Felszállás előtt

Egy anyuka két gyerekkel próbált jegyet vásárolni, amikor odaértem az automatához. Láthatóan nehezen boldogultak, én pedig reméltem, hogy nem futok ki az időből. A nő felém fordult. Tudna segíteni? – kérdezte. Nem tudom használni – mondta. Megkérdeztem, hová utaznának, erre egy tétova hangsort mondott, amit mindjárt két településnévvel is azonosítani lehetett, ezért többször visszakérdeztem. Ekkor derült ki, hogy nem ismerős helyre mennek, és a településnév sem ismerős nekik. Kárpátaljáról jöttek, a háború elől menekülve. Megvettem nekik a jegyet, a buszon tovább beszélgettünk. Amikor a gyerekekre terelődött a szó, őket is bevonva a beszélgetésbe szépen szólt hozzájuk, hogy itt is iskolába kell járni. Nekik jobb életük kell, hogy legyen – mondta nekem. Bevallotta, hogy ő maga írástudatlan. Szégyellte, de azt is elmondta, hogy szinte sosem lépte át a falu határát, ahol születésétől fogva élt, a mezőgazdasági idénymunkákban pedig írás-olvasás nélkül is boldogult. Budapesten, a buszpályaudvar automatájánál már nem.  

***

Épp próbáltam jegyet vásárolni, amikor odaért az automatához. Láthatóan nehezen boldogultam, ő pedig remélte, hogy nem fut ki az időből. Hátrafordultam. Tudnál segíteni? – kérdeztem. Nem fogadja el a kártyámat, sem a nagyobb címletet – esetleg fel tudnád váltani? – kérdeztem. Sajnos nem, de tudok adni egy ezrest – mondta. Előkotortam, amim volt, száz forint hiányzott. (Hányan próbálkoztak itt már ezzel kéregetni!) Nincs elég apróm – feleltem. – Ne viccelj, tessék. Mondott még valamit arról, hogy reggel őt is kisegítette valaki. Biztosan tudtam: ha egy forint sem lett volna nálam, ő akkor is odaadott volna ezret. Az automata elfogadta a bankjegyet, elértem a buszt. Egy perccel az indulás előtt ez a fiatalember is felszállt. Odaköszönt, egymásra mosolyogtunk.  

Nem tudom visszaadni. Sem a pénzt, sem azt a jólelkűséget, ahogy érdemeimtől, státuszomtól függetlenül hozzám fordult.
Dávidnak hívják. A kárpátaljai anyukát Mariann-nak. Engem Áginak.

Kép: Matyasovszki Edit