Ezeket a kérdéseket tette fel roppant gyakorlatias módon János testvér, Toókos Péter, akit már többször megszólaltattunk a Parókia portálon, s aki egyenesen a bakonybéli Szent Mauríciusz Monostorból érkezett Mányra, a szokásos péntek esti kávéházi beszélgetésre. A barátságos terem asztalain sütemények, tea, a kandallóban pattogott a tűz. Ideális helyszín arra, hogy katolikusok, reformátusok és a hit dolgai iránt érdeklődők beszélgessenek Isten ügyéről. János testvér az ökumenéről tartott előadást. Nem véletlenül kérték fel éppen őt erre a feladatra, mivel Magyarországon rendhagyó módon reformátusként egy bencés szerzetesközösség tagja. Ha valaki éli és megvalósítja az ökumenét, hát az éppen ő. Családjában van katolikus, református, sőt, ortodox keresztény is.

Reggelenként könyörgünk
Az életből merített példákkal illusztrálta, nincs olyan nagy különbség a keresztény felekezetek között, mint ahogy azt hisszük és sokkal többet tudnánk tenni az egységért, mint gondoljuk! Annál lényegesen többet, mint hogy évente egyszer, az ökumené hónapjában részt veszünk valamely testvérfelekezet istentiszteletén, s ezzel kipipáljuk a feladatot. Már vagy egy órája beszélt az ökumenéről, számos pozitív külföldi példát említve az együttműködés módozatairól, amikor elhangzott a kulcsmondat: fáj-e nekünk az, hogy sokfelé szakadt az az egyház, amit Krisztus egynek teremtett? Amikor itt járt a földön, még egy volt, s nem reformátusokra, evangélikusokra, ortodox keresztényekre és római katolikusokra bízta az egyházat. Érdemes ezt a kérdést újra meg újra feltenni magunknak! Fáj-e nekünk a szakadás, mert ha nem érezzük, nem teszünk ellene. Imádkozunk-e az egységért, vagy úgy vagyunk ezzel, mint a fáma szerint a sokfelé szakadt holland reformátusok? A jó holland református reggel azért imádkozik, hogy az Úristen egyesítse a holland felekezeteket, és minden este hálát ad azért, hogy még külön vannak. Nyilvánvalóan ez túlzás, mégis annyiban jellemzi a keresztény egyházakat, hogy mindenki a maga kis körein belül érzi jól magát. Jól elvagyunk magunkban, s ha nem muszáj, nem erőltetjük az együttműködést. János testvér abból a lelki tespedtségből próbálta felrázni a hallgatóságot, ami ma az ökumenét övezi. Mintha csak egy sötét szobában felkapcsolta volna a villanyt: lássatok! Többet tehettek nemcsak az ökumenéért, hanem egymásért is, ti, akik lelki testvérek vagytok az Úrban. Hiszen valamennyi keresztény felekezet vallja: az egyház egy, szent, katolikus és apostoli, még ha a fogalmakon nem ugyanazt érti is. János testvér előadásában rácsodálkozhattunk az ökumené valódi természetére. Arra, hogy nem egy tőlünk távoli, hivatalosan végigvitt valami, amiből soha nem születik semmi igazán jelentős. Lehet életgyakorlat, amelynek során nem a különbözőségekre, hanem az azonosságokra helyeződik a hangsúly. És lehet híd nemcsak a keresztény felekezetek tagjai között, hanem a keresztények és a világ között is. Példaként említette, hogy amikor még középiskolában tanított, rendszeresen elvitte a diákjait a Dunaalmáson működő református szeretetotthonba, ahol értelmi fogyatékosokat gondoznak. Itt nagytakarítást, ablakpucolást, de még egy egyszerű szabadban való sétát sem lehet segítők nélkül tenni, mert az ápoltakhoz kevés az alkalmazott. A diákok örömmel mentek már az ő idejében is az otthonba és vettek részt a nagytakarításban. „Hamar rájöttek, hogy igazából a katolikus ember ugyanúgy tudja az ágyat arrébb rakni, mint a református. És annak az ápoltnak mindegy, hogy felekezetileg hova tartozik az, aki rendbe teszi a szobát körülötte, hogy bérmálkozott vagy konfirmált. Ő annyit érez, hogy most egy kicsit jobb, mert tisztább, illatosabb” – magyarázta János testvér, hogy a diakóniai szolgálatban minden további nélkül megvalósulhat az ökumené. S miközben együtt szolgálunk, kicsit jobban megismerhetjük a másikat. Megtalálhatjuk az azonos pontokat, meghallgathatunk egyszer-egyszer a másik felekezet papjától egy misét, lelkipásztorától egy istentiszteletet, vagy olvashatnak a katolikusok is református szerzőktől hitmélyítő könyveket és viszont. Mindegyik felekezetnek megvannak a maga értékei, amelyeket érdemes megismerni és tanulni belőlük!  – mondta. „Úgy vagyunk egymással, mint a civakodó zsidó irányzatok a római birodalom idején, sokkal több közös van bennünk, mint gondolnánk, mégis egymásnak megyünk” – fogalmazott. Kis kultúrtörténeti kitérővel bemutatta, miért idegen az ortodoxia a nyugati keresztény felekezetektől, mégis számos azonosság mutatható ki a keleti ortodox keresztény és a nyugati keresztény vallás között. Nehezíti azonban a közeledést az, hogy még az azonos fogalmakat is különbözőképpen használjuk. Érdemes lenne először ezeket tisztázni, hogy legalább a „nyelv azonos legyen”, s ne beszéljünk el egymás mellett. János testvér szerint talán az egyik legfájóbb pontja a felekezeti különbségnek az úrvacsoráról vallott felfogás, ahol pedig teljes egységnek kellene lennie. De hogy mennyire nem egyszerű még felekezeten belül sem azonosan gondolkozni, arra példaként szintén a középiskolai vallástanári időszakából hozott egy példát. Megemlítette, hogy érettségi előtt álló fiatalokat kérdezett arról, tudják-e mit mond a református hitvallás az úrvacsoráról. Ahány válasz, annyiféle magyarázat született, a legtöbben kb. egy zwingliánus úrvacsora tant írtak le. „Saját felekezetük tanításával sem nagyon voltak tisztában, ami rossz hír, mert a tájékozatlanság növeli az egymástól való eltávolodást” – magyarázta. Pozitívum a szakadás közepette, hogy a protestánsok számos kérdésben közeledtek egymáshoz az elmúlt évtizedekben. „Nagyon jó jel, hogy az evangélikusokkal annak ellenére vehetünk egymás alkalmain úrvacsorát, hogy a lutheri és a kálvini tanítás nem százszázalékosan fedi egymást. ” – mutatott rá, nem feltétlenül kell minden teológia dologban egyetérteni ahhoz, hogy egység legyen. Vannak pozitív példák arra, hogy a különböző felekezetek ne egymás ellenében határozzák meg magukat.

