„Az bizonyos, hogy többé semmi sem lesz olyan, mint régen…”
Már a COVID-járvány elején sokszor lehetett hallani ezt a „prófétai kijelentést”. A televízióból, rádióból, az internet különböző csatornáiból, különböző megfogalmazásban állandóan ez köszönt vissza, s nagy valószínűséggel hozzájárult ahhoz, hogy egy idő után azokban is, akik kezdetben nem vették túlságosan komolyan az egész válsághelyzetet, lassan kialakult valamiféle traumatudat. Annak a felismerése, hogy itt nem csupán egy súlyosabb egészségügyi válsághelyzetről van szó, hanem egy olyan törésről, mely után az élet nem folytatható úgy, mintha mi sem történt volna. Az ember, persze, igyekszik a lehető leginkább eltávolítani magától a „nem-folytathatóság” felismerését. Amikor erős fiúkat-lányokat akarunk nevelni, azt mondjuk – ahogy nekünk is azt mondták –, hogy ha elestél gyermekem, fel kell állni, tovább kell menni. Felállni, továbbmenni. Fenntartani a lépések szabályos egymásutánját. Felvenni újra a ritmust, ha kiestünk belőle. Mert a ritmus rendet teremt és kiszámíthatóságot, struktúrát ad, és előrevisz a jövő felé, s ez a civilizáció alapja.

Ezért is ragaszkodunk annyira a rendet, a folytonosságot biztosító és képviselő struktúrákhoz és azokhoz a rítusokhoz, melyekben ez megjelenik. Kicsiben ilyen a kézfogás, a bevásárlás, a heti takarítás vagy a vasárnap délelőtt elmaradhatatlan autómosás. Vagy istentisztelet. És persze az úrvacsora. Nálunk, reformátusoknál ez utóbbi különösen fontos, hiszen ritkán élünk az úrvacsorával, de ezek az alkalmak szorosan kapcsolódnak a világ normális menetét jelképező – ugyanakkor a rend megtörésének esélyére is figyelmeztető – tradicionális jeles napokhoz: a nap évi útjának és a vegetációs ciklusnak a fordulóihoz (például karácsony vagy újkenyér, vagy a kettőt egyesítő húsvét).

Idén tavasszal, amikor húsvétra készülve egyházunkban is fellángolt a vita az „online úrvacsoráról”, a diskurzust figyelve azon morfondíroztam, hogy vajon mire is vágytunk jobban, vagy igazán, s minek a hiánya az, ami erősebben traumatizál most bennünket? Valóban a communio tartalma hiányzik, az Istennel és egymással megélt közösség, illetve az a közösség, amit Istennel az egymással megélt közösségben tapasztalunk meg? Vagy inkább a rítus, mely a világ rendes folyását juttatja kifejezésre, s amelynek elmaradása talán mindennél fájdalmasabban tudatosította bennünk a traumát, azt, hogy kizökkent a világ a rendes kerékvágásból, és egy pillanatra a civilizációnk teljes összeomlásának számtalan katasztrófafilmben vázolt víziója került szinte kézzel fogható közelségbe? Ezek a szempontok az említett vitában is megjelentek. Voltak, akik az úrvacsora megszokott módjának ellehetetlenülésében isteni figyelmeztetést ismertek fel, intést arra, hogy álljunk meg, tartsunk bűnbánatot, mert Isten nemcsak a világot, de az egyházat is megítéli. Mások pedig éppen azt hangsúlyozták, hogy az úrvacsora megtartása fontos, mert a trauma törésében is az Isten kegyelmének folytonos megtapasztalhatóságát hangsúlyozza, s ezt a folytonosságot támasztotta alá indirekt módon az is, hogy a kenyér házanként történő megtörésének sajátos, hibrid – online vezetett – módját az őskeresztyén gyakorlatra visszavezetve próbálták legitimálni.

Persze, az is lehet, hogy a két szempont, a két dimenzió együtt és egyszerre alkotja azt a szimptómát, amelynek alapján joggal következtethetünk korábbi életünk folytathatatlanságára. Sokakban felvetődött ugyanis az a kérdés is, hogy milyen közösség az, ahol igazából azon túl, hogy rendszeresen ott látom ezt vagy azt az embert a templomban, semmit nem tudok róla? Nem tudom a nevét, korát, gondját, örömét, nincsenek közös terveink vagy cselekvéseink, magyarán: azon túl, hogy egy adott térben egyszerre vagyunk jelen, semmi nem köt össze bennünket. Milyen közösség az, ami nem számít rám, és amire én sem számíthatok? Ami nem kommunikál velem, kivéve persze az egyházfenntartói járulék befizetésére figyelmeztető, kiszámítható pontossággal érkező levelet? Persze, ezekből a jelekből azért lehet néhány közös jellemzőre következtetni, de ez nem több, mint valami „halmazlét” és nem jelenti azt, hogy tényleges közösségben lennénk, vagyis részt vennénk egymás életében, lenne közös perspektívánk, és tudatosan kötődnénk egymáshoz. Ez a közösség-hiány, amiről évekkel ezelőtt már az Egyházi Jövőkép Bizottság is beszélt, s aminek tagadhatatlanságára most talán éppen azoknak a ritualizált formáknak az összeomlása hívta fel a figyelmet, melyeken keresztül tagadni próbáljuk ezt a hiányt.

A televízióban a napokban láttam a Coca-Cola egyik új reklámját, melyben egy fiatal fekete férfi felemelt fejjel a fénybe nézve – miközben felvillannak a közösség megélésének a járvány alatt emblematikussá váló formái – arról beszél, hogy ezt együtt éltük át, együtt csináltuk végig, és erre a közös tapasztalatra alapozva mostantól minden más lesz, „hallatni fogom a hangom”. Valóban, a krízis nemcsak veszélyt, de lehetőséget is rejt. Az átmeneti állapot, amikor a társadalom normális működése, a jól felépített struktúrák megrendülnek – az átmenetek rituális folyamatait elemző Victor Turner szerint – olyan közös tapasztalatot, „küszöbélményt” jelent, melyben megváltozik az, ahogy az emberek, akik ezt a helyzetet közösen élik át, egymást érzékelik. Ez a communitas, melyben nem a státuszok és szerepek meghatározóak, hanem a helyzetben való részvétel minősége, s ami olyan közösséget teremt, amely – a „lényegre” vonatkoztatottan megélt mezítelenség és egyenlőség tapasztalatán keresztül – lehetőséget ad arra, hogy új struktúra szülessen, s hogy abba új készségek és új szereplők újfajta módon integrálódjanak. Lényege szerint az úrvacsorai közösség, a communio is egy ilyen küszöbállapot, amelyben a résztvevők „semmit nem hozva” élik át az Istennel való találkozás traumáját, s amely új élet és megújuló közösség lehetőségét hordozza.

Most, a járvány második hulláma előtti időben azon morfondírozok, hogy az úrvacsorával kapcsolatos tapasztalataink, az, hogy a megszokott keretei a járvány idején megroppantak, hogy átmeneti formája okán érvényességével kapcsolatos kételyek fogalmazódtak meg, az a dilemma, hogy a közöség gyakorlása megszokott módjának hiánya a communio hiányát vonta-e maga után, eléggé erős közös tapasztalattá válnak-e számunkra, teremtenek-e olyan communitast, melyből megújulva rendeződünk újra, vagy megpróbálunk inkább felállni, és felvenni a ritmust.

Nagy Károly Zsolt