A lelkipásztori hivatás éve az idei év. Püspök Úr többször említette, hogy lényegesen több lelkész megy nyugdíjba a következő években, évtizedben, mint amekkora utánpótlás a teológiai képzésben várható.

Miközben az elmúlt tíz évben az intézményeink száma megduplázódott és a lelkipásztoraink száma is növekedett, addig a nyilvántartott gyülekezeti tagok száma ötödével csökkent. Ha nem akarjuk, hogy a gyülekezeteiben élő egyházból intézményesen szolgáltató egyházzá legyünk, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogyan találkozhatnak az itt megszólított emberek, akik nagy részének nincs köze egyházunkhoz, először Krisztussal, utána pedig egyházunkkal, mint befogadó közösséggel. A zsinati tanácsos, a Zsinati Missziói Szolgálat és a Református Lelkészi Nyugdíjintézet vezette munkacsoport komoly felmérést végzett arról, hogy az elmúlt évtizedekben hányan jelentkeztek teológiára, ebből hányan végezték el a tanulmányokat, közülük hányan maradtak lelkipásztorok, és hányan morzsolódtak le. Kérdés, hogy azokban a gyülekezetekben, melyek tisztességesen el tudják tartani a lelkipásztorukat, lesz-e utánpótlás, vagy esetleg több gyülekezetnek kell összefognia azért, hogy egyetlen lelkipásztor jusson nekik. Ilyen és hasonló kérdésekre kell válaszokat találnunk, ezért is tettük meg ezt az esztendőt a lelkipásztori hivatás évének. Legfontosabb a lelki megerősítés, de beszélnünk kell a lelkészek jogállásáról, javadalmazásáról, családi életük stabilitásáról, a lelkipásztorral kapcsolatos elvárások jogosultságáról.

Mi az, amit hatéves püspöki ciklusa alatt szeretne elérni ezen a területen?

Szeretném, ha a lelkészképzésünk gyülekezettudatosabb lenne. Elsősorban a lelkipásztorok dolga, hogy biztassák és segítsék azokat a fiatalokat, akik elhívást kapnak a lelkészi szolgálatra. A gyülekezetből indul a lelkészjelölt és az a teológiai professzor is, aki tanítja. Ide is kell megérkeznie. Részben elismerés, részben kritika, hogy sokkal többen jelentkeznek a teológiára a gyülekezeti ifjúsági csoportokból, mint az egyházi iskolákból. 

A megerősödött lelkészi hivatásból, az öntudatos gyülekezetekből kiindulva találhatjuk meg azokat az új utakat, melyek a ma még számunkra ismeretlenekhez is elvezethetnek. Komoly missziós lehetőség van a gyülekezeti közösségekben, és a hozzájuk kapcsolódó intézményekben, hiszen Krisztus szeretetéből és gondoskodásából mutatnak fel valamit, egy olyan közösség felhatalmazásával és imádságos támogatásával, akik megélik, hogy mit jelent Isten szeretetéből összetartozni. Ennek a vonzerőnek a fölszabadítása lenne fontos az intézményeink felé. Ez azt is jelenti, hogy az intézményeknek is gyülekezettudatosnak kell lenniük.

A Rajnai Protestáns Egyház Zsinatán nemrégiben arról beszélt, hogy ezek az evangéliumi találkozások arra is késztetnek, hogy újragondoljuk az egyházban használatos nyelvet, és egyáltalán legyen érzékenységünk az emberek kérdéseire, és azokra adjunk választ. Hogy képzeli el Püspök Úr azt a megújuló egyházat, amelyik egyszerre akar kortárs lenni és az örök Igazság képviselője?

Az egyház elsősorban együtt imádkozó közösséget jelent. Ezt a gyakorlatot igyekszünk az egyházvezetésben is meghonosítani. Egyaránt jelen kell lennünk az Ige világában és az emberek világában. A Szentírás nemcsak egy könyv, hanem létező valóság, amelyben élni lehet. Ez elsősorban imádságos életet jelent. Közben pedig benne kell élni abban a világban, azok között az emberek között, akikhez küldettünk. Azoknak az embereknek a jobb, mélyebb, valóságosabb, lényegibb ismeretére kell eljutnunk. Nem elég olyan antropológiai konstansokkal dolgoznunk, hogy „úgyis mindenki bűnös”, „különösebben nem érdekes, hogy milyen ember ő, meg kell térnie.”

