Agrárszemmel olvasni egy-egy bibliai szakaszt első látásra nem sok jóval kecsegtet a szövegmagyarázat sikerességét illetően. Megnyugtató, hogy ez a megértési lehetetlenség egyes szentírási történetekben is megjelenik. Ilyen a samáriai asszonyé is, amelyből egy erdélyi táborra kellett felkészülnöm. A rendezvény munkacíme ez volt: a gyümölcs ideje. A felkérést elfogadva azon gondolkodtam, mi újat vagy mi igazat tudnék mondani újságíróként erről az igen gyakran magyarázott szövegrészről. Végül arra jutottam, hogy megkérdezem az aratásról agrármérnök szüleimet, meg anyai nagyanyámat – az aratáshoz ők értenek igazán.

Ismerős történet áll előttünk: amikor Jézus lába alatt kissé forró lett a talaj Júdeában, tanítványaival Galilea felé vették az irányt. Meglehetősen siettek, így nem kerülték ki a no-go zónának számító Samáriát. A déli forróságban különváltak: a tanítványok élelemért mentek, Jézus pedig szomját oltani indult. A Jákob kútjánál egy kétes erkölcsű asszonnyal találkozott. Minden írott és íratlan szabályt megszegve beszédbe elegyedett a nővel, akivel szinte végig elbeszéltek egymás mellett, de akinek végül kerek perec kijelentette magát.

Ennél a pontnál lépünk be a történetbe, együtt a visszatérő tanítványokkal, akik „csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, mégsem mondta egyikük sem: Mit akarsz tőle? Miért beszélgetsz vele?” (Jn 4,27)
Kálvin János a János evangéliumához írt kommentárjában igyekszik hangsúlyozni, hogy nekünk sem szabad nekieresztenünk magunkat, ha valami Isten Igéjében felhergel bennünket, hanem alázattal meg kell várnunk, amíg Jézus segít megérteni, mi történik.
Kálvin jóhiszeműen úgy véli, a tanítványokat ennek felismerése intette hallgatásra. Persze az is lehet, hogy az éhes, szomjas, megfásult, menekülő tanítványok más miatt nem szóltak inkább semmit. Jézust úgy ismerték, mint aki javíthatatlan, hiszen mindenféle kétes egzisztenciával leáll – ha volt egy csepp öniróniájuk, rájöhettek: ez alól ők sem kivételek.
Juthatunk-e ezzel a gondolkodással ugyanoda?
Lehet-e az önirónia álfölénye alázat?
Legyünk józanok: aligha. Hallgatásuk itt nem beleegyezés.

Mi tehát éppen belépünk a történetbe, az asszony pedig korsóját odahagyva elszalad. Máris igazzá lett az életében, amit Jézus mondott neki: „…aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne." (Jn 4,14)
A samáriai nő még jóformán semmit sem értett abból, ami történt. Azért futott el, hogy másokat is odahívjon. Szüksége volt arra, hogy megerősítsék bizonytalan érzésében: „vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29) Hite még nem volt érett – kellett hozzá a közösség, hogy megérlelődjön.

Kulcsszónál vagyunk: mit jelent érettnek lenni? Miért kéri Jézus, hogy „emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra” (Jn 4,35)? Különös, hogy mindezt négy hónappal az aratás előtt mondja, ugyanis ha a zöld szárú búza egy csapásra kifehéredik, az nagyon rosszat jelent: azt, hogy a halálos toxint termelő fuzárium aratta le termésünket. Persze nekimenni akkor is neki kell – ki kell vágni a mérgező fehérséget, menteni, ami menthető. Persze Jézus valószínűleg nem erre gondolt, amikor megfogalmazta a kérését. Mikor érett a mező az aratásra?

Manapság, az ipari agrártechnológia korában egylépéses aratás zajlik hatalmas erőgépekkel, amelyek a teljes érés állapotában takarítják be a gabonát. Ebben az állapotában a búzaszem olyan kemény, hogy szinte belevásik az ember foga, amikor ketté akarja harapni. A kézi aratáskor az úgynevezett viaszérés állapotában vágták a búzát: ilyenkor a búzaszem színe még selymes, könnyen harapható. A teljes érés a kévékből összerakott asztagokban zajlik le, egy-két hét alatt, utána vihetik be a szérűskertbe, hogy kicsépeljék. Milyen szép kép: el kell szakadnunk a minket tápláló talajtól, hogy beérhessünk. Ha egyedül érnénk be, nem lehetne betakarítani a termésünket – a teljesen érett kalászból egyetlen érintésre kipereg a búza.

