Feleségem és Binci találkozása

Hat éven át éltem abban a reménységben: feleségem és gyermekeim a magyarkéci gyülekezetben maradtak, ahol 1958. május 28-án, pünkösd másodnapjának éjszakáján otthagytam őket. Ilyen naiv voltam. Soha semmi hír nem érkezett felőlük. Csomagot sem küldtek. Ugyan miből? De nem is volt jogom csomagot kapni, akiket 20 évnél többre ítéltek, nem dolgozhattak, s így a havonként egyszeri öt kilós hazai sem járt nekik. Végül egy unitárius lelkésztől, akit a Duna-csatornától vagy a Duna-deltájából hoztak "haza", Szamosújvárra, tudtam meg, hogy feleségemet, hét kicsi gyerekünkkel együtt (Ferike, az elsőszülött 11 éves volt) a Baraganba deportálták.
Richard Wurmbrandnak - első letartóztatása és elítélése idején - a felesége, Binci is börtönlakó lett két évig. Binci nagyon érzékenyen szívén viselte az üldözöttek sorsát. A mi letartóztatásunk híre a bukaresti, konstancai, sőt egész Románia hívőihez eljutott. Binci egyike volt azoknak, akik megszervezték családom megsegítését. Konstancáról, Bukarestből olyan román hívő családok keresték fel családomat a Baragan pusztájában, akik azelőtt még csak nem is hallottak felőlük. Szabadulásom után én is találkozhattam velük. Némelyek nevét nem felejtettük el: Márta testvér Konstancáról, Vasile Rascol és felesége, Pusa, ruha és élelmiszercsomagokkal látták el a magyar református lelkipásztor szükségben szenvedő családját, pedig kényszerlakhelyem állandó hatósági ellenőrzés alatt volt, ezért megközelítése is veszélyes és nehéz volt. (Magyar református és baptista testvéreink is felkeresték deportált családomat: különösen a marosvásárhelyi CE-s és nem CE-s testvéreink segítettek rendszeresen.)
Hazajövetelem után tudtam meg feleségemtől: Binci egyszer helyet adott a családomnak nagyon szerény bukaresti otthonában (egy ágyban aludtak a feleségemmel), ami akkoriban igencsak veszélyes vállalkozás volt. Mindkét asszony férje börtönben! Önmaga biztonságát áldozta fel Binci. Milyen nagynak láthattuk meg a Megváltó Jézus Krisztust ebben a kicsi zsidó asszonyban, aki egyébként jogot végzett a párizsi Sorbonne egyetemen. Mindig reménykeltő és bíztató volt a szava, és az utolsó falatjáról is lemondott, ha segíteni kellett. A baragani száműzetés után a családom Binci otthonából indult ideiglenes lakhelyére: Józsefházára (Szatmár megye), ahol testvérbátyám gyülekezetében, egy egyszerű, szalmafedeles házban húzták meg magukat. Odamenetelükkor ismét megmutatkozott Binci áldozatkészsége. Abban az időben a háztartásokat városon gáztartályokkal látták el. Hatalmas összegbe kerül egy-egy ilyen palack beszerzése. Amikor a családom Bukarestből hazautazásra készült, Binci az egyetlen gázpalackját feleségemnek ajándékozta. Feleségem semmiképpen nem akarta elfogadni. Végül anélkül indultak el az állomásra, de Bincit nem olyan fából faragták, hogy könnyen le tudjon tenni arról, amit a fejébe vett. Kerített egy hívő ifjút, aki szépen és visszautasíthatatlanul feltette a vonatra a gázpalackot.
Az ilyen "utolsó falatok"-ról szóló történeteket még folytatni lehetne. Igen! Amint meg van írva Ézsaiás könyvének 58. részében: "Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, akkor támad fel a sötétségben a világosságod." Az utolsó előttinél még nem. Ezt a felülről való világosságot hordozta Richard Wurmbrand felesége, Sabina.
Áldott legyen az Isten, aki erőt ad a jóhírt vivő asszonyoknak!
Természetesen szabadlábra kerülésünk után sem szakadt meg a kapcsolatunk Wurmbrandékkal. Hónapok múltán a Wurmbrand-házaspár Fekete-tengeri illetve Sinaia-i pihenésre hívta meg a családomat. Rájuk fért a pihenés. Engem akkor már a hegyközpályi gyülekezet kötött le.

