Mi indított a cigánymisszióról, illetve a cigánypasztorációról szóló kötet elkészítésére?

Amikor a tavalyi Tusványoson egy ökumenikus cigánymissziós kerekasztal vendége voltam, a beszélgetés előtt egy helyi református lelkész azt mondta: mondják meg a cigányok, mit kellene ezen a területen tenni! Először úgy értettem ezt, hogy a nem cigányok nem akarják vállalni a felelősséget. De aztán a kerekasztal és az ott töltött idő alatt rájöttem, hogy igaza van.

A nem cigányok nem tudják cigány érzékenységgel olvasni a Bibliát, nem tudják cigányként látni magukat a mondatok között.

Eszembe jutott a dániai teológiai népfőiskolai évem is, ahol bevett szokás volt, hogy ha egy diák a teológia professzorának egy problémát felvetett, a tanártól meg is kapta a feladatot, hogy azzal foglalkozzon. Ez a tanítás motivált arra, hogy ha hazaérek, üljek le, nyissam ki a Bibliát és rendszerezzem az elmúlt harminc évem tapasztalatait – abban bízva, hogy a Szentlélek formálja majd a szavaimat. A nyár folyamán egy hónapnyi intenzív munka következett, melynek során kialakult a könyv szövegének még nyers váza. Párhuzamosan más kereszt(y)én(y) felekezetek roma származású lelkészeit is felkértem, hogy egy előzetes tanulmánykötetben ők is fogalmazzák meg gondolataikat a témával kapcsolatban. Ez külön is megjelent, de beépítettem a kötetembe is. Így a mostani, cigánypasztorációs kötet tulajdonképpen egy hatszerzős, ökumenikus roma teológiai narratíva.

Teológiai megalapozottsággal írtad a művet, amely feltételezi, hogy nem szólhat mindenkihez. Kiknek szántad a kötetet?

Amikor a Szentlélek megszólított, hogy ezt a feladatot vállaljam fel, először azt gondoltam, hogy a keresztény testvéreimnek írom, felekezettől függetlenül. Egyfajta segédletként, hogy valamit érzékeljenek abból a gondolkodásmódból, hogy cigány magyar keresztényként hogyan szemlélem a krisztusi tanításokat. De rájöttem, hogy ez nem elég, és mint említettem, meg kellett szólítanom cigány lelkészeket, szakembereket és a kutatói attitűdükben szárnyukat próbálgató ifjakat is ahhoz, hogy ez a mű komplex legyen. Végül három cigány pap és lelkész – dr. Balogh Róbert református, Surman László pünkösdi és dr. Balogh Győző János görögkatolikus részről – vállalta, hogy imádkozó lélekkel részt vesz a munkában.

Hagytuk működni a Szentlelket, párhuzamosan dolgoztunk, hogy cigányként, a saját felekezeteink érzékenységével közelítsünk a témához.

Mellettük Kovács Dezdemóna Mária és Mári Katinka a cigány holokausztról mint népünk kollektív traumájáról írtak rövid összefoglaló tanulmányokat, melyek nélkül nem lehet megérteni, hogy a cigányok miért nem tudják magukat a hajuknál fogva felemelni. A közös munka végére rájöttem, hogy nem csak keresztyén testvéreimhez, hanem a saját népemhez is szólok a könyv által.

Milyen teológiai alapvetése van a könyvnek?

A publikálók saját felekezetük és cigányságuk érzékenységével mindannyian hozzájárultak a könyv teológiai árnyaltságához. Számomra az egyik kiindulópont Pál apostol zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé válása volt. De ahhoz, hogy ő göröggé tudjon válni a görögnek, ahhoz a görögnek görögnek kell lennie. Esetünkben a cigánynak kezdenie kell valamit azzal, hogy ő cigány, amit Krisztus meg tud benne szólítani. Ezért volt fontos, hogy csak cigány szakembereket, lelkészeket, papokat és szakembereket kértem fel társszerzőnek. A következő körben arra igyekeztem rámutatni, hogy a cigányok az általuk természetes módon képviselt érzékenység megértésével, átérzésével és eltanulásával szólíthatók meg a keresztyénség számára, mert egykori nomádokként (ahogyan a zsidók is vándoroltak) természetes módon összhangban vannak azokkal az értékekkel, amiket a zsidó Jézus követésével a kereszténység adhat az emberiségnek. Az egyéves munka alatt ez a felismerés az eredeti szövegre is visszahatott.