Mégis úgy tűnik, mintha ma a világban felerősödő hangok lennének a föld sója, és nem pedig az egyház. A felnövekvő nemzedékek például a humánum jegyében az egyik legfőbb erényként tartják számon, hogy legyünk elfogadók, még ha ebbe beletartozik az is, ami rombol, ami bűn. Hogy lehetne az egyház ebben a világban a jelentőségéhez mérten láthatóvá és hallhatóvá?

Először is meg kell értenünk, hogy például az elfogadás, az elfogadottság miért olyan fontos nekik. Utána fel kell tennünk nekik a kérdést, hogy valóban jó-e, ha mindent elfogadunk? Kell, hogy legyen egy mérce, hiszen a nyitottságnak is akkor van értelme, ha van zártság. Ha a rossz dolgok elől bezárjuk az életünket, a jó dolgok előtt meg kinyitjuk. Ha különbséget akarunk tenni a jó és rossz között, akkor máris a Biblia első mondatainál vagyunk.

Ebben a megértési és kapcsolódási folyamatban a lelkészeknek is van szerepe. Mi az, ami Ön szerint a lelkészi szolgálatban akár a karaktert, akár a hivatást vagy az életvitelt illetően ma is jó, ha ugyanaz marad, mint ami mindig is volt?

Nincsen lelkipásztori szolgálat anélkül, hogy az ember teljesen át ne adná önmagát a hivatásának. Ez mindig így volt, és mindig így is marad. Az önátadás mellett fontos felismerés, amit Pál apostol is megfogalmazott: „viseljetek gondot magatokra…” Csak úgy lehet a másik embert szolgálni, ha az ember magát is karbantartja testileg-lelkileg.  Ebben látok hiányosságokat: jobban oda kell figyelnünk magunkra, a saját lelki szükségleteire, hiányaira, és arra a környezetre, amelyik a szolgálatunkat támogatja, elsősorban a családra – a házastársunkra, a gyermekeinkre. Ezért van jelentősége a lelkipásztorok háttértámogatásának, a hivatásgondozásnak. Az elhívás nem egyszeri esemény csupán, amit ha megkaptam, beteszem a spájzba, hanem újra és újra meg kell erősíteni ahhoz, hogy az ereje megmaradjon. Ez nem egyszemélyes feladat. Sokkal több segítséget kell adnunk egymásnak – ez is fontos témája a lelkipásztori hivatás évének.

A Zsinati Missziói Szolgálat vezetésével átfogó felmérésbe kezdenek májustól a lelkipásztorok hogylétéről. Miért lenne fontos, hogy minél több lelkipásztor kitöltse az ezt megalapozó kérdőívet?

Én sem szeretem, ha állandóan kérdőívekkel bombáznak, de ennek most jelentősége van. A válaszoktól is függ, hogyan épül fel az országos hivatásgondozás. Hogyan tudjuk összekötni a már létező hivatást erősítő lelkigondozói lehetőségekkel? Remélem a lelkipásztori hivatás évében felébred a lelkipásztorokban a bizalom, hogy ebből a felmérésből valóságos támogatás és segítség fog születni. Én mindenkit arra biztatok, hogy vegyen részt nemcsak a felmérésben, hanem minden olyan lehetőséget ragadjon meg, ahol elmondhatja saját gondjait és javaslatait. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Ha nem kommunikál az egyházvezetés, ha nem áll vele szóba a lelkészi kar és a presbitériumok, akkor a legjobb döntések sem lesznek valósággá.

A reflexióra mindig nehezebb időt, energiát szánni, és talán sokaknak nehéz lehet nagy nyilvánosság előtt vagy épp a vezetők felé visszajelzést adni. Az egyházvezetés hova pozícionálja magát az egyház életében?