Börtön utáni kapcsolataink

Wurmbrandot és családját nyugati atyafiak hatalmas összegért megvásárolták az államtól, és kivitték Svédországba. Wurmbrandék aztán beindították a mi családunk kiváltásának ügyét is. Pályi éjjelünkbe egy amerikai misszionárius, Bill, s egy Anna Moise nevű norvégiai hívő zsidó asszony kopogtatott be. Amint elmondták, a különben igen aktív pályi kutyák egyet sem vakkantottak, s így az éjjel leple alatt elérték a parókiát. Közös igénk fejezte be a különben veszélyes (házunkat megfigyelték) találkozást: "minket a bizonyságok fellege vesz körül" (Zsid 12,1). Akkor álltak elő látogatóink az ajánlattal. Csak beleegyezésünk szükséges, s anélkül, hogy egy lépést tennénk, helybe hozzák az útleveleinket. Az újabb letartóztatás, a házkutatások veszélye nem szűnt meg, amint ezt a későbbiek igazolták. A szabad világ álom volt számunkra. Nem is kellett töprengenünk, feleségemmel teljes egyetértésben kimondtuk a határozott... nem-et. Akkor testvéreink, Anna Moise és Bill, megöleltek, és azt mondták: "eddig is szerettünk, de ezentúl még inkább". Anna Moise azóta az örök rácsok nélküli világba távozott. Bill pár évvel ezelőtt még felkeresett nagyváradi otthonunkban. Éppen akkor dolgozott emlékiratainak kiadásán.

Richard Wurmbrandék Romániában

Miután Wurmbrandék kikerültek a szabad világba, a mártír egyház segítő kezei lettek a világ több mint 60 országában. Bibliákat, evangéliumi könyveket, ruhákat és élelmiszersegélyeket juttattak ki külföldre: utolsó pillanatukig nem fáradtak bele ebbe a szolgálatba. A hidegháborús légkör enyhülésével, de még a 89-es rendszerváltás előtt első ízben jöhetett vissza Romániába a Wurmbrand-házaspár. Sok atyafi várta őket a repülőtéren. Richard engemet is felhívott telefonon: - Nagyon örülök a hangodnak, s nekem már ez is elég - mondtam. - Na, nekem nem - válaszolt -, feltétlenül szeretnélek látni. Így feleségemmel együtt elrepültünk Bukarestbe. Fogadott fiának, Sandunak a lakásán találkoztunk. Nagy volt az öröm Izráelben. Akkor még elég jól bírta magát. Volt alkalmunk imádkozni. Az idő tájt szervezték a Pascan-i árvaházat, s tervükben volt a Stephanus Könyvkiadó beindítása. Ez azóta már folyamatosan mint kiadó-, nyomda és könyvüzlet működik, Daniel Miu vezetésével. Következő romániai látogatása alkalmával, feleségével és a norvég mártíregyház vezetőjével minket is felkerestek nagyváradi lakásunkban. A börtöni emlékek idézgetése közben kérdeztem: - Emlékszel-e még, Richard, amikor kettészedted a dupla szvetteredet (Binci készítette, úgy hogy egymásba csúsztatott és összevart két szvettert, mivel a börtönben csak egy szvettert engedélyeztek), s nekem ajándékoztad, nehogy nagyon megfáztam a hideg cellában. - Nem én adtam neked a szvettert - válaszolta meglepő módon -, épp ellenkezőleg: te adtad nekem. - De Richard, én nagyon jól emlékszem, s mindmáig nem felejtettem el: te adtad nekem. Az enyém teljesen tönkrement. - Szó sincs róla - felelt vissza -, te adtad a tiédet nekem. Egészen zavarba jöttem: - Te, Richard, most már vagy én vagyok bolond, vagy...! - Nem és nem ! Te adtad nekem! - állította makacsul barátom. Teljes patthelyzet. Ezt a jelenetet ő maga is többször megírta könyveiben, a saját verziója szerint. Valamelyik könyvében engedményt tesz: végül is nem az a lényeg, ki adta a másiknak, mert Krisztus az, aki adta. Így van, ebben megnyugodtam. Ez az igazi: "Uram, mikor láttuk, hogy fáztál a börtönben, s szvetterünk felét neked adtuk volna?" Valóban ez az egyetlen valóság, még akkor is, ha persze hogy csakis ő, Wurmbrand adta nekem a szétbontott szvetterét. Gyermekeink tanulását időről-időre adományaikkal segítették. Ilyenkor Wurmbrand mindig mondogatta: - Tudod, olyanok vagyunk mi, mint egy sokgyerekes család. Ha van egy dinnye, sok vékony szeletre kell vágni, hogy jusson mindenik gyereknek.