A kötetem jó eszköz lehet arra, hogy az Egyház – mint Krisztus teste – a Szentírás alapján, megújult gondolkodásmóddal szolgáljon a cigányok felé. Egyúttal annak felismerésére is, hogy ha az Egyház elvégzi feladatát bármilyen felekezeten keresztül feléjük, akkor a cigányok maguk is visszahatnak az Egyházra.

A cigányság kollektív traumatizáltsága átszövi a kötet fejezeteit – miért nem ismeri fel az egyház, hogy ha hű a küldetéséhez, akkor gyógyítani tudja ezeket a sebeket?

Részben azért, mert maga is sebzett. Ne menjünk messzebb a szocializmus negyven événél, amikor az egyházvezetésbe az államhatalommal együttműködő káderek kerültek, ez pedig alapjaiban befolyásolta, hogy mit tett és mit tehetett. Aztán egy idővel kialakult egyfajta tanult tehetetlenség, és a rendszerváltás után csak azokon a területeken kezdett magára találni az egyház, amely korábban is szolgálata gerincét képezte.

Mivel a főt mégiscsak a tagok mozgatják, nehéz az egyházvezetésnek a tagsága akaratával szemben cselekedni – először a tagoknak, presbitereknek, szolgálóknak, gyülekezeteknek, lelkészeknek, papoknak kell megérteni, hogy van tennivalója az egyháznak a cigányok felé.

Ez sokáig kérdés volt, és gyakran tapasztalom, hogy még most is az, de el kell ismerni, hogy van előrelépés.

„Ha a szeretetszolgálatunk nem Krisztus-arcú, akkor az nem szeretetszolgálat” – írod egy helyen. Tiszta beszéd, egyértelmű tanítás. Miért döcög mégis ez a szekér?

Ez ténymegállapítás, de attól még a társadalom tagjai alkotják az egyházat, és nem tudunk éles határt vonni a kettő közé. Az előrelépés méltánylandó és emberileg elfogadható, hogy egyelőre ennyit tudunk tenni, az viszont nem, hogy ezt a szintet állandósítsuk és lejjebb adjuk a mércét.

A könyv fájdalmas tükör lehet, de megmentésre szolgál. Fontos lenne megértenünk, hogy egy diakónia és egy misszió van. És hogy a kezünket most épp merre nyújtjuk ki, az csak a szolgálat irányát jelöli.

A cigánymisszió ebből a szempontból semmi mást nem szolgál azon kívül, hogy Krisztusnak még több karja legyen. De azt, aki felé kinyújtjuk a kezünket, a tagunkká kell tenni, hogy a cigányok is helyet tudjanak foglalni Isten asztalánál, akiknek az Úr már előre elkészítette a helyet. Az egyháznak az a feladata, hogy az irgalmas samaritánushoz hasonlóan életbe gondozza vissza a cigányokat, hogy aztán gondozotti státuszból maguk is Krisztus szolgálatának cselekvőképes képviselőivé váljanak az Egyházon keresztül a világ javára.

Miért éppen az irgalmas samaritánus példázata az, amely végigkíséri a könyv narratíváját?

Azért, mert végigkísérte az életemet. Először csak a legfelső rétegét láttam, hogy valaki segít valakinek, akit kirabolva otthagytak az út mentén. Ez a példázat volt az, amely felnyitotta a szemem arra, hogy Krisztus a lenézett samáriabeli népcsoporthoz tartozót teszi meg a maga arcává: aki Őt követi, annak szükséges a bűn által megnyomorított emberek felé fordulni. Megértettem, hogy cigányként bátran láthatom bele én is népemet és azon belül magamat – ami a társadalom akkori megvetettjei számára reményteli, az írástudók számára viszont felháborító üzenet volt.

Jézus ezzel a példázattal szívet adott a törvénynek. A cigányokat markaiba véste be áldozata stigmáival, egyben magát a cigányok sorsába és szívébe. Ez a kölcsönös azonosulás.

