva vagyunk és nem szolgáltunk soha senkinek". (Jn 8,33) Ebben dicsekednek, minden bizonnyal ősatyjuk és ennek következtében a maguk Istentől való elhivatottságában és kiválasztottságában bízva. Jézus viszont önmagát és a hozzá való viszonyulást teszi az Istenhez tartozás feltételévé és pecsétjévé. A zsidók állítása, miszerint soha nem szolgáltak senkinek, nemzeti szempontból sem igaz (lásd Egyiptom, a bírák korabeli elnyomók, Babilon, Róma), még kevésbé az Istenhez tartozás, a lelkiek szempontjából: a bálványimádás, önelégültség, Isten parancsolatainak megvetése és végső soron Jézusnak, mint Isten küldöttjének elutasítása a lelki szolgaságot árulja el. Erre mondja Jézus: "Aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek." (8,34) "Bűn..., hogy nem hisznek bennem." (Jn 16,9)
Jézus nem tagadja a zsidóság ábrahámi származását, viszont nem abszolutizálja: az Ábrahámtól való származásnak - tehát a közös származásnak, népi, nemzeti mivoltnak - nem önmagában van értéke, hanem az Isten hívó szavának való engedelmességben, az Ő akarata cselekvésében és a bűn kerülésében.
Az ábrahámi eredet ugyanolyan kiszolgáltatott a bűnnek, mint bármelyik másik: "az ördög atyától valók vagytok". Aki ezt nem látja meg a saját népéhez való tartozásban, annak elesettségében, az csak a másik népben látja meg az ördögit. Jézust ezzel vádolták: "Samaritánus vagy te és ördög van benned." (Jn 8,48)
Ezzel a Jézusi értékeléssel egy vonalban áll Pál apostol gondolkodása is, ami a közös eredetre hivatkozó népiség mellett a megüresedett vallásosságot is bírálja: "nem az a zsidó, aki külsőképpen az,... hanem... aki belsőképpen az, a szívnek lélekben, nem betű szerint való körülmetélése az igazi körülmetélés, amelynek dicsérete nem emberektől, hanem Istentől van." (Róm 2,28-29)

Evangélium, evangélizáció

A közös bűn alá rekesztettség "rossz hírével" szemben az evangélium, a Jézusról szóló örömhír az Isten magához fogadó kegyelmének közös reménységét nyújtja minden nemzetbelinek. Isten országának örömhíre: Krisztus visszavezet Istenhez, helyreállítja az Ő uralmát, a bűn és a sátán fogságából Isten fiainak szabadságára juttat. Ennek a jó hírnek a hirdetése az evangélizáció. Erre vonatkozik a missziói parancs, melyben Jézus "minden népek"-hez küldi tanítványait. Ezt erősíti meg az ApCsel 1,8: "lesztek nekem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samáriában és a földnek mind végső határáig." Így kell Krisztus követőinek minden időben készeknek lenniük szólni, vinni az örömhírt. Ez ellen szól az evangéliumi hit terjesztése felelősségének minden felekezeti vagy nemzeti korlátozása. A "zsidónak először meg görögnek" prioritást jelöl Pál apostoli szolgálatában, korlátozás nélkül.
Az evangélium az egyént megszólítja és kiszólítja: "megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből." (Jel 5,9; 7,9) Ezt visszhangozza a Heidelbergi Káté 54. felelete: "Isten Fia, világ kezdetétől fogva világ végezetéig, az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által, magának az igaz hitben megegyező, örökéletre elválasztott sereget gyűjt..."
Kinek-kinek önmagának kell meghallania, megválaszolnia Krisztus hívását. Az Isten országába nem kerül bele senki testi nemzés, születés, hanem csakis az újjászületés által. Ezt elsőként a zsidó Nikodémusnak kellett meghallania. Az ő esetéből tudhatjuk: beleszülethetünk az ígéretet birtoklók közösségébe (a keresztségben pecsétjét is nyerjük ennek az ígéretnek), az Isten beszéde által kialakított, meghatározott hagyományok rendjébe, de nem az Isten országába. Annak részese csakis az újjászületés által lehet valaki: "ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába." (Jn 3,5) Ez az újjászületés pedig nem egy általános, az emberi lélekben végbemenő megújulás, mintegy a régi erők felfrissítése, hanem az Istennel való szövetségi, fiúi kapcsolat helyreállítása a Megfeszített Jézus Krisztus váltsághalála által. Ennek következtében megújul az egyén gondolkodása, érzése, beállítottsága. Ezért példázza Jézus a rézkígyónak hajdani póznára való felemeltetésével a maga keresztre való felemeltetését, hogy aki Rá felnézve hisz, annak örök élete legyen, azaz újjászülessen, Isten országának polgárává legyen.
Erre az újjászületésre épül fel az életnek Isten akaratához való igazodása, a megszentelődés.