Nagy nehézség, hogy a döntéseink, illetve a döntések háttere sokszor nem jut el a gyülekezetek szintjére, a lelkipásztorokhoz, a presbiterekhez. És fordítva is igaz: amit ők gondolnak az egyház valóságáról, gyakran az sem jut el hozzánk. Nehéz megfejteni ennek a pontos okát, az egyik talán pont a bizalmatlanság, hogy a problémáikkal, a kérdéseikkel úgysem foglalkozik senki. Kerületünkben az összekapcsolódás igényét úgy fogalmaztuk meg, hogy a szigetekből legyen kontinens. A vezető nem lehet a vezetettek folyamatos lelkigondozója, hiszen hatalmi helyzetben van, de lelki beszélgetésekre természetesen neki is lehetőséget kell biztosítania.  Éppen ezért ebben az évben is szeretnék minél több gyülekezetet meglátogatni, és ott úgy figyelni, hogy észrevegyem az ünnepi hangulat mögött a hétköznapok valóságát. Eddig több mint 120 gyülekezetbe jutottam el. Mindig érdeklődve és örömmel olvasom a látogatásaim előtt azokat a leveleket, melyekben a lelkipásztorok az elhívásukról írnak, hogy miért lettek lelkészek és hogyan látják a saját munkájukat, közösségüket.

Éppen néhány napja jelent meg a Parókia portálon egy fiatal lelkészjelölt tollából egy írás, amelyben a lelkészi szolgálat legnagyobb kihívásáról fejti ki a véleményét. Parókia – A lelkészi szolgálat legnagyobb kihívásai (parokia.hu) Mint írja, a lelkipásztor olyan, mint a csatában a tábornok, akire mesterlövészek vadásznak. Ha elbukik, az sokak életére van hatással. Mik a feltételei annak, hogy a lelkipásztorok ne váljanak se a kiégés áldozataivá, se bűnbakká amiatt, hogy nincsenek a helyükön, ami sokáig elhúzódó krízist jelenthet akár a közösség számára is?

Minden konkrét eset különböző, de általánosan igaz, hogy a testvéri összetartozás, szolidaritás és a kollegialitás a lelkipásztorok között elengedhetetlen ahhoz, hogy legyen hová fordulnia annak, aki valamilyen módon megbillen a lelkészi szolgálatában. Legyen ember, legyen közösség, aki ebben a helyzetben mellé áll, megerősíti és segíti őt. Vannak olyan küzdelmek, amelyeket nem lehet megspórolni, beleértve akár a gyülekezet ítélkező reakcióit is, de a lényeg, hogy ne legyünk ebben egyedül, és ne hagyjuk magára a másikat! Amikor a bűnt bűnnek nevezzük, akkor a bűnösért nemcsak imádkozunk, hanem Pál apostollal mondjuk: „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”

Ne hagyjuk magukra őket! – ez a szempont fontos volt a peremvidék reformátussága kapcsán is. Idén januártól elindultak Baranyában az elnéptelenedő falvak reformátusságát összefogó gondozó gyülekezetek, az ott szerzett tapasztalatok pedig később akár országosan is hasznosulhatnak. Mi az, ami már most a hozadéka annak, hogy újrarendeződtek az ottani közösségek?

Két éve keressük együtt az új utakat Baranyában, s igyekszünk elfogadtatni a változásokat. Jó döntéseket hozni a vezetői munka egy részét jelenti csak. Az igazi feladat ezeket elfogadtatni azokkal, akikre vonatkozik, hogy tudjanak vele azonosulni, s korrigálni, ha szükséges. Kevés dologban van teljes egyetértés a száztagú zsinatban, azonban a gondozó gyülekezeti kategória létrehozását egyhangúlag megszavazta. Már most látszik, hogy sokkal hatékonyabb a lelkigondozás a fogyatkozó református gyülekezetekben, mintha az eddig anyaegyházközség, társegyházközség, missziói egyházközség, szórvány kategóriákba sorolnánk őket, hiszen ezekbe valójában nem is illenek bele. Ez egy olyan forma, melyben sokkal személyesebb és intenzívebb a lelkipásztornak és a hitoktatónak a jelenléte, mint korábban. Mindemellett jelentős adminisztrációs terhektől szabadultak meg az itt szolgáló lelkipásztorok. De nem gondoljuk, hogy ezt bárkire rá kellene erőltetni. Minden közösség szabadon dönt, de a szembenézést a zsugorodással senki sem spórolhatja meg. Bízom benne, hogy a többi egyházkerület és megye előtt is vonzó lehet ez a gyülekezeti forma, akár a helyi sajátosságok figyelembevételével. A Sárospataki Református Teológiai Akadémia február elején szervez egy konferenciát Gyülekezettudatos egyház – egyháztudatos gyülekezet címmel.  

Mikor várható esperesválasztás a baranyai egyházmegyében?

