Hamar esteledett. Benne voltak a nagyböjt sűrűjében. Még nem fordultak be a nagyhétbe. Még sok dolog volt, rohanás a munka és az otthon között, épp csak olykor-olykor tudott elcsenni egy-egy percet, hogy megálljon, hálát adjon, kérdezzen, válaszoljon.

Ez is egy ilyen pillanat volt, amikor a frissen most ablakokon át beszűrődő, lemenő nap fényében, a tisztán illatozó párnára dőlve elgondolkozott a fiai szavain:

– Anya, te egy Félőlény vagy! – mondták kacagva, szeretettel a szemükben.

– Nem is! Én olyan bátor vagyok, mint… mint … – nem tudta befejezni a mondatot, mert ők már tovább száguldottak. De hiába is tette volna, nem hittek volna neki, hiszen ismerték.

Félőlény, félőlény. Ízlelgette a szót az egyre sötétebb szobában, és emlékezett.

Amikor gyermek volt, félt az állatoktól. A tyúkoktól különösen. Ha neki kellett megetetnie őket, azok a percek rettegéssel teltek.

Később, fiatal lány korában attól félt, hogy nem lesz családja, barátai. Így, amikor ajándékként megkapta őket, hosszú, kitartó munkával igyekezett bebizonyítani nekik, hogy ő nem alkalmas semmiféle kapcsolatra. A legkitartóbbaknak írt aztán egy levelet, amiben arra biztatta őket, hogy hagyják el őt bátran, ne legyenek mellette szánalomból. Csak később értette meg, hogy a félelemből írt soraival mennyire megbántotta őket. Hogy a félelemét fegyverként használta és sebet ejtett vele, feladva a leckét a Jóistennek, hogy ígérétéhez híven hozza ki ebből a legjobbat. Megcselekedte. A barátságai, családja megmaradtak.

Félőlény… Na, de most, lassan fél évszázadosan, már nem az, nincs igazuk ezeknek a kölyköknek. Néha, talán, egy kicsit. De ez természetes. A világjárvány még el sem múlt, amikor kitört a szomszédban a háború, majd földrengés rázta meg az országokat. Emelje fel a kezét, aki nem fél! – motyogta bele a sötétbe.

– Nehéz időszak ez. Az talán csak nem bűn, hogy félek attól, hogy a munkám már nem okoz örömöt, vagy attól, hogy a gyermekem rossz útra tér, hogy nem tudjuk neki biztosítani anyagilag, amire szüksége van… – nyugtatta magát.

Kezébe vette a Bibliáját. Ne félj! – Állítólag ez a mondat szerepel a legtöbbször benne. Isten is tudta, hogy félünk, hiszen ha nem lenne ez ránk jellemző, akkor nem biztatna ennyiszer.

Még két hét van hátra a böjtből. Ha ügyesen beosztja, talán nagypéntekig el tudja olvasni mindegyik biztatást. Megkeresi az összes “Ne félj!” mondatot a Bibliában.

És akkor húsvét után talán már nem fél majd többé önmagától sem. Nem fél, hogy rosszul dönt, hogy nem veszi észre, hogy tévúton jár, nem lát tisztán, belemegy játszmákba, és csak nehezen keveredik ki belőlük. Vágyott rá, hogy a sok “Ne félj!” mondat mögött megtláthassa azt az Istent, akitől nem kell félnie, mert ha bele is engedi nehéz helyzetekbe, ott van vele mindvégig, nem hagyja magára úgy, ahogy mostanában gondolta.

Vágyott rá, hogy kapcsolódjon az egy élő, igaz Istenhez, Jézus Krisztus által. Ne féljen, hogy újra csak egy istenképhez szól, amit ő gyártott és ami aztán összetörik, és szilánkjai ezer meg ezer sebet ejtenek rajta. Nagypéntekig sikerülhet. Mert:

A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben. (János első levele 4. rész 18. vers)