Szét fog esni
De miért van a szakadás? – tette fel a kérdést. Úgy vélte, vissza kell menni Ádámig és Éváig, mert minden ellenségeskedés az emberi bűn miatt van. „Minden ilyen szakadás mögött az áll, hogy az ember bűnös természetű. Ilyenek vagyunk. Az ember ilyen. „Azt gondolom, nem lehet az emberre bízni azt, hogy a részekre szakadt keresztény egyházat egyesítse, mert amit az ember rak össze, az ugyanúgy szét fog esni. Arra az emberre, akire nem lehetett egy fának a gyümölcsét rábízni, hogyan lehetne azt, hogy egyben tartsa az egyházat?”– érvelt.
Az a közös célunk, hogy tartozzunk bármelyik felekezethez, egyre közelebb kerüljünk Jézushoz! János testvér mindannyiunk vigasztalására József történetét idézte Mózes Könyvéből, amelyben maga József mondja a testvéreinek: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de az ÚR jóra fordította azt.” Az lenne a helyes hozzáállás, hogy fájjon nekünk az Isten egyházának részekre osztottsága. Ugyanakkor vigasztaljon bennünket az, hogy a Sátán nem tud olyan rosszat tenni, amelyből az Úr ne tudna jót kihozni! Ebben bízhatunk, s erre tekintettel tegyünk meg mindent, amit megtehetünk! A többit bízzuk az Úrra. „Lehet, furcsa, amit mondok az élet személyes értelmével kapcsolatban – váltott hangot János testvér a konklúzió megfogalmazásához érve – hiszem, hogy van értelme, de itt még nem látszik.