Minden krisztusi parancs ott van ebben a történetben, ezért viszem végig arany fonálként az egész könyvben. Ezért tudott az identitás is nagyobb hangsúlyt kapni benne, hiszen Jézus nevén nevezi azt, akivel azonosul. Ha számára ez fontos volt, akkor nekünk, cigányoknak is fontos, hogy cigányok legyünk, de értékalapú módon, mert az Isten szerinti értékességünk tudatában tudunk egyházában jó testvérek lenni. A legjobb családokban is vannak megromlott kapcsolatok, de Isten ezeket gyógyítani szeretné, és nem akarja, hogy megismétlődjön a testvérgyilkosság, mint az emberiség történetének kezdetén. Mi sokszor voltunk Ábelek, de Isten megtartott minket és nem engedte, hogy kiteljesedjen a gyűlölet legmagasabb szintje, hogy ne létezzünk a Földön. A cigányság tulajdonképpen azt a lehetőséget jelenti az egyház számára, hogy bekötözött sebeivel, magának Krisztusnak a sebeinek a gyógyulását munkálhassa, és aztán dolgos karokká váljanak a cigányok kezei is Krisztus egyházának testében.

Szinonimaklnt használod a cigánymisszió és a cigánypasztoráció, valamint a diakónia és a karitász szót, később mégis inkább a testvéri sorsközösség-vállaláson alapuló szeretetszolgálat az, amellyel leginkább kifejezed a mondanivalódat. Mi az oka ennek?

Szerettem volna, hogy a szóhasználatban minden felekezet magára ismerhessen. De aztán később úgy voltam, mint a színházi rendező egy sántító emberrel. Az elején még a szereplőnek ez a tulajdonsága a hangsúlyos, de aztán nem kell mindig felhívni a figyelmet a sántaságára. Én sem akartam minduntalan megismételni, miről is beszélünk, a lényeg a közös mondanivalón, az üzeneten, a Szentírásból megismerhető Krisztuson van.

Mi kellene ahhoz, hogy a felekezetek levetkőzzék magukról, hogy nevesített szolgálatot végeznek, és csak a szeretetszolgálatba álljanak bele?

Lehet, hogy éppen ez a könyv. Attól fogva, hogy ezt testvéreimmel megírtuk, a tehernek is vehető ajándék nem a miénk. Mi egyszerű magvetők, továbbajándékozók vagyunk, ahogyan hisszük, hogy a leírtakat a Szentlélek munkálta ki a lelkünkben áldásra szánva. Úgy gondoljuk, amellett, hogy ez a mi szeretetszolgálatunk az egyház felé, egyfajta prófétai szolgálat is, ami akár a mérleg, ha ráállunk és szembesülünk túlsúlyunkkal, fájdalmat tud okozni. Soha nem a mérleg a hibás. Ajándék a szembesülés lehetősége, hiszen előbb-utóbb megméretik minden. Isten számon fogja kérni a népén az Ő szolgálatát, hiszen „nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (ld. Mt 7,21)

Függetlenül attól, hogy én ezt nem szeretném, ez mégis olyan mű, amelyre a Szentlélek hivatkozni fog, hogy „tessék, megmutattam nektek, nem mondhatjátok, hogy nem kaptatok lehetőséget cigány szívvel érezni. Mert még ezekből a nyomorultakból azt is kihoztam, hogy tudjanak tükröt tartani, hogy adjanak magukból, hogy az emberek felismerhessék Krisztust a cigányok között.”

Bár ökumenikus szemlélettel íródott a könyv, te magad is 100 százalékban református kereszténynek vallod magad. Van-e a testvéri sorsközösség-vállaláson alapuló szeretetszolgálatnak református útja?

Kell, hogy legyen, pusztán azért is, mert megírhattam ezt a könyvet. Az egyházunkon belül tudják, hogy a testvéreimmel dolgoztam ezen a könyvön, az első nyers olvasatot megosztottam a cigánymissziós stratégiát megújító bizottsággal is. Valamint látom azt a rendszerszerű építkezési szándékot, amely akár az anyapocaktól az oktatáson keresztül a munkába állásig törekszik egy működő rendszert elindítani, bejáratni, működtetni.

Milyen visszajelzéseket kaptál?

Volt, aki megrémült, vajon hogyan fogják ezt értelmezni. Egy lelkész örült annak, hogy a könyv hangvétele vállaltan személyes, természetes. Mivel egyszerre cigány és egyszerre Szentírás-alapú a narratívája, nincs kilúgozva belőle, ahogyan engem és szerzőtársaimat cigányként Krisztus megrendít. A Református Szeretetszolgálat vezetője felvetette, hogy szívesen szervezne ökumenikus műhelymegbeszéléseket is a kötet teológiai megállapításainak megvitatására. Ezt magam is fontosnak tartom, hiszen a könyv elsősorban annak bemutatása, hogy a cigányok befogadása az egyházba hogyan pasztorálhatja magát az egyházat, annak felekezeteit Krisztus szolgálatának kiteljesítésére. Nem utolsósorban református oldalról kaptam az ösztönzést, és attól sem tudok elvonatkoztatni, hogy egy református cigány szakkollégiumot vezetek. A tapasztalataimat nagyrészt éppen annak köszönhetem, hogy nagyon sok mindent kaptam az egyháztól, akár a képessé tevést, mert nem születtem arra, hogy igazgató legyek, amikor anno felkértek erre a feladatra.

