Amikor először beléptem a több mint kétszáz éves, fehérre meszelt taliándörögdi református templom ajtaján, elemi erővel hatott rám „a bal lator istentelen magánya”. Pilinszky verssora és Zellei Boglárka Éva Latorlépés című installációja gyönyörű egymásra találások a művészet és az ember történetében. Ha nagyon merészen fogalmaznék, és miért ne tenném itt, a Művészetek Völgyében, még azt is leírhatnám: a megváltás történetében.

A bűnösség és a kegyelem újabb rétegei tárulnak fel, ahogy az Ige egyházában, egy máig élő kis szórványgyülekezet falusi templomában, egy fesztivál hömpölygő áradatában elcsendesedésre hívnak a lengedező, talán táncra perdülő latrok – harminckét magyarországi kálvária latorábrázolásai. Nem lehet megkülönböztetni, melyikük a jobb és melyikük a bal lator, ám a bűnös ember adott kor szerinti vonásai mindegyiken fellelhetők.

És mivel mindegyik latorkép(zet) egészen egyedi vonásokat hordoz, amelyek olykor ismerősek is, a saját bűnükkel és büntetésükkel összeforrt identitás jelzői helyett emberként tudunk tekinteni rájuk. Zellei Boglárka Éva szavaival élve: isteni perspektívából láthatjuk őket.

Vallásosságunk a kirekesztés vagy az evangélium hirdetésének eszköze az életünkben? – teszi fel a kérdést az alkotó. Itt, a Völgyben minden egyes találkozás erre adott válasz, egyben kihívás is – ki a templomból, ki az utcára, ahol ugyanaz a por lepi mindannyiunk lábát.

Olykor a körülmények is kikényszerítik, hogy kimenjünk az emberek közé. Most éppen a kántortanító házának omladozó épülete jelent veszélyt a látogatókra nézve, emiatt a húsz éve nyitott református udvar önkéntesei a Taliándörögdön járók-kelők nyitottságára hagyatkoznak. 

A faluban megtalálják azokat, akik annyiféle úton járnak, és akikhez gyakran a hívó szó sem ér el. A kint maradók természetes közegében azonban az üzenet közvetítője maga is üzenetté válik. Befogadásra szorulóvá, sebezhetővé, emberközelivé. Nem csupán felszabadított, hanem megszabadított emberré.

„Van itt hely nálam” – hirdetik a reformátusok által felállított, interaktív pihenőhelyek, amelyek elcsendesedésre, elmélyülésre, kapcsolatteremtésre, parázs vitára, egyszóval hiteles találkozásra hívnak.

Erre kerülhetett sor a Szólj be a papnak! padnál is, ahol izgalmas beszélgetésbe csöppentem két feltöltekezni vágyó, nyitott, gondolkodó fiatallal. Bár nem vagyok lelkész, félórás eszmecserénket napestig tudtuk volna folytatni például arról, hogy létezik-e emberen kívüli nézőpont és abszolút igazság; hogy mennyiben örömhír az evangélium a hétköznapi kenyérgondokkal küszködő ember számára; és hogy miért a papokon csattan az ostor, amit Istennek szántak.

Az utca különös hely. Aki máshol nem találta meg a helyét, az továbbáll, és újra keresni kezdi. Amikor pedig az útjaink keresztezik egymást, egy szintre kerülve beszélgethetünk. Ez nekünk is könnyebbség. Emberré lettünk. Nem ismerjük egymást, mégis adhatunk valamit egymásnak.

Bátor lépések ezek. Ismét Zellei Boglárka Éva, a Latorlépés alkotójának szavai visszhangoznak bennem: ebből a másik perspektívából nem látjuk a kereszteket és a szegeket, csak a megbocsátásra szoruló, gyakran ítélkezéssel találkozó embereket. Ők vajon mit látnak, ha ránk néznek? Vajon láthatjuk-e egymást? És együtt láthatjuk-e ugyanazt?

Kapcsolódó cikkünk:
Van itt hely nálam
Lehet-e szent tér az utca? Miért jó az egyháznak, ha kiteszi magát a nyílt tereken való találkozásnak? A befogadásról beszélgettünk Bölcsföldi András református lelkésszel, a Művészetek Völgye református projektjének koordinátorával.
 

Képek: Füle Tamás