Tóratekercs és vízhúzás
Odaát fog látszani, amikor az Úristen megmutatja. Példaként egy hipotetikus történetet említett. Több mint 2000 éve egy Názáretben élt zsidó vallásos ember úgy spórolta össze egy Tóra-tekercs árát, hogy a szájától vonta meg a falatot, s megvásárolta a tekercset. Azt gondolta, élete legnagyobb vallásos cselekedetét hajtotta végre. Azt viszont egyáltalán nem tartotta fejben, hogy egyszer a kútnál egy kismamának segített vizet húzni. Nem is tudta, hogy Máriának és az Úr Jézusnak segít. Lehet, ez volt a legfontosabb, csak nem vette észre. Ugyanígy van nálunk is. Van, amiről azt hisszük, ez valami igazán kegyes, az Úrnak végzett szolgálat, ám odaát tudjuk meg, hogyan látja Isten. „Vannak dolgok, amiket csinálni kell, de nem tudjuk, hogy az Úristen mikor, mire hogyan ad áldást, mikor mit hogyan visz tovább” – fejtegette. Az egész éjszaka sikertelenül halászó tanítványoknak Jézus azt mondja: vessétek ki a hálót. A tanítványok legszívesebben azt mondanák: minek? Ilyen az ökumené is. Csináljuk a XIX. század óta, ezen erőlködünk, és nincs semmi. S akkor az Úr azt mondja: vessük ki a hálónkat! És mi is azt kérdeznénk, most már minek? Az én dolgom mégis az, hogy csináljam, ami előttem van. János testvér Gyökössy Endre párterápiáját idézte. A válás előtt lévő házastársak azzal szokták felkeresni, ha csak Bandi bácsi nem mond valami varázsszót, elválnak. És ő nagy türelemmel mindig azt kérte tőlük, írják le, melyikük hány százalékban hibás. „Én 2 százalékban, a másik 98 százalékban” – szokták válaszolni.  „Jó, ezt tekintsük munkahipotézisnek! Arra kérek mindenkit, hogy írja le, mi az a 2 százalék, és azt hozza rendbe!”– tanácsolta Gyökössy Endre. A két százalék megjavítása, ami rajtuk múlt, működőképessé tette a házasságokat újra. Az ökumené feladata is ez: Tegyük bele azt a 2 százalékot, mert azon az Úristen áldása lehet! A közös imádság, a közös diakónia, a közös szolgálatok nemcsak egymáshoz, hanem Krisztushoz is közelebb visznek. Tegyük meg, amit tudunk, nem mérlegelve, hogy mennyi haszna lehet. A legfőbb feladat a kiengesztelődés: személyes szinten, felekezeti szinten, nemzetiségi szinten. Az egyház egységét pedig bízzuk az Egyház Urára. Végezetül János testvér megjegyezte: az ortodoxok szokták mondani, azért kell egységnek lenni, mert az egység előbb volt, mint a sokféleség és a szakadás. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, a tanítványokat keresztyéneknek nevezték Krisztusról. Nem reformátusnak, meg katolikusnak, meg evangélikusnak. Ő maga is ­ több más szempont mellett ­azért választotta a bencés szerzetesrendet, mert Szent Benedek még a szakadás előtt alapította a rendjét.

Nem hangoztatni szeretném, hanem csinálni!
Szabó Ferenc mányi lelkipásztort, vértesaljai esperest, a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzőjét kérdeztük arról, mi a célja a mányi Waidmannsheil Vendégházban tartott keresztyén kávéházi alkalmaknak:
Másfél éve, 2016 őszén indítottuk el azzal a céllal, hogy gyülekezetünk kinyújtott karja legyen, amely által nyitunk a világ felé.

