Régi ismerős ül előttem. Gimnáziumi éveim végén Szappanos István tanár úrhoz jártam rajzszakkörre. Különösen kedveltem ezekben az alkalmakban, hogy a tanár úr mindig pozitívan motivált minket, kiemelte az erősségeinket, persze úgy, hogy közben a hibáinkra is rámutatott.

Hogyan csöppent a művészet az életébe?
Kicsit kacifántos volt ez a dolog. Be kell vallanom, hogy a sport kezdetben jobban izgatott, így majdnem Testnevelési Főiskolára mentem.  Emellett volt egy olyan lázálmom is, hogy vegyész leszek. Szerencsére nem vettek fel. Apám kiváló akvarellista volt. Az egyik rokon egyszer azt kérdezte tőle: miért nem megy a fiad a rajz irányába? Hiszen ha te tudsz festeni, ő is tud. Ennek hatására fél évig jártam egy városi szakkörre, amit idősebb Goór Imre vezetett akkoriban. Végül a szegedi Tanárképző Főiskolára jelentkeztem, ahová fel is vettek. Komolyan vettem a pályára való felkészülést. Ezután a Képzőművészeti Főiskola hirdetett egy posztgraduális, levelező képzést, amit szintén elvégeztem.
Sokáig a grafika műfajait műveltem a tanulmányaim után, de a szín mint kifejező elem mindig is érdekelt, és festeni kezdtem. Kezdetben töredezett, kubista műveim voltak. Aztán rájöttem, hogy a plein air festészet esik nekem a legjobban. A táj számomra élmény, hiszen a természeti jelenségek egyediek és megismételhetetlenek. A legkorábbi időkben a pasztell és az akvarell foglalkoztatott. Később rátértem az olajra. Mostanában ebben látom a vizuális kalandot.

Miért maradt meg a pedagógiánál? Miért nem választotta inkább az alkotóművészek szabad életét?
Nagyon szeretem a pedagógiát. Nekem az emberi tényezők nagyon fontosak. Az, hogy látom egy gyerek fejlődését, örömteli dolog. Nemsokára nyílik egy tanítványom kiállítása. Még alsó tagozatosként került hozzám, most már gimnazista. Jó látni rajta azt az egyéni ízt, amiről én már nem tehetek. Nagyon büszke vagyok, hogy sokan indultak el a pályán, úgy, hogy nálam kezdtek el dolgozni.

Említette, hogy az édesapja, Szappanos István akvarellfestő volt. Az is köztudott, hogy emellett a helyi Zöldségtermesztési Kutató Intézet alkalmazott grafikusaként tevékenykedett. Van-e olyan kedves története vele kapcsolatban, ami egyben az alkotáshoz is kötődik?
Sok kedves alkalom jut eszembe. Kirándulások, utazások és zenehallgatások. No meg amikor láttam festeni! Egy sárgadinnyés csendéletére emlékszem, ami gyermekkorom fő helyszínén, a Sárkány utcai házban készült ’59-ben. Az első ecsetvonástól az utolsóig ott voltam a kép születésénél. Ámultam, hogy szalad az ecset apám kezében, milyen lendülettel rakja fel a színeket, és milyen könnyedén találja el az igazi érett dinnye aranysárgáját. Tudom, hogy szívből készítette, mert néha az arcára is ránéztem.

Milyen alkotói filozófiát köszönhet korábbi mestereinek, ami végigkísérte a pályáján?
A tanáraimnak rengeteget köszönhetek, olyan egyéniségek voltak, akik sok mindent adtak. Jellegzetes mondásaik jutnak most eszembe. Fischer Ernő a festészet intellektuális irányát mutatta meg nekünk. A képet fel kell építeni, a színeknek legyen csengése. Cs. Pataj Mihály a vizes technikáknál a játékosságot, a laza felrakást tanította, miközben a szerkezet fontosságát is kiemelte. Winkler László a művészettörténet terén tett sok ismeretet a tarsolyunkba. Egy rajztanárnak vagy festőnek nem szabad függetlenítenie magát a művészettörténettől. Rám az impresszionista és posztimpresszionista festészet gyakorolta a legnagyobb hatást. Tudatosan törekszem arra, hogy ilyen ízben szólaljanak meg a munkáim, egyéni hanggal.

