Régóta szerettem volna táncolni tanulni, de terveimet éveken át keresztülhúzta valami –  igazság szerint sosem hittem abban, hogy ránézésre elsajátíthatok bármilyen mozdulatsort. Ám amikor egy régi ismerősömtől hallottam Holló András táncóráiról, nagyot dobbant a szívem: tudtam, eljött az én időm! Emlékszem, ahogy az első táncórán a szalsza alaplépéseire oktatott, közben a kubai tánc lelkéről mesélt. Egész teremnyi fiút és lányt koordinált, csupán szavakkal. Ritmusérzéke az instrukcióin is érződött, hangja betöltötte a termet. Megdicsért, korrigált, sőt, olykor ő maga mutatta meg az egyes csukló- és karmozdulatokat – kerekesszékből. Eközben mi, a tanítványok – jobbára keresztény fiatalok, köztünk félszeg, férfimintát nélkülöző fiúk és erős határokat húzó lányok – testtudatosabbak lettünk, kapcsolódni tanultunk, és egy tánc mozdulatsorait, amelyek figurákká álltak össze, csakúgy, mint egy vers sorai, aztán versszakai, míg végül az egész költemény megszületett. Mert amíg András részletről részletre elmagyarázta, hová tegyük a súlypontunkat, merre forduljunk vagy lépjünk, belülről „jártuk be”, így meg is jegyeztük a figurát. Azokon az órákon mindannyian úgy éreztük, képesek vagyunk megtanulni valamit, és arra megyünk, amerre húz a szívünk, még ha a lábunk olykor megbotlik is.

Holló Andrást a legtöbben csak úgy ismerik: a kerekesszékes tánctanár. Eredetileg kertészmérnök, és a kert mellett egyetemista kora óta szenvedélye a tánc. Mindig sportos, mozgékony, társasági ember volt, saját örömére és a családjáért is sokat dolgozott. Végül úgy akart időt spórolni magának, hogy a reggeli forgalomban elkezdett motorral közlekedni, mert az gyorsabbnak tűnt, mint az autó. Lassan tizenhárom éve annak, hogy egy reggel súlyos balesetet szenvedett – egy hosszabb előzéskor az ütközést elkerülve előre bucskázott, a motor pedig ráesett a hátára. Mozdulni sem bírt, de abban a pillanatban hálás volt, hogy egyáltalán életben van. Ahogy megpillantotta a tükörképét a dísztárcsában, megszületett benne a fohász: „Istenem, innentől mindent csak teveled!”   

Korábban is hívő embernek tartotta magát, de Istent igazán csak ettől a naptól fogva tette az első helyre – erről, valamint hosszú és izgalmas lelki útjáról a Táncon innen és túl című interjúkötetben vallott, amely nemrégiben jelent meg a Harmat Kiadó gondozásában. Sz. Kiss Mária érzékeny és lényegre törő kérdései igazi táncba hívást jelentettek, András pedig – ahogy mindig is szokott – köntörfalazás nélkül reagált. Mesél többek között arról, hogy a baleset után felépülhetett volna, ha egy orvosi műhiba következtében nem törik el helyrehozhatatlanul a gerince. Őszintén vall a megbocsátásról és arról is, milyen küzdelmekkel jár egy szegycsonttól lefelé bénult ember élete. Arról, hogyan szakadt rá, mit veszített, és miként emelték ki a depresszióból Isten és a hozzá közel álló emberek.

Ám ez még csak egyetlen ember élettörténete lenne, egy történet, amit elsőre talán nem is szívesen engednénk közel magunkhoz, hiszen melyikünk fejében ne fordult volna meg, mi lenne, ha a mi életünkben valami hasonló történne? A beszélgetésből azonban sokkal többet nyerünk, mint egy rémtörténetet és annak feloldását – tőlünk biztonságos távolságban. A viszonyítási pont valóban a baleset, ám az is kiderül: András és környezete nemcsak veszítettek, hanem nyertek is azzal, ami attól a naptól fogva történt. De miért lehet boldog és elégedett valaki, aki nem tud lábra állni, fogócskázni a gyerekeivel, és ha ki akar mozdulni, még egy parkolóhely felkutatása is külön kálvária számára?