A könyvben kitérsz arra is, hogy a nevesített szolgálatokat testvéri együttműködésben nem cigány testvéreikkel, de mindenképpen cigányoknak kell vezetniük. Hiszen a könyv is azért született meg, mert egy cigánymissziós lelkész azt mondta, „ne a nem cigányok határozzák meg, hogyan kell a cigányokat segíteni”. Miért látunk erre mégis kevés példát?

Megvan az oka annak, hogy a cigányság miért van olyan állapotban, amilyenben. Amikor a nem cigányok látják a kiugró teljesítményeket, könnyen hihetik, hogy a példa adott, tessék utánuk csinálni. És akkor az emberek felmentik magukat, hogy nincs megfelelő ember közöttünk a feladatra. Én sem voltam az, engem is kinevelt az egyházam.

Az, hogy volt olyan, hogy valakinek a tengerből sikerült kiúsznia a partra, az nem azt jelenti, hogy mindenkitől elvárható ez az isteni csoda. Ez isteni kivétel, nem az elvárható szabály. A cigányoknak szüksége van Noé bárkájára ahhoz, hogy kimeneküljenek.

Isten mindig tud csodákat tenni – tele velük a Biblia –, a cigányok között is, hiszen nem oltja el a füstölgő mécsest és a megrepedt nádszálat sem töri el (ld. Mt 12,20-22). Krisztus szeretné, ha feltámadna a cigányság, de ez csak a követőinek szolgálatán keresztül történhet meg, az egyház pedig ezen keresztül válhat Krisztus-arcúvá. Az egyháznak el kell fogadnia, hogy cigányokból is kell, hogy álljon, és hogy Krisztus arca cigány arc is. Hogy Krisztus fel fogja készíteni őket a tanítványságra, az apostolságra vagy a püspökségre.

Többször hivatkozol arra, hogy a szolgálat krisztusi módja legteljesebben a cigány szakkollégiumokban valósul meg. Ez intézményvezetői perspektívából érthető, de ha így is van, szerinted máshol miért nem történik meg?

A könyv nagy hangsúlyt helyez arra, hogy gyülekezeteiben él az egyház. Mindent szeretünk intézményesíteni, lehatárolni, a feladatokat kiszervezni és onnan várjuk a megoldást. Az intézményesülés fontos állomás, de semmit sem ér, ha a társadalmat nem szövi át az általuk képviselt gondolat. Fontos észrevenni, hogy van egy hely, ahol ez a szeretetszolgálat megvalósul, ahová olyan helyekről jönnek a diákok, ahol az egyház általában nem vetett.

A megmerevedett intézményi keretek megújítására az „új bort új tömlőbe” analógiával próbálsz rámutatni. Van elképzelésed arról, hogy hogyan nézhet ki az új tömlő?

Lehetne, de nem az én dolgom, nem én vagyok az egyház. Nem is mondhatom meg szerzőtárs testvéreimmel az egyháznak, hogy ezt, vagy azt tegye. Csak annyi volt a dolgunk, hogy leírjuk, amivel a Szentlélek égetett minket belülről. Ez pedig az, hogy Krisztus miként lát, szeret és  számon kéri életünket az Ő szeretett egyházán.

Minden felekezetnek a saját felelőssége, hogy ebből Krisztus lelkületével, a mi érzékenységünket megismerve, megértve, átérezve tud-e, szándékozik-e és ha igen, akkor hogyan tud egy számára önazonos és Krisztus-azonos módszertant vagy szolgálatot kialakítani.

Az elvárásokat és a számonkérést hagyjuk Krisztusra. Egyszerű szolgák vagyunk, akik ezzel a kötettel beletették ezeket a magokat Isten vetésébe. Hogy az egyház engedi-e, hogy Krisztus lelkével betöltekezve jó talajnak bizonyuljon, és harmincannyit, hatvanannyit vagy százannyit teremjen, az rajta múlik. Az ajándék, ha átadják, már azé, aki kapta. Szabadon rendelkezhet arról, hogyan él vele, vagy hogyan nem. Miénk a továbbajándékozás öröme, hiszen ezért kaptuk.

