Egy hatéves kisfiú egyszer azt mondta a prédikáció kellős közepén inkább csak úgy magának, hogy ő bizony a nagypapája helyén fog állni a rédei református gyülekezet szószékén.
Nem hirdette hangosan, de volt, aki meghallotta.

Hogy mennyire meghallotta, az akkor derült ki igazán, amikor a kisfiúból gimnazista lett, a Tatai Református Gimnázium diákja. Minden erejét megfeszítve készült az orvosi pályára.
Fogorvos szeretett volna lenni egészen pontosan. Nagyon jól akarta csinálni. És semennyire nem emlékezett már arra a kisfiúra, aki azt a hangzatos kijelentést tette egykor a templomban.
Lelkészekkel bőven tűzdelt nagycsalád vette körül gyermekkorától fogva a fiút, szülei is az egyház Urát szolgálták, bár nem palástban. (De édesanyja kezei közül került ki minden palást a Dunántúlon.) A fiú egyébként pünkösdhétfőn látta meg a napvilágot, családjának harmadik gyermekeként. Talán éppen azért, mert a köldökzsinór rendesen rá volt tekeredve a nyakára, az Édesanyja átadta az Úristennek, hogyha egészséges marad a gyermek, hadd legyen egész életében az ÚR szolgája.

Ebből nem sok látszott beteljesedni azon túl, hogy a fiúcska a testvéreinek szívesen osztott játékból úrvacsorát.
Amikor a tatai Refiben megszólította az iskolalelkész, hogy nem gondolt-e arra, hogy ő tartsa az áhítatot, amolyan nyegle-kamaszosan ismerte be, hogy mennyire nem gondolt erre valójában.
Kémiafakultáció, orvosi egyetem. Erre gondolt. És tanult is gőzerővel, hogy elérje a célját.

Ki nem állok háromszáz diáktársam elé, hogy beszéljek nekik Jézusról! – gondolta még a fiú, amikor legközelebb kereste az iskolalelkész, aki csak néhány napig vette tudomásul, hogy Márton nem tart áhítatot. Újra kérlelte: csak egy áhítat, tíz perc az egész.

Jó – mondta végül Márton – egy áhítat még belefér, attól még kiváló orvos lehetek. Különben is nagy szükség van keresztyén orvosokra – gondolta.

Rengeteget készült az első áhítatára. Lelkész nagypapájával átnézték, az iskolalelkész belejavított, az áhítat napjára olyan volt, amilyennek lennie kellett.

„Előző éjjel azt álmodtam, hogy én tartom az áhítatot. Láttam magam a tatai templomban abban a ruhában, amit kikészítettem magamnak, minden nagyon valósághű volt. De arra ma is emlékszem, hogy álmomban senki sem figyelt arra, amit mondtam, egy-két ember kirívóan érdektelen volt. Hozzávágtam a Bibliát az úrasztalához, és mondtam, hogy befejeztem, én ezt nem csinálom, megmondtam, hogy nincs kedvem.
Az álom úgy folytatódott, hogy fölmentem a templomtoronyba, és onnan néztem a suliba visszaáramló diáksereget. Megsajnáltam őket, lementem a toronyból és bocsánatot kértem az Úristentől.
Egyszerre újra megtelt a templom. Figyeltek és én elmondtam Isten üzenetét. Ahogy álmomban kimentem a templomból, filmszerű jelen volt: kiléptem a fénybe, abban a pillanatban édesapám a valóságban is felkapcsolta a villanyt és annyit mondott: Jó reggelt kívánok!

A valóságban is elkezdődött az a nap, amikor először tartottam áhítatot a diákoknak. A reggeli igét otthon még együtt olvasta a család. Spurgeon Isten ígéreteinek tárházában az volt a soron következő Ige: Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt. (Mt10,32) 

Ez akkor nagyon megérintette a fiút, de azt gondolta, egyszeri vallástételre gondol az Úristen, annak pedig ő minden kétséget kizáróan eleget tett.
De nem csak a pozitív visszajelzések, hanem a belső iránytű is újra és újra arra vezette, hogy újabb áhítatot tartson. Kivirágzott benne az ige öröme.
Továbbra is ott volt a biológia- és kémiafakultáción, bőszen készült az orvosi egyetemre, bár szíven ütötte a kémiatanára egy mondata: Márton, én felkészítelek az orvosi egyetemre, de neked nincs ott a helyed.