Mint már jeleztem, agrárcsaládban nőttem fel: az aratásra úgy emlékszem, mint valamiféle szent önkívületre. Kairosz – a tett ideje, amikor szigorúan szabott koreográfia szerint dolgoznak, léteznek egy-egy közösség tagjai hajnaltól sötétedésig. Nagyanyám szerint igen érdekes, hogy aratáskor nemigen szoktak az emberek meghalni. Mindenkinek van feladata – még az erőgépek korszakában is, de képzeljük csak vissza magunkat a háromfős aratóbrigádok korába, akik másfeles, úgynevezett aratóadagokat kaptak a hozzájuk a földekre kigyalogoló asszonyoktól! Ugyanis ebben a szent önkívületben nem volt ritka eset, hogy egy-egy arató a következő évi megélhetésért vívott küzdelem végére tíz-tizenöt kilót is fogyott a kőkemény munkában. Ezért is furcsa, amikor Jézus azt mondja: „Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” (Jn 4,34)

Azt akarná Jézus, hogy lelkesülten halálra dolgozzuk magunkat? Aligha. Jobb úgy olvasnom, hogy ezzel a helyzet lehetetlenségére mutat rá. Aratni nem lehet étlen-szomjan – de aratni nem lehet máshogy, csak a mindent hátrasoroló, célra tartó, elszánt lendületben.

Az aratás is kétoldalú fogalom – halálszimbólum is. Vajon a kaszás is nap mint nap izgatottan nézi, beérett-e már a helyzet a suhintásra? Mit kezdjünk ezzel? Mikor érnek be bennem az olyan igék, hogy „aki hisz énbennem, ha meghal is, él” (Jn 11,25)? Az ember valahogy mindig viaszérésben aratódik le. Meg kellene valahogy érni a halálunk gondolatához.

De most forduljunk vissza a szövegben felbukkant szimbólumokhoz. Hol is vagyunk mi magunk ebben a képben? Mi lennénk a búzakalász? Vagy az egyes búzaszemek? (Jó is lenne búzaszemnek lenni: a népi misztika Isten szemének hívja a búzaszem felső csücskén látható, kicsi hiányt. Mintha csak Simone Weilt hallanánk: Isten a hiányával van jelen.) Netán az aratók? Nem csoda, ha belezavarodunk: ma én aratok, holnap engem aratnak. Hogy is van ez? Jézus megkönyörül az értetlen tanítványokon, és az aratók pozíciójába helyezi őket. Igaz, aratóból is kétféle van. Az egyik olyan, mint a samáriai asszony, aki étlen-szomjan elrohan, mert meglátja, hogy helyzet van. Rohan az övéihez, rohan a saját érzései tisztázásáért, lelkesülten veti bele magát a munkába a saját földjén, és nem fél megsebződni sem. Mert az aratás bizony megsebezhet: a nagyanyám egyszer nem tudott elmenni egy lakodalomba, akkora sebeket tépett a lábára aratáskor a tarlón a vadszeder.

A tanítványok másféle aratókként, béresekként küldetnek ugyanebbe a munkába. Jönnek segíteni mások életért vívott harcát – nekik nem misztikum ez, hanem munka. Balassa Iván írja a 19–20. századi magyarországi aratómunkásokról, hogy „a béres aratók szokásain és hiedelmein végigtekintve meg lehet állapítani, hogy a hiedelmek, melyek a magának arató parasztember életét gyakrabban színezték, szinte teljesen hiányoztak”. Béresnek lenni nem önfeledt öröm. A béres ismeri, milyen az, amikor a világ varázsa megszűnik – mégis dolgoznia kell, és a fő munkája, hogy együtt örüljön vető és arató. A legnagyobb munka ez nekünk, adott esetben egy nagy, egyházi szervezet bérmunkásainak: hogy ne felejtsünk el együtt örülni azokkal, akikkel együtt kell aratnunk. Isten akarata talán leginkább ez a közös öröm.

Ez jól hangzik, amíg bele nem gondolunk, mennyire lehetetlen dolog is ez. Illyés Gyula írja a Puszták népében, hogy aki úgy képzeli, hogy az aratóbrigádok vidám énekeket trallalázva takarították be a terményt, azok vélhetően még soha nem arattak. A tűző napon hajlongástól, a szálló portól kínozva az emberek valószínűleg mást sem kívántak kevésbé, mint vígan énekelni. Jézus szeret lehetetlent kérni. Valahol itt érhetünk el a valódi alázatig.

Fontos tudnunk: nincsenek főállású aratók. Aratni egy évben csak két-három hétig lehet. Többet talán nem is bírna az ember ebben a sorsfordító önkívületben. Ahogy arra is fontos felfigyelnünk, hogy Jézus sehol nem mondja, hogy „én vagyok a búzaszál”, vagy „én vagyok a búzaszem”. Ő azt mondja: én vagyok az élet kenyere. Sokkal összetettebb. A kenyér a megérett, tövéről levágott, kicsépelt, összetört, megrostált, káosszá gyúrt, tűzben próbált, élő, életet jelentő, élő anyag. Sok minden történik azzal bennünk, amit Jézus nekünk kijelent. Nem kell félni ettől. Elég mindennap hálát adni az újabb meglátott lehetetlenségért. Pont elég.

Bagdán Zsuzsanna