Milyen visszajelzéseket kap, sikerül megmozdítani nem egyháztagokat is? A keresztyén kávéházat tekinthetjük új missziói formának?
Az eddigi alkalmak bizonyították, hogy még ha nem kifejezetten egyházi témákban hívunk meg előadókat, akkor is meg tudunk nyerni embereket Isten ügyének. A hallgatóság vegyes. Jönnek reformátusok, katolikusok, s olyanok is, akik ateistának tartják magukat.  Rendkívül pozitívak a visszajelzések.  Megragadja őket, amit itt hallanak, gyakran olyan mélységig, hogy készek segíteni a gyülekezet diakóniai munkájában. Anyagi vagy természetbeni felajánlást tesznek. Megmozgatja az embereket az, hogy egyházi dolgokról nem egyházi szemléletű előadást hallanak, vagy világi dolgokról az egyház, a Biblia, Isten ügyének szempontjából kapnak információt.  A migráció volt az első téma. Egy tábori lelkészt hívtunk meg, aki az első fronton határvadászként, határvédőként szolgált. Elmondta, hogy mit tapasztalt emberként, lelkészként és hogyan látja keresztyén emberként a migrációt.  Mivel tud egyetérteni és mivel nem. A végén eljutottunk oda, hogy éljünk bárhol, szülessünk a határon túl vagy innen, mindannyiunknak Krisztusra van szüksége. És ez megfogalmazódott egy olyan alkalmon, amikor nem az evangélizáció volt a cél. Tényleg szép nyitány, nagyon jó kezdet volt. Egy másik alkalmon egy cukrászdatulajdonos mesélt arról, keresztyén emberként hogyan működteti a vállalkozását. Meghívtuk a fociakadémián szolgáló egyik nevelőtanár-lelkészt, aki egy férfias témáról, a futballról beszélt.
Ebben az évadban Zsengellér József professzor úr tartott előadást az Ószövetség és az Újszövetség kapcsolatáról és a bibliafordításokról, Békési Sándor, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docense pedig a reformáció művészetekre gyakorolt hatásáról. Próbálunk kapcsolódni aktuális közéleti témákhoz és nemzeti ünnepeinkhez. Most például olyan történészt szeretnék meghívni, akivel visszatekintünk március 15-e kapcsán a reformkorig, októberben pedig 1956-ra emlékezünk.

Amikor megválasztották főjegyzőnek, a jelölti bemutatkozásában arra hívta fel a figyelmet, az egyháznak muszáj nyitnia a világ felé, új missziói formákat találni, különben 10-15 év múlva egy magába zárkózó, összezsugorodó közösség lesz. Kitart emellett a nézete mellett, s ha lehet, még markánsabban kívánja képviseli, hangoztatni?
Nem hangoztatni szeretném, hanem csinálni. Éppen ezt a célt szolgálja a kávéház. Tudom, piciny szelet, töredékes rész a nagy egyházi egészben, mégis jelentős lehet, s újat tud hozni egy-egy gyülekezet életében. Nem gondolom, hogy mindenütt ugyanazt a módszert, ugyanazt a formát kellene alkalmazni, és mindenütt kávéházakat kellene létrehozni. Az adott közösség döntse el, hol, milyen missziós forma révén talál kapcsolódási pontot a világgal. Mi is az internetről merítettükezt az ötletet, de „mányiasítottuk”. Saját környezetben a magunk lehetőségei és elképzelései szerint valósítottuk meg, hogy Isten ügyét szolgáljuk általa is.

A helyi értelmiségieket mennyire szólították meg, mennyire pezsdítette fel a mányiakat a kávéházi előadások?
A polgármestertől kezdve az orvoson, gyülekezeti tagokon át azokig, akik évente egyszer fordulnak meg a templomban, mind lelkesek. Volt olyan falubeli, aki azt mondta, rendszeresen fizetem az egyházadót, de eddig nem tudtatok olyat mondani, ami érdekelt, megfogott volna. Most pedig itt vagyok, élmény idejönni.

Cseke Hajnalka
Fotó: Füle Tamás