A kérdést András válaszolja meg. Ahogy beszél még a baleset előtti házassági válságáról, saját személyisége korlátairól és önhittségéről, lassan körvonalazódik egy egészen más dinamika: ez az ember már a baleset után lelki értelemben szép lassan felállt egy másik székből, abból, amelyen önző énje trónolt, belső tartása, gerince lett, házasélete pedig nem kiüresedettebbé, hanem harmonikusabbá vált. Ahogy visszatekint az eddig megtett útra, egyre bizonyosabbá válik: még a legsötétebb mélypontok sem jelenthetik a történet végét. A mi életünkben sem.

Holló Andrást mindig is úgy ismertem, mint aki szívesen és jól tanít. Amikor úgy érzi, eljött az ideje, a táncóra elején maga köré gyűjti a fiatalokat, és mesél – a táncról is beszél, de még gyakrabban az emberi kapcsolatokról, néha még arról is, hogy lehetséges a párbeszéd Isten és az ember között. Ha fellapozzuk ezt az interjúkötet, úgy érezhetjük, egy asztalhoz ülünk vele és beszélgetőtársával. Egy lapinterjúban nem születne meg ugyanez az élmény, mert a mélységhez intimitás és tisztelet, elkülönítés szükséges – ez pedig csak annak adatik meg, aki a kezében tartja a könyvet, aki ebben az értelemben elköteleződik mellette. A lendületes sorok miatt csak úgy falnánk az oldalakat, ha nem állítana meg egy-egy kiérlelt gondolat, egy sokat megélt ember életének gyümölcsei: szavakba öntve – borként a sebeinkre. Borként, ami emlékeztet a szövetség lehetőségére Isten és ember, ember és ember között.

Azon kapom magam, hogy amikor András a házasságról beszél, akkor a kereszténységről gondolkodom. De szóba kerül a társ ki nem purcantása, a szülők és a gyerekek kölcsönös bizalma, a férfi által végzett házimunka, másik szenvedélye: a kert, a gyerekek hitre nevelése, a házastársi intimitás, a szexualitás mint a szeretetet hordozó ösztön – vagyis a hétköznapok küzdelmeiben rejlő szentség. Testi korlátokkal, tudatos és kényszerű változtatásokkal, a baleset előtti élet elgyászolásával együtt. A háttérben kirajzolódik egy szerető feleség körvonala, egy őszinte, hiteles és nagyon emberi társé.

Közben én is kérdezhetek – magamtól. Például arról, hogy összeomlik-e a világ, ha összeomlik addigi világom. Hogy mit jelentene az életünkben teret engedni annak a gondolatnak, hogy Isten jóra fordította a rosszat, ami engem, ami minket ért? Hogy az áldozati szerep mennyivel visz közelebb vágyott életminőségünkhöz, mint az őszinteség? Hogy a próba nem Istentől van, de Isten sokkal többet hozhat ki belőle – nemcsak túlélést, hanem másokat is meggazdagító életet...

Holló András azzá az emberré vált, akire vágytak a környezetében. Az általa is megajándékozott közösségek öröméből és önzetlenségéből lett a tánciskola, ahová én is eljutottam – és ahol nagyon igyekeztem, mert ahogy utánozhatatlan humorával ő mondta: elég, ha egy béna van közöttünk... Pedig mi egy tehetséges és elhivatott embert láttunk-hallottunk az általunk formált kör közepén. Valakit, aki naponként igent mond Isten hívására.

A Táncon innen és túl című interjúkötet megvásárolható a budapesti Bibliás Könyvesboltban (Ráday utca 28) is. 

Kapcsolódó cikkünk:
Túl a korlátokon
Sokak pótapukája egy elapátlanodó társadalomban, mozgáskorlátozottan is képes férfiasan vezetni, és még súlyos balesete után is fel tudott állni a székből lelki értelemben. Holló András kerekesszékes tánctanár volt a Parókia portál vendége.

Képek: Képmás Magazin, Füle Tamás/ Parokia.hu