Miért, eónok teltek el hirtelen? Korszakok, korok? Lehet, hogy más úgy gondolja, szó sincs erről, de itt van ez a Covid, ugye. Ha csak a gömbölyded, bumfordi formáját nézem, olyan kisgömböcféle. Nem tűnik veszélyesnek, de ez is mindent elnyel, és ráadásul mintha csupa tapadókorongocskában végződne, hogy akit ér, magához cuppantson, és hamm! Néha meg úgy képzelem, a csápjai végén újabb gömböcök ülnek újabb csápokkal, azon újabb gömböcök… Ördögi fraktál. Bár úgy lenne, hogy mint a kis gömböc, ez is hasadna már ezer darabra, benyelt eddig épp elég regimentet.

2019 őszén – tisztán emlékszem – azt kérdezgettem az iskolában a kollegáktól: – Nektek nem furcsa, hogy ennyi tüdőgyulladásos gyerekünk van idén? – Hát, hát… lehet… tényleg… – bizonytalankodtak. Aztán 2020 elején a tétova, majd egyre lavinaszerűbb hírek jöttek. Mert hivatalosan akkor ért ide, ugyebár. Ez már az volt. Az elhúzódó traumatikus időszakok első része mindig jobban beég az ember emlékezetébe, mint ami utána következik. Az iskolában mint megbolydult méhek, jöttek-mentek a hírek, hogy így vagy úgy lesz, én csendesen pakoltam a holmim. Éreztem, hogy hétfőtől jön a nagy leállás, idebenn már nem fognak kelleni az eszközeim, otthon annál inkább… és lőn.

Minden fogság elején az az ember érzése, hogy ez átmeneti állapot, hamarosan vége lesz. Valaki megoldja a gubancot, Isten közbeavatkozik, és még belátható időn belül rendeződik minden. Arra a kis időre pedig csak találunk megoldást! Mi is serényen építettük az online tanítás Noé-bárkáját, ácsoltuk a platformokat, betereltünk minden megmentendőt. Hol itt, hol ott kaptunk léket, egy-egy gyerek lepottyant a fedélzetről, volt olyan is, aki fúrta a hajó oldalát. Pedig így is tódult befelé az eresztékeken a víz, mert sebtében ütöttük össze. Hamar megszoktam az új élet- és munkaformát, talán azért is, mert nem lázadtam ellene. Nem szerettem meg, de kialakult a bunkerkomfortom, sötétben is tudtam, mi merre van, beértem a kevéssel. Nőtt egy pár új érzékszervem a virtuális tevékenységekhez, romlott fél dioptriát a szemem, és egy csöppet a hátam is hajlottabb lett. Megzugpókosodtam.

2020 októberében – ismét tantermi oktatás volt, és mi mennyire örültünk ennek! – elkaptam a betegséget. Naná, miért pont én ne kaptam volna el, a tantestületünk több mint felét ágynak döntötte. Egy súlyosan beteg, kórházban ápolt kolléganőnket pedig elvitte. Fiatal volt még, kiskorú gyermekkel. Döbbenten temettük. Én tíz nap alatt kigyógyultam.

2021 úgy köszöntött be, hogy nem is volt más újévi kívánságom, csak az az egy, hogy mindenki ússza meg, és minél hamarabb tudjuk magunk mögött az egészet. Nyolc évfolyamos gimnáziumban tanítok, ezért hibridoktatást folytattunk. Az 5-8. évfolyamokkal a tanteremben, a 9-12.-esekkel a virtuális térben találkoztunk. Bár állandó veszélynek voltunk kitéve, nem féltem. Az én immunrendszerem olyan, hogy – szoktam mondani – minden vírust én tesztelek először, sajnos soha nem kerül el semmi. Most sem számítottam arra, hogy valami plusz páncél óv a legrosszabbtól, de egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy csakis akkor betegedhetek és halhatok meg, ha ennek így kell lenni. Nem éreztem, ma sem érzem magam fatalistának, sőt, talán soha nem voltam még ennyire tevékeny, mint épp ebben az évben, amikor minden hónap december lett hirtelen. Hogy miért? Mert reális közelségbe jött a veszély, amivel együtt kellett élni, így felértékelődött az élet. A szeretteimé, a munkatársaimé, a gyermekeké, fiataloké, akiket tanítok, az enyém.

Ennek fényében, hogy úgy mondjam, évértékelésbe és karácsonyi nagytakarításba fogtam ott és akkor valamikor február elején, és ez mind a mai napig tart. Egy része ennek konkrét takarítás, lomtalanítás, szanálás. Ha meghalnék, mit hagynék magam után? Szemetet? Lomokat? Mindenből sokat és fölöslegeset? Értelmezhetetlen, félbehagyott projekteket, elintézendőket, felszámolandókat? Ahogy körülnéztem, úgy láttam, sürgősen szükségem van egy fonalra, ami kivezet a fölösleg útvesztőjéből. Le kell tisztulnom mielőbb. Persze ahhoz, hogy ne termeljem újra mindezt, tévedés lenne újra és újra felhalmozni: vétek. Táplálkozni is lehet egyszerűbben, erre is rájöttem. Kevesebb élelmiszer, kevesebb hulladék. Nemcsak élelmiszerből kerül kevesebb a kukába, hanem csomagolásból is. Előbb csak rendszerezni próbáltam a tárgyaimat, aztán egyre több rekesz, doboz, tároló ürült ki, vált feleslegessé. Marie Kondo csóválná a fejét.

Aztán óhatatlanul minden átment ezen a szűrőn. Előbb a szavak. Mondjam, ne mondjam? Fontos? Helyénvaló? Aztán a tettek. Hogyha holnap szólnak, hogy irány az intenzív osztály, vajon érdemes ma ezt vagy azt megtenni? Vagy épp hogy kötelező? És lám, érdemes átmenni az unokához, megsimogatni a kedvesemet, aki már harmincharmadik éve a férjem, érdemes felnézni az égre, hálát adni reggel, ha betódul a tüdőmbe a levegő. És nem érdemes mindenhova betérni, ahol ajtó van.

Belátom, nem ilyen egyszerű ez mégsem. Vannak olyan csomók, amelyeket nem lehet egycsapásra kettévágni a bölcsesség kardjával. A másik emberben hagyott tüskét nehéz kiráncigálni. A sebeket nem tudom egyetlen szempillantás alatt beforrasztani, olykor bekötözni sem engedik. A lélegeztetőgép fenyegető képzete olykor türelmetlenné teheti az embert, hogy mindent elintézzen most, míg nem késő, de kényszerrel nem megy. Van, ami csak ráhagyatkozással.

Talán ideje már a szívemet is átszűrni. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, ketyeg az óra, már megint december van.

Ferenczy Noémi