Ha lezárult a gondozó gyülekezetek megalakulásának a folyamata, akkor először megállapítjuk az új szavazati számértékeket, s ha a lelkészi és főgondnoki kar nagy többséggel úgy dönt, akkor a választási bizottság kiírja a választást.

Kicsit tágabbra nyitva a képet: milyen az az egyház, amelyik jól sáfárkodik a rábízottakkal?

Az igaz egyház együtt figyel az igére, s ebben a figyelemben ismeri fel feladatait. Ebben nagy szerepe van az egyház tudományának, a teológiának, mely azt vizsgálja, hogy a tanítás és az életgyakorlat megfelel-e a hit mércéjének s hitvallásainknak. Sokkal több ilyen kezdeményezésre lenne szükség azoktól, akiknek ez a hivatása. Gondolok itt a Doktorok Kollégiumára és Coetus Theologorum örömteli újraalakulására.

A tanításhoz való hűség sok lelkipásztornak fontos az egyházunkban, köztük már fiataloknak is. Gátat szabhat mindez annak, hogy hozzánk is beszivárogjanak olyan tévtanítások vagy a Biblia szellemiségétől eltérő felfogások, mint amilyeneknek a nyugati egyházak teret engedtek?

Ezek a tévtanítások, hamis ideológiák Magyarországon is jelen vannak. Napjainkban fokozott szellemi és kulturális küzdelem zajlik a világban, amikor az egyház az, amely reményt adhat a hithez hűséges közösségeknek. Az iskoláinkkal ott vagyunk a magyar társadalom közepén, és a gyerekeinket ugyanúgy eléri ebben a digitalizált, globalizált világban mindenfajta gonoszság. A korszellem hat ránk is, és ha ehhez még erősebb külső támogatás lesz, akkor még erősebben jelen lesznek. Mi, reformátusok az elmúlt négyszázötven évben hozzászoktunk ahhoz, hogy védekeznünk kell, őrizni a hitet. Ez a védekező reflex nálunk erősebb, mint ott, ahol az egyház annyira magától értetődően része a társadalomnak, hogy szinte fölolvad már benne. A magyar református egyház létét részben felekezeti alapon, később pedig kommunista alapon folyamatosan megkérdőjelezték. Éppen ezért mi sokkal inkább tudjuk, milyen fontos megőrizni a hitünket ahhoz, hogy jövőnk legyen, mint az az egyház, amelyik elkényelmesedett a társadalmi szerepében.

A Kárpát-medencei Magyar Református Nemzetstratégia egyik legfontosabb következtetése az, hogy meg kell erősíteni a belső szellemi-lelki védvonalakat. A magyar reformátusok többsége szerint ez az egyik legfontosabb és legsürgetőbb feladata az egyházunknak. Ennek a hozzáállásnak viszont az a veszélye, hogy közben szem elől tévesztjük, nem vesszük komolyan, vagyis nem tudjuk szeretni azokat, akik nem okozói, hanem áldozatai a 21. század destruktív szellemi, erkölcsi folyamatainak.

Személyes hitünk az alapja mindennek, ám ez krízishelyzetekben méretik meg a leginkább, amelyből az elmúlt években kijutott mindannyiunknak. 2023-ban a háború folytatódik, a gazdasági válság akár nagyobb méreteket is ölthet. Hogyan érdemes a hozzáállni ahhoz, ami ránk vár?

Ne azt kérdezzük elsősorban, hogy mi az oka a bajoknak, hanem hogy mi a célja! Természetesen megtesszük a szükséges gazdasági és pénzügyi intézkedéseket annak érdekében, hogy a gyülekezeteink megélhetése biztosítva legyen. De a válság meg is mér bennünket. Mi az, ami fölösleges sallang, mi az, ami életképtelen, mi az, amiért nem tudunk elég áldozatot hozni, s mi az, ami feltétlen szükséges és megőrzendő. Ha Kárpátaljára tekintünk – s milyen jó, hogy nekünk ott hittestvéreink vannak –, akkor erőt meríthetünk abból a hűségből és helytállásból, ami őket sokkal nehezebb helyzetben jellemzi, mint amilyen a miénk. Amikor az esti áramszünetben ott ültünk a lelkipásztorokkal, abban a hitben tettük ezt, hogy Krisztus az, aki elűzi a sötétséget, aki a rosszat jóra fordítja, nemcsak bennünk, de a világban is.  

 

Képek: Füle Tamás