A könyvben külön fejezetet szentelsz a magyarországi cigányok himnuszának, melynek záró sorait a keresztyén felekezetek Megátkoztál, meg is vertél, Örök csavargóvá tettél helyett Megáldottál, megváltottál, Országodba befogadtál-ra írták át. Miért tartottad fontosnak, hogy erről is írj?

Legalább húsz éve, hogy az átírt változatot először hallottam, és már akkor zavarban voltam tőle. Értem, hogy a lelkészek vagy akik a cigány ügyben tevékenykednek, miért akarják, hogy ezt énekeljük, de nekem ez arról tanúskodik, mintha Krisztusnak nem lennénk elég jók úgy, ahogy vagyunk. Mintha Krisztusnak a samáriai nem lett volna jó samáriaiként a maga kultúrájával.

Volt valamilyen nagyobb felismerésed a könyv írása során?

Ahogyan említettem, egyaránt címeztem a leírtakat a keresztyén testvéreimnek és a cigányságnak, a végén pedig arra is rájöttem, hogy ez nekem is szól. Gyógyító folyamat volt számomra is, hogy cigányként megláttam magam a Bibliában, megláttam Krisztus gondolataiban, üzenetében és mindenekelőtt magában Krisztusban.

Minden népnek joga és lehetősége, sőt ajándéka van arra, hogy felismerhesse Krisztusban a maga arcát, mert végső soron egyszer csak a mi arcunk kell, hogy Krisztussá váljon.

Nagy ajándék számomra, hogy ezzel az Egyház a maga testének is gyógyulást hoz, hiszen amíg egy éhező száj van a világban, amíg egy olyan ember van a világban, akit megaláznak, akit nem vesznek emberszámba, akit elnéznek, hogy a saját vérében fekszik, aki nem kapja meg ugyanazokat a lehetőségeket, mint egy másik ember, aki nem a közösséghez tartozik, akit feláldozhatónak tartunk, addig Krisztus stigmái élők és elevenek.

Ez a negyedik saját vagy társszerzőként jegyzett könyved a Free-Presszionisták képzőművészeti album, a Meztelen zsoltár verseskötet és a Ne nézz vissza! füveskönyv után, sok évtizedes alkotói pályád eredményei mellett. A cigányok pasztorációjának teológiája milyen szerepet foglal el terjedelmes életművedben?

Amit eddig írtam, alkottam, mind ahhoz kellett, hogy ráismerjek, ki is vagyok én. Tulajdonképpen minden a tudatalattim rétegeiben zajló, mélylélektani bányászás, szembenézés a gyerekkorommal, a cigányságommal, a kereszténységemmel. Mindez a tapasztalat kellett ahhoz, hogy a könyvben leírtak a cigányok kultúrájából, helyzetéből a Szentírás tanításaival egybeszőtten magyarázható, szerves teológiai egységgé álljanak össze.

Kapcsolódó cikkünk:
„Úgy ragadtam meg minden egyes szeletét az Istentől kapott képességeimnek, mint fuldokló a szalmaszálat. Minden ecsetvonás, minden szó személyes ügyemmé vált."
Káli-Horváth Kálmán, a szép magyar beszédéről ismert festő- és előadóművész állami gondozottként nőtt fel. Gyermekéveiről, hitének születéséről és alkotómunkájáról otthonában mesélt nekünk.
Paroka.hu - Virág a tövisek közt

Van-e már újabb könyvterved?

Az identitás témája ebben a kötetben is előjött, de a jövőben szeretnék ezzel elmélyültebben is foglalkozni. A kapcsolódó gondolatmorzsákat feljegyzem magamnak, és talán majd összeállnak egy komplex rendszerré. Aztán foglalkoztat még a versmondás művészetének irodalmi, filozófiai és technikai módszertana is. Érzem, hogy ezekből lesz valami, de a konkrét munkára még nem érzek késztetést – a mostani témáról például már tévébemondói koromban beszélgettem a kollégáimmal. A Szentlélek nem mindig akkor hozza ki belőlünk a dolgokat, amikor számítunk rá, mindazonáltal szeretnék többet festeni és a következő alkotói periódusban áthelyezni a hangsúlyt az írásokról a képzőművészetre.

A cigányok pasztorációjának teológiája című kötetet a szerző 2024. szeptember 27-én, 16:30-tól mutatja be a Rácz Gyöngyi Közösségi Központban (1043 Budapest., Tél utca 52.).

Fotók: Dezső Atila