Minden csoda három napig tart. Amikor ez a szöveg megjelenik, már négy napja vége a kijárási korlátozásnak Budapesten. Készültünk rá, vágyakozva vártuk, mégis nagyon furcsa. Nem kis értetlenséggel nézünk vissza a mögöttünk lévő hatvan napra, és próbálunk előretekinteni is. Nem könnyű. Időre van szükségünk, hogy kicsit múljék az összezavarodottságunk, és rálássunk, mi is történt velünk, a világunkkal.

A járvány és a szükségszerűen vele járó bizonytalanságok kreatívvá tették a közösségeket és az egyéneket is. Otthonaink egyszerre lettek osztálytermek, óvodák, irodák, színházak, koncerttermek, templomok. Az utóbbi hetekben sokan igazi kanapéhívek lettünk. Fotelreformátusok. (Nem azért, mert így volt kényelmes, hanem azért, mert nem tehettünk másképp. A rádiós vagy tévés istentiszteletet eddig sem úri huncutságból követte az ember.) Tanulgattuk, milyen nehéz megteremteni a találkozás terét, házi klenódiumokat választottunk, énekeltük a református énekeket, hogy csak úgy zengett bele a társasház. (Akinek van füle, hallotta.) Megtanultunk vágyakozni az után, ami a miénk. Mindennapjaink részesei lettek az Operatív Törzs tagjai, illetve Győrfi Pál, aki naponta számos alkalommal kért bennünket: „Maradjanak otthon!” A veszteg maradás motívuma a mennybemenetel ünnepének történetében is megjelenik: Jézus arra kéri a tanítványokat, hogy maradjanak Jeruzsálemben, amíg erőt nem kapnak a szolgálatukhoz.

Márknál és Lukácsnál a mennybemenetel történetével zárul az evangélium, és ez a nyitánya az első egyháztörténet-írásnak, az apostolok cselekedeteiről írott könyvnek is. Megragadó a tanítványok teljes értetlensége. Negyven napja a szemük előtt szegezték keresztre a Jézusba mint politikai megváltóba vetett összes reményüket. Aztán mindenféle szórványos epifániák tanúskodtak arról, hogy aki ott, nagypénteken meghalt, nagyon is él. Fake news, mondogatták a szkeptikus tanítványok, mígnem előttük is megjelent a Feltámadott, és készítgette őket arra, hogy ő hamarosan vissza fog térni a mennybe, ahonnan eljött. Az új valóságkonstrukció nehézkesen akart a fejükben épülni, rendre csak a régi jutott az eszükbe: hogy Jézus most, hogy feltámadt, végre rendet tesz a földi hatalmi viszonyokban. (Azt hiszem, mindmáig túl sokszor jut eszünkbe Jézusról az és csak az, hogy mit is kellene tennie itt és most a földi hatalommal, és kevésszer az, mi a feladatunk mindaddig, amíg ő vissza nem jön teljes dicsőségében.)

A másik érdekes momentum, ahogy az angyalok rászóltak a lecövekelt tanítványokra: nincs itt semmi látnivaló. „Amint távozása közben feszülten néztek az ég felé, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,10–11) Már hogyan ne gyökerezne földbe a lábuk? Szemtanúnak lenni megrázó és kivételezett állapot egyszerre – több barátom mondta ezt a pandémiával kapcsolatban is.

A napokban olvastuk Lót történetét. Egyes zsidó írásmagyarázók szerint Lót felesége abba halt bele, hogy a kénköves pusztításra visszanézve látta a büntetést, amelyet valójában neki is el kellett volna szenvednie városbeli ismerőseivel együtt, és a sokk hatására sóbálvánnyá vált. Ha látom, ahogy a másikat bántják, az bennem is stresszt okoz. Azonban a másik oldal is igaz: ha hallom, hogy megdicsérik, az engem is jó érzésekkel tölt el, a sikere engem is motivál, ha elmondja, hogyan küzdött meg valamilyen nehézségével, az nekem is erőt ad. Nem véletlenül nem tágított Elizeus Illés mellől, és nézte végig, ahogy mesterét elragadja a szélvihar. Így részesült a prófétában munkálkodó lélekből, nem is akárhogyan: kétszeresen.