Milyen intézményekben tanított az évek során, s van-e olyan, amit kiemelne a többi közül?
Én mindenhol szerettem lenni. Az első munkahelyem a Kodály Zoltán Ének-zenei Iskola volt. Ragyogó tanári kar tagjai közé csöppentem. Azért is szerettem ezt az iskolát, mert úgy gondolom, akinek zenei hallása van, az a művészet más területei felé is érzékenységgel fordul.  Nem tévedtem, rengeteg tehetséges diákkal találkoztam itt. Egy időszakban óraadó tanár voltam a Református Gimnáziumban. A leghosszabb ideig a Kecskeméti Tanítóképző Főiskolán tanítottam, 1977-től 2000-ig tanszékvezető is voltam, s 2006-ban innen mentem nyugdíjba. Itt szintén remek kollégákkal dolgozhattam együtt. A tanszék létrehozása izgalmas feladat volt. Kaposvárról, Sárospatakról jöttek hozzánk óvó- és tanítóképzősök, akik fotózták a hallgatóink munkáit. Valamikor ez volt az ország egyik legjobb óvónőképzője. Oktatófilmek készültek, égető kemencékre, grafikai terem felszerelésére pályáztunk. Egy alkalommal pályázati pénzen még Olaszországba is kivihettem a hallgatóimat. Azt remélem, örök emlékként maradt meg bennük az élmény, hiszen az itáliai nagyok eredeti festményeit, szobrait tekinthették meg.

Milyen az ideális mester és tanítványa kapcsolat? Hogyan lehet a diákokból a legtöbbet kihozni?
Ideális, ha a tanár megérti a gyerek személyiségét. Az oktató inkább felemelni akarja a tanítványt. Sok pedagógus a megfélemlítéssel keresi önmaga tekintélyét. Ha a növendékem érzi, hogy nekem is fontos, ami neki fontos, akkor alapvető motivációt adok a tanuláshoz. Az emlékezetes tanárok valami olyasmit tudnak, amit más nem. A diákok szinte isszák a szavukat. Ez pedig inspirálja a tanárt, ezért olyat is tanít, ami nem tartozik a törzsanyaghoz. Egyszer a Kodályban Ivan Meštrović szobrászművész műveit vetítettük. Szerencsémre éppen ebben az időben rendeztek egy Meštrović-kiállítást a Szépművészetiben. Elkértem az osztályomat az igazgatóhelyettestől. Leírhatatlan volt a látogatás hatása. Hogy amit korábban a dia-pozitívokon láttak a növendékeim, most plasztikai anyagokban ott volt a szemük előtt. Szeretem a humort is a tanításban. Többek között a kreativitás fontos tényezőjének tartom. A kicsikkel lehet a legjobban viccelődni.

Mióta vezet rajzszakkört, és hol vannak most az alkalmak? Milyen korosztály látogatja a képzést?
1968 óta vezetek rajzszakkört, először a Kodály Iskolában, majd a Megyei Művelődési Házban és a Tanítóképzőben, vagyis a mostani Neumann János Egyetem Pedagógusképző Karán. Teljesen vegyes korosztály jár hozzám, az óvodástól az alsósokon át a felnőttekig. A kicsiktől spontaneitást, bátorságot lehet tanulni. A felnőttek már többet gondolkoznak, hogyan is kell egy vizuális téma karakterét formában és térben megoldani.

Meséljen egy kicsit a művészetéről! A természet szeretete mindig is megvolt Önben, vagy volt az életében egy fordulópont, amikor ezt választotta fő témájának?
Mindig is szerettem a természetet. Gyermekkoromban udvaros házban nőttem fel. A kertben békát foghattam, a verebek befészkeltek az eresz alá, homokozóban játszhattam. Élveztem a látványt, ahogy a víz medret vájt magának a homokszemek között. Aztán ott volt a virágoskert gyönyörűsége. Egyke gyerek voltam, de mindig jól elfoglaltam magam. Talán innen ered a természet iránti fogékonyságom.

