Az év elején az ötödik évaddal véget ért a Netflixen az elmúlt évtized mainstream kultúrájára talán az egyik legerősebben ható sorozat, a Stranger Things. Sok vonása volt, amely nagyon eltalálta a közönség ízlését: a nyolcvanas évek megidézése hangulatban, motívumokban és történetalkotási szemléletben, a szimpatikus gyerekszereplők felnövéstörténetei, a zenei betétek okos használata és beépítése a cselekménybe, a sokak számára korábban ismeretlen „geek” szubkultúra közelebb hozása, az átgondolt és indokolt kérdésfelvetések, az eleinte izgalmasnak tűnő (de a későbbi évadokban a saját súlya alatt itt-ott megroskadó) világépítés, a hidegháborús összeesküvés-elméletek elé tartott görbe tükör, az emberi kapcsolatok fontosságának bemutatása és egyfajta erőteljes reményteliség, amelyre nagy szükség van sok szempontból nagyrészt reményvesztett világunkban.

Annak ellenére övezte óriási érdeklődés a sorozat lezárását, hogy azért a vége felé a rajongók között is egyre szaporodtak a kritikus hangok mind a történetszövés, mind a világépítés, mind a készítők arányérzékének az elvesztése kapcsán. A záró epizód közzétételének első perceiben összeomlottak a Netflix szerverei, mert nem bírták a túlterhelést, és elképesztően sokan váltottak jegyet exkluzív mozis vetítésekre annak ellenére, hogy otthon is megnézhették volna. Egymást követték a vörös szőnyeges bemutatók és közönségtalálkozók, interjúk, az internetes keresések statisztikáit is a sorozat és a szereplői kapcsán indított keresések vezették, de az asztali szerepjátékos (angolul roleplaying game; RPG) közösségekben is érezhetően megnőtt az érdeklődés: rengetegen szeretnék kipróbálni a Stranger Things főszereplőinek kedvenc játékát.

Bár mindezek a jelenségek a sorozatzárásra erősödtek fel, kisebb-nagyobb mértékben az elmúlt évtizedben is megfigyelhetőek voltak, valahányszor megérkezett egy-egy új évad. A sorozat képes volt rég elfeledett zeneszámokat visszajuttatni a toplistákra, Steven Spielberg korai filmjeit és Stephen King történeteit ismét az érdeklődés közepébe állítani, megújítani az ifjúsági kalandfilmek iránti érdeklődést és divatot formálni. Olyan kulturális jelenséggé vált, amely mellett nem mehetünk el, amellyel foglalkoznunk kell, ha nem akarunk elszigetelődni mainstream diskurzusoktól (amelyek később is folytatódni fognak a már beharangozott spinoff-sorozatok kapcsán), és ehhez jó lenne keresztyén reflexiót, értelmezési keretet biztosítani. Az alábbiakban erre teszek kísérlet – először összefoglalom, hogy miről is szól a sorozat, utána viszont kőkemény spoilerek (rontócok) következnek mindegyik évad kapcsán!

Traumák és remények
A történet fő cselekményszála 1983-ban kezdődik egy fiktív amerikai kisvárosban, Hawkinsban, ahol eltűnik egy kiskamasz fiú, családtagjai és iskolai barátai pedig – a legtöbb felnőttel ellentétben – nem adják fel a reményt, hogy megtalálják őt. Segítségükre lesz egy titkos laboratóriumi kísérletekből szabadult, különleges képességekkel rendelkező kislány, Tizenegyes is, aki új családra, barátokra, majd szerelemre talál a hawkinsi közösségben. Kiderül, hogy a laborban kapu nyílt egy másik „világra”, ahonnét veszélyes szörnyek érkeznek a mi világunkba – ők felelnek a gyerekrablásért és néhány titokzatos halálesetért is –, a gyerekek pedig a szerepjátékból megismert fogalmaikkal próbálják megérteni, mi is történik körülöttük. A későbbi évadokban újabb szereplők csatlakoznak hozzájuk, akikkel újabb kihívásokkal kell szembenézniük: „túlvilágiakkal” és hétköznapiakkal egyaránt.

Miközben a sorozat világa évadról évadra összetettebb lesz, a tét pedig egyre nagyobb, addig a cselekmény végig megőrzi az emberi léptéket is: szereplői önmagukat keresik és a helyüket a közösségben, a világban. A gyerekek felnövéstörténeteivel párhuzamosan a fiatal felnőtt szereplők és a szülők formálódását is nyomon követhetjük, barátok és családok újra egymásra találását, összefogását, reményeik visszanyerését, miközben szinte mindegyikük igen súlyos traumákon megy keresztül. Emiatt a sorozat egyik fontos eleme, hogy ki mit kezd a maga traumáival, illetve hogyan képes viszonyulni a másik ember traumáihoz. Az első évad zsenialitása szerintem pont abban rejlett, hogy még tökéletes arányérzékkel egyensúlyozott a traumafeldolgozás és a másik fontos elem, a remény között.