Evangélizáció: általánosan és specifikusan

Az evangélizáció, a jó hír vitele az egyháznak elsőrendű feladata, a nemzetépítésben pedig sajátságos része és eszköze. Az evangélium vitele és a nemzetépítés nem két külön, egymástól elválasztható dolog, mégis különbözik: az első az Isten örök országához, a második a földi, múlandó kategóriához való tartozásunkat célozza.
Tartalom tekintetében az egyház minden tevékenysége evangélizáció kell hogy legyen, ilyen értelemben a politikai szeminárium, a politikában, közéletben, a szociális szférában való részvétele is. Ez egy egyensúly megkeresését és megtartását feltételezi.
Mihelyt azt a pohár vizet - lásd szociális munka Jézus szerint - már nem a Jézus nevében viszem, külsőleg ugyanaz történik, mintha az Ő nevében vinném, mégis más, mert már nem egy önmagán túlmutató cselekedet. Az adót be lehet fizetni, Jézusnak engedelmeskedve vagy fogcsikorgatva. Közéleti kérdés, hogy véleményemnek hangot adjak, de nem mindegy, milyen lélekkel teszem. Az adót be lehet fizetni a fiak szabadságával és lehet lázadó gondolattal.
"Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük." (Zsid 13,14) "Mit jelent hát keresztyén magyar állampolgárnak lenni?" - kérdezi Bogárdi Szabó István az igét kommentálva.2. "Azt, hogy mindent, amit Istentől kaptunk - képességet, erőt, fantáziát, bátorságot - a földi hazának az építésére fordítjuk Isten dicsőségére. Miközben a református ember tudja, hogy zarándok ezen a világon, ahol él, ahova az Isten helyezi, amivel megáldja, abból ő nem elvesz, hanem hozzátesz... Mi adni akarunk, mert az Örökkévalótól kaptunk... A mi küldetésünk az, hogy ez a nép imádkozni is megtanuljon, s akkor tettük hozzá e városhoz, ezen országhoz, a világhoz azt, amire Isten hívott bennünket, amire Isten tehetséget, erőt és megtartatást adott."
"Hívő emberekként az a dolgunk, hogy az örökkévalóság mértéke alá helyezzük a mulandó ember mulandó dolgait: magunkat, de minden mást is, ami bennünket körbevesz: az ország ügyét, népünknek és nemzetünknek a sorsát, a hatalom működését, hogy el ne tántorítson az Istennek hálás élettől." 3.

Ha az egyház minden tevékenységét evangélizáció, azaz evangélium-hirdetésként fogjuk fel, akkor ez nagyon változatos formában történhet. Szorosabb értelemben véve evangélizáció az az igehirdetés, amelyben a Krisztus evangéliumával megcélozzuk azt, aki még nem vetette bizalmát Krisztusba. Ez az ember lehet egyháztag, aki nem ismeri a szívbeli bizodalmat, valaki, aki még nem tekintett fel a megfeszített Krisztusra, vagy lehet egyházon kívüli, egyház és hit nélkül élő, ateista ember. Az így értelmezett evangélizáció egyetlen célja a hitre juttatás, a Krisztushoz vezetés; Isten irántunk való szeretetéből hozott döntésének hirdetése, amire válaszol a mi döntésünk, Istenhez való fordulásunk. Isten igényét, országát, uralmát hirdetjük minden egyes embernek.

Problémák

Ember helyett státusz

Bejön a politikus, a fontos tisztséget viselő ember a templomba. Baj, ha ennek az embernek nem a szívét célozzuk meg, hanem a státuszát, befolyását. Tévedünk, ha nem Istennek, hanem az egyháznak feléjük támasztott pillanatnyi, távolról sem a mennyei igényét hirdetjük, ahelyett hogy ezt mondanánk: Isten keres, te kellesz neki, nem státuszod, befolyásod, szolgáltatásod.