Ha egy híres festőt kellene most említenem, akinek emblematikus tájképei vannak, akkor Mednyánszky László jutna eszembe. Ő a transzcendens világát tájképeken, hétköznapi és kevésbé hétköznapi természeti jelenségeken keresztül ragadta meg. Az Ön tájképein tetten érhetők-e ilyen csodás pillanatok? Fontos az Ön számára a spiritualitás?
Igen, megjelenik a transzcendens a képeimen, bár kétségtelen, hogy ezt valamilyen szintig minden festő elmondhatja magáról. Például a gyülekező viharfelhők alatt lévő repcetábla sárgája ilyen különös hatással van az emberre. Föld és ég című képemen fénysáv szűrődik át a felhők közül. Vannak szakrális vonatkozású munkáim is, például a szent karácsony éjszakájáról szóló pasztell-képem. Egy időben izgatott a korpusz ábrázolása, s ezt a témát cinkmetszetben karcoltam meg. A művet triptichon formában készítettem el, a keresztet alaposan megnyírt akácokkal helyettesítettem, a két alsó táblán két angyalt jelenítettem meg. Az egyik a földre, a másik az égre mutat. A természetben a kora reggeleket és a késő estét szeretem a legjobban festeni, a ködöt vagy a párát. Mert ezekben van valami megfoghatatlan. S aztán ott az erdő csendje, a virágzás könnyedsége, elevensége. Az ősz színeinek lobogása.

Milyen kapcsolata van a református vallással?
Apám református volt. Gyermekkoromban sokat jártam templomba, s néhány prédikációt annyira tartalmasnak találtam, hogy ma is jól emlékszem rá. Sokszor ültem a padban, néztem a karakteres arcokat. Ma már nem vagyok rendszeres vallásgyakorló, de vallási érzületűnek tartom magam. A szakmai munkámban sokszor éreztem a Teremtő kezét. Segítette a pályámat. Amikor nehéz helyzetben voltam, mindig találtam kiutat. Ezek szerint van egy fölöttünk álló hatalom, aki terelgeti az életünket erre-arra.

Számos jelentős csoportos és egyéni kiállítást tudhat maga mögött, s ha jól tudom, még Japánba is eljutott. Hogyan jött ez a kapcsolat?
Egy nagoyai kiállításra kaptam felkérést egy pesti grafikai csoport tagjaival, Kass Jánossal, Würtz Ádámmal, Reich Károllyal, Kádár Katalinnal együtt. Egy ismerősöm, Fazekas Zoltán szervezte az anyagot. Tizenöt képet lehetett felvinni összesen, én három pasztellt adtam be. Egy urawai galéria vezetője felfigyelt a műveimre, és neki köszönhetően egy egyéni kiállítás keretében ott is bemutathattam a munkáimat. Ez az összeállítás aztán Tojotába is eljutott.

Van-e olyam téma, művészeti eljárás, ami mostanában érdekli? Milyen kiállításokon láthattuk az elmúlt időszakban vagy láthatjuk a közeljövőben?
Most kétféle dolgot csinálok, ami nekem kedves. Az egyik akvarellkollázs, a másik páckollázs. A július 14-én nyíló egri Akvarell Triennáléra is készítettem ilyen kollázsokat, Szabad madár, Zöld erdőkapu, Amorf struktúra címmel. Először megfestem a papírt, majd tépéssel felbontom, és a darabokból új tartalmat építek. Néha hozzá is rajzolok. A pácban az anyag melegsége fog meg és a viselkedése. Páckollázsokat például a 2017-es kecskeméti Kortárs költészet – kortárs grafika-tárlatra készítettem, Kányádi Sándor és Áprily Lajos verseihez. Legközelebb ősszel, Nagykőrösön, a művelődési házban lesz önálló kiállításom, ahol 25-30 művemet állíthatom ki.

Bencsik Orsolya