Jézus tehát nem akármilyen ajándékot adott az övéinek, ahogyan őket áldva a szemük láttára felemeltetett az Atya jobbjára. Újabb bizonyság volt ez az ő isteni voltáról – már csak az kellett, hogy legyenek szavaik arra, hogy továbbadják, amit láttak. Vajon megértették-e, hogy micsoda ígéret birtokosai?

A mögöttünk lévő pár hét jó alap ahhoz, hogy együtt tudjunk érezni a tanítványokkal. Lidewij Edelkoort dizájnteoretikus szerint a koronavírus óriási kegyelem a Földnek, „amazing grace”, ami jól hangzik, de elsőre csak a veszteséget látjuk. A járvány elvette tőlünk a szokásos húsvétünnepünket, a nem velünk élő szeretteinket, sokak munkáját, kitűzött esküvőjét, e tavaszi-nyári álmait, utazásait. Szembesített minket a sötét oldalunkkal: a szeretetlenséggel, csüggedéssel, önpusztítással, hitetlenséggel, gyanakvással. Katonák jelentek meg az utcákon, a laborokban, militáns gondolatok a közbeszédben, mindenhonnan harsogott a feszítsd meg, hogy éppen kinek a hibája mindez. Szerte a világban közel háromszázezren haltak meg az eddig ismeretlen kórokozó miatt. Igen, ez történt, és erre nincs jószerivel semmilyen magyarázat. De elkezdtünk szerényebben élni, mélyebbeket beszélgetni, újratanulni, mennyi az elég, keresni mindebben Istent és az ő akaratát. Aztán egyszer csak jöttek a hírek a nyitásról: „Budapesti lakosok, miért ültök itt a járványhíreket falva?” Tudván tudjuk, hogy lesz még idő, amikor újra be kell zárkóznunk, hogy védjük magunkat és a mieinket. Most úgy tűnik, a vírus velünk marad minden napon, a világ végezetéig. Mire tanít minket, hogy láttuk, megéltük mindezt?

A budapesti korlátozások feloldása után szinte kényszerítenünk kellett magunkat, hogy kimozduljunk itthonról. A rakparton, ahová az elmúlt hetekben ki-kijártunk élvezni a csendet és a napsütést, lüktetett a zene. Mint amikor majd kiugrik az ember szíve, amikor hosszú kihagyás után újra futni próbál. Jól öltözött fiatalok ültek a szórakozóhelyek teraszain, mintha mi sem történt volna. Néztük őket, örültünk, de tudtuk, hogy ez már soha nem lesz ugyanaz. Ugyanis megtanultunk, megtapasztaltunk valamit az ember sérülékenységéről, egész társadalmi-gazdasági rendszerünk ingatagságáról. Felfedeztük, hogy veszélyesek lehetünk egymásra – éppen ezért felelősek vagyunk egymásért. A járványmegelőzésben is, de nem csak úgy. Tanúvá tehetjük egymást, ha tanúskodunk.

Lehet, hogy most úgy érezzük, hogy nincs bennünk semmi erő. Természetes, hogy nem tudjuk azonnal megérteni, hogyan változott meg körülöttünk a világ, minek is vagyunk túlélői, szemtanúi. Nem baj, sőt, üdvös, ha hagyunk magunknak időt feldolgozni mindazt, amit megéltünk. Sokat beszélgetni. Számba venni veszteségeinket, és azt is, amit tanultunk. Örülni, hogy pünkösdkor már – megszorításokkal ugyan, de – együtt lehetünk. Készüljünk józanul az ígéretek beteljesedésére, arra a bizonyos visszajövetelre. Milyen jó, hogy van még idő.