A remény az a közös motívum, amely összefogja a sokféle cselekményszálat, amely a nézőket is összeköti a szereplőkkel, és mi menet közben azon kapjuk magunkat, hogy nem csak a fő szál miatt izgulunk, de elkezdünk a sok kis mellékszál kapcsán drukkolni, a végére pedig már annyira szeretnénk bízni a mindenre kiterjedő happy endben, hogy újabb és újabb kapaszkodókat keresünk, és még azt is elfogadjuk (vagy csak megbocsátjuk), hogy egyes szereplők életben maradását nem tudták kellő hitelességgel megoldani. Ahogy halad előre a történet, a sok kis remény úgy talál egymásra, hogy közös vággyá váljon, és így az egész sorozat központi kérdésévé az válik, hogy melyik lesz erősebb: a trauma vagy a remény motívuma. A remény kapcsán pedig nem az az igazi kérdés, hogy győznek-e a jók a gonosz felett, hanem az, hogy melyikük számára nyílik kiút, menekülési útvonal, új esély. És szerintem itt van az a pont, ahol keresztyénként lehet mondanivalónk.

Elmebörtönbe zárva a rémeinkkel
Sokféle keresztyén diskurzus képzelhető el a Stranger Things kapcsán. Ki lehet például emelni a pozitív erkölcsi példákat: a közösségben gondolkodást, a másokért való felelősségvállalást, az önfeláldozást, a felebaráti szeretet cselekedeteit. Vagy rámutathatunk azokra az elemekre, amelyek keresztyén szemszögből kritizálhatók: az erőszak és gyilkosság mint megoldás, a destruktív magatartásformák példaképpé emelése és az LMBTQ-szálak kezelése mind olyasmi, amely tálcán kínálhatná magát e téren. Én azonban egy harmadik utat szeretnék kiemelni: a valódi keresztyén reménység felmutatását a szereplők kiútkeresésében, újrakezdési kísérleteiben. Aki még nem látta a sorozatot vagy nem teljesen végig, azt most figyelmeztetem: innen indulnak a spoilerek, különös tekintettel a negyedik és az ötödik évad fordulataira nézve!

Az elrabolt gyerekek (mert idővel többen is lesznek) amellett, hogy a szörnyeket irányító főgonosz fogságába esnek, a tudatukkal annak az elmebörtönébe is kerülnek, amiből ki kell szabadulniuk ahhoz, hogy visszataláljanak fizikai testükhöz. Okos metafora ez, amely pszichológiai szinten is működik: olyan gondolatok rabságába kerülünk, amelyek az átélt traumák emlékeiből épülnek fel, és az innen való szabadulás az elsődleges, utána jöhet csak a fizikai szabadulás és/ vagy a gyógyulás. Minden gyerek és fiatal számára létezik egy erős horgony, amely a kiúthoz vezeti, a kapuhoz, amelyen át visszajuthat a saját testébe, saját életébe. Amíg a gyerekek nem ismerik fel, hogy ez pontosan micsoda, addig nincs esélyük megszökni az elmebörtönből. Erre a horgonyra vagy kapocsra mások segítségével ébrednek rá, és egyikük sem lesz képes kizárólag a saját erejéből megmenekülni.

Az egyik főszereplő lánynak, Maxnek a Running Up That Hill című Kate Bush-szám lett a kijárathoz való horgonya (magyarul: Felfutni arra a dombra). Ez egy 1985-ben megjelent dal (a sorozat több év cselekményét öleli fel, nem ragad le 1983-nál), és eredetileg egészen más címet kapott szerzőjétől: A Deal with God, azaz Egyezség Istennel, de a lemezkiadó ezt túl kockázatos választásnak vélte, ezért kért egy új, jobban eladható címet. Kate Bush 2022-ben azt nyilatkozta, ő ennek ellenére még mindig eredeti címén gondol a számra. A hivatalos magyarázat és a videóklip alapján a dal arról szól, hogy egy nő és egy férfi szeretnének helyet cserélni egymással, hogy jobban megértsék egymást, ezért a nő egyezséget köt Istennel. Ha viszont eltekintünk ettől a kontextustól és kizárólag a szöveget vizsgáljuk, akkor megnyílik számunkra egy másik értelmezési keret is.