Már miért ne lenne ott a helyem?! – háborgott a fiú – Orvos leszek, ráadásul jó orvos!
A Kárpát-medencei református középiskolák országos találkozóján aztán újra Mártont kérték arra, hogy hirdesse az igét.
Meg városnéző túrát is vezetett, ahol a lelkes diák az utolsó fűszálnak is részletesen elmondta a történetét, éppen hogy visszaért vendégeivel a vacsorára.

„Egy falat sem ment le a torkomon az ételből. Miután megtartottam az áhítatot, odajött hozzám a sárospataki lelkész és azt mondta, hogy bízik benne, hogy találkozunk még úgy, hogy rajtam is palást lesz.
Azt válaszoltam, hogy nem hiszem, mert én orvos leszek, de megköszöntem a kedvességét.
Bementem a szobámba és egy igés kártyát találtam az ágyon a jól ismert passzussal a Timóteushoz írott levélből, ami akkor szíven talált:
Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tiszta életben. Amíg megérkezem, legyen gondod a Szentírás felolvasására, az igehirdetésre, a tanításra. (1Tim 4,12-13)

Akkor fogalmazódott bennem, hogy én nem leszek orvos, bármennyire szerettem volna, mert az igehirdetés és a tanítás a feladatom.
Másnap odamentem a kémiatanáromhoz és bevallottam neki, hogy nem leszek orvos, szeptembertől nem járok kémiafakultációra.
Kérdő szemekkel nézett rám, hogy miért Márton, hiszen ez az álmod?
Akkor mondtam ki hangosan először, hogy azért, mert lelkész leszek.
Végre megértetted, hogy miről beszélek – mondta a tanárnő.”

Akkor a legforróbb elhívástudattal Márton meg is ígérte az iskolalelkésznek, hogy úgy fog tanulni, hogy a püspök kihelyezhesse exmisszusként gyülekezetbe a lehető leghamarabb.
A nagy szavakat végül elfeledte Márton, mégis úgy tanult, hogy negyedik év végére kihelyezhetővé vált. Éppen akkor, amikor a gyülekezet lelkésze, aki Mártont a teológián is tanította, felkereste, hogy vállalná-e egy évre a rédei református gyülekezetben a helyettesítő szolgálatot…

Vállalta. Így került Bátki Márton Boldizsár ötödéves korában a rédei szószékre, így állhatott együtt szeretett nagyapjával palástban az úrasztalánál, úrvacsorát osztva – ahogy arról kisgyermekként álmodott.

A gyülekezet minden áldása és terhe ott volt a fiatal teológus vállán egy évig, a templomfelújítással súlyosbítva. Réde gyönyörű, Bakony-aljai kis falu, rögzült református tradíciókkal, melyek közül talán a konfirmáció helye és ideje, amin biztosan nem lehet változtatni.
Áldozócsütörtök, 16.00 óra, templom. 
A templomfelújítás kiviteli munkálatai viszont arra engedtek következtetni, hogy abban az évben ez biztosan másként lesz.
Hiába próbálta a fiatal lelkész a rédei gyülekezet számára elfogadhatóvá tenni az Istentiszteletek addigi helyszínét, a kultúrházat vagy a szabadtéri istentiszteletet a teremtett világ templomában, a közösség hajthatatlan volt.
Két álmatlan éjszaka után a tiszteletes úr a kivitelezők elé állt: lehetne-e, hogy áldozócsütörtökig esetleg…?
Esélytelen. Ki van zárva. Tiszteletes úr, még maga sem tud annyit imádkozni!

De az Isten jónak látta a munkások idejét megszaporítani. A konfirmációs istentiszteleten pedig ott ült a templomban a teljes építőbrigád öltönyben. Ez az ő ünnepük is lett a befektetett munka által. Ez volt a rédei csoda. Egyik azok közül, amikor az Isten mást gondolt.