Kettős nyelvhasználat: vallásos terminológia nemzeti tartalommal
Ékes példája az "Arad - a magyar Golgota" társítás. A Golgota Krisztus szenvedésének, az egyszeri és megismételhetetlen váltsághalálnak a helye, míg ebben az összefüggésben egy nemzet szenvedésének a metaforája. Más példa erre a Trianon után született Magyar Hiszekegy: "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában." Hitvallás, ami nem Isten országa dolgában, hanem Magyarország dolgában hangzik. Megtévesztő, mert bibliai, vallásos terminológia, nem vallásos, hanem nemzeti üzenettel. Ilyenformán jól eladható a vallás, mint ami a nemzet ügyét szolgálja, ámde ez csalóka eredményre visz: elveszíti eredeti evangéliumi tartalmát a szó, és elveszíti bibliai mondanivalóját, prófétai üzenetét az egyház. Mihelyt nincs nemzetiségi vagy kisebbségi kérdés, nincs miről beszélni.
A kommunista idők kisebbségellenes légkörében az egyház volt az a hely, ahol még magyarul lehetett beszélni. Ez az egyház létének, értelmének sokak számára egyetlen magyarázata a "nyelvében él a nemzet" jelszó szerint. A megmaradás és elveszettség szavak a szószéken már nem hitbeli, hanem nemzeti, nyelvi vonatkozásban hangzanak el. Szabó Dániel, a Tiszáninneni Református Egyházkerület egykori főgondnoka mondta: ez a jelszó nem abszolutizálható, hiszen ugyanaz a nyelv sokat tud mondani: tud áldani és átkozni. Ezzel szemben a "mondanivalójában él a nemzet" hangsúlyozta, példaként említve az Amerikába emigrált holland reformátusokat, akik vitték teológiájukat, hitüket. Lehet, hogy a második, harmadik nemzedék nyelvileg már beolvadt, de tartja a református hitét, azzal átitatott kultúráját, az pedig megtartja őt, Istennek.
Természetesen mindez nem a saját nemzetünkhöz és anyanyelvünkhöz való ragaszkodás ellen szól. Viszont a kétértelmű beszéd sem az egyház, sem a nemzet ügyének nem használ.

Járható út

Határozott evangélium - önmagunk felé

A nemzeti ügy felvállalása úgy hiteles, ha a nemzet felé is határozottan képviseli az egyház az evangéliumot és az evangéliumi életformát. "I have a Dream" (Arról álmodom) kezdetű híres beszédében Martin Luther King felszólította a négereket, hogy tartózkodjanak mindenféle önbíráskodástól, igazságtalanságtól, erőszak-gyakorlástól. Tette ezt a velük szemben elkövetett sok hátrányos megkülönböztetés, rendőri brutalitás idején.
Bennünket is megkísért a bűn, ezért azt el kell ítélnünk nem csak mások esetében, hanem magunkban is, a Krisztus által mutatott utat pedig egyértelműen és határozottan kell képviselnünk elsősorban saját nemzetünk felé.
Jézus számára az elnyomásra, igazságtalanságra a válasz nem a zelóták tőre, hanem a második mérföld!

Készség a megbékélésre, az egymás elfogadására

A rabkocsiban egymás mellé szuszakolt Sandu L., volt legionárius és a zsidóból keresztyénné lett Nicolae Steinhardt bocsánatot kérnek kölcsönösen egymástól, egyik legionárius múltjáért, másik zsidóságáért, s hogy a másik kénytelen mellette ülni. "Javasolom neki: most, hogy így bocsánatot kértünk egymástól, béküljünk ki, öleljük meg és tegezzük egymást. A guruló zárka villanyfényénél megcsókoljuk egymást, és - a nevetségességet egyszerűen üres szónak és nemlétező érzésnek véve - a kék ég alatt egyszeriben megízleljük ama kimondhatatlan boldogságot, melyhez képest minden szeszes ital, minden érzékiség, minden színjáték, minden ínyencség, minden olvasmány, minden utazás, minden sikeresen letett vizsga, minden miniszteri tárca egy nagy semmi, por és hamu, öncsalás, üresség, pusztaság, zengő érc és pengő cimbalom." 4.

(Megjelent a Kis Tükör - Kolozsváron megjelenő református missziós havilap 2008. júliusi számában)