Jó barátok voltak Esterházy Péterrel. A tábor megnyitóján azt mondta, a halála, az elmenetele is olyan fontos, jelentős. Valóban nem hagy érintetlenül senkit, akit ismerek, függetlenül attól, ki mennyire ásta bele magát az életművébe. Mi van ebben?

Esterházy Péter nyelvi virtuozitásáról mindenki tud. A magyar kultúra persze egy nagyon kifeszített, neurotikus kultúra, és a halála mutatta azt fel, hogy az ő nagysága nemzetegyesítő nagyság. Ezt szomorúan mondom, mert Apáczai Csere Jánost is üldöztük, és most iskolák vannak elnevezve róla. Misztótfalusi Kis Miklós beleőrült mondhatni az ő hazajövetelébe, pedig ő egy nagy projekttel jött haza (a korban egyedülállóan szép és pontos magyar nyelvű Bibliákkal, melyeket ő maga nyomtatott ki amszterdami műhelyében – a szerk.), és nagy szívvel. Az a szomorúság is eltölt engem, hogy meg kell szabadulni valakitől ahhoz, hogy a nagysága fontos legyen a mi számunkra.

De Esterházy Pétert szerették, elismerték…

Igen, nagyon sokan szerették, meg persze a nyílt utcán is megtámadták, amikor könyvhetet nyitott meg. Esterházy Péter nagyon tudott szeretni. Közismert eleganciáján túl, és szabadságán túl, ami belőle áradt, rendkívül közvetlen ember volt, aki ki tudta mutatni és ki is mutatta a szeretetét nagyon sokak iránt. Ez látszik most, hiszen a halála elsőre egy iszonyatos csöndet teremtett. Utána pedig, ha megnézzük, milyen szövegek születtek… nos, az