Egyezség Istennel
A dal refrénje és a központi gondolata így hangzik: „And if I only could, I'd make a deal with God and I'd get him to swap our places.” Hevenyészett magyar fordítása: „És ha tehetném, Istennel kötnék egyezséget, és rávenném, hogy cserélje meg a helyünket.” Ez önmagában, a kontextustól függetlenül értelmezhető úgy is – mind az angol eredetiben, mind a magyar fordításban –, hogy Istennel szeretnék helyet cserélni. A dalszöveg sehol máshol sem utal arra egyértelműen, hogy ez téves megközelítés lenne. A „Felfutni egy dombra” jelentésű sor ebben a keretben a Golgotára utalhat, ahová Isten megy fel helyettünk, az „Oh come on, angel” pedig nem a kedvesünket szólítja angyalnak, hanem Isten angyalára utal. Az egész dal kibomlik ebben az értelmezési keretben annak ellenére, hogy nem ezzel a céllal írták.

Mondhatjuk minderre persze azt is, hogy ez belemagyarázás, hogy nekem mindenről ez jut az eszembe, de nem vagyok vele egyedül: a Within Temptation nevű metálzenekar sok-sok évvel a Stranger Things első évada előtt készített egy saját feldolgozást ebből a dalból, és csak egyetlen dolgot változtattak meg a szövegen: az „And get Him to swap our places” sor helyére „And let Him to swap our places” került, azaz nem rávennénk Istent a helycserére, hanem engednénk Neki. A feldolgozáshoz készült videoklipben az énekesnő egy angyallal cserél helyet (akit szintén ő alakít), és így emelkedik fel egy templomi környezetre utaló díszlet előtt. Olyan együttesről van szó, akik egyáltalán nem keresztyén dalokat adnak elő, mégis ráéreztek a dalszövegben a spirituális értelmezés lehetőségére, és építettek is rá.

Az Istennel történő helycsere gondolata gyönyörűen működik a Stranger Things kontextusában is, noha gyaníthatóan nem ez volt a készítők szándéka, amikor ezt a dalt használták fel Max szabadulásához. Nemcsak pszichológiai szabadulás ez a traumáktól és félelmektől, hanem spirituális szabadulás és egyben testi-lelki gyógyulás is. Keresztyén értelmezésben ezt üzeni: az elmebörtönből és a szörnyetegtől való szabadulás kulcsa az Istennel kötött alku és a Vele való helycsere, mert csak így „futhatunk fel” a Golgota dombjára, ahol a kijárat nyílik számunkra. De ugyanilyen tanulságos ebből a szempontból az a motívum is, hogy ezt a dalt a való világban a lány szerelme, Lucas játssza le magnóról újra és újra a kómába esett Max kórházi ágya mellett ülve. A fiú sosem adja fel a reményt, hogy a dal visszavezetheti Maxet az életbe és a gyógyulásba (ahogyan korábban többször is kiutat mutatott), és neki köszönhető, hogy többször is megnyílik az a kapu szerelme számára, mindig újabb esélyt adva a lánynak a visszatérésre. Amikor Max az ötödik évadban végül sikeresen visszatalál testébe és felébred, ki is mondja: Lucas hozta vissza őt.

A Kate Bush szám és a Stranger Things e sajátos keresztyén értelmezése alapján életünk során egyszerre vagyunk Max és Lucas. Mi magunk is szabadulásra szorulunk: újra és újra engednünk kell, hogy Krisztus helyet cseréljen velünk és bűneinket átvegye, újra és újra el kell indulnunk vele a domb tetején álló keresztje felé, a szabadulás és a gyógyulás közös útján futva. Lukács evangéliuma 5. fejezetének 23. versében Jézus rá is mutat e kettő kapcsolatára: „Melyik a könnyebb? Azt mondani, hogy megbocsáttattak a te bűneid, vagy azt mondani, kelj fel, és járj?”
Mi vagyunk Lucas is: felebaráti és missziói kötelességünk ott „virrasztani”, őrt állni mások mellett, reménykedve abban, hogy Isten nekik is kaput nyit, és időnként emlékeztetnünk kell őket az egyetlen igaz reménységre. Aki képes mindezeket együtt megélni élete során, az a sorozat főszereplőihez hasonlóan – bár más kontextusban – reménykedhet a happy endben, és velük együtt kimondhatja: „I belive”, azaz: „Hiszek!”

Barna Bálint
Képek: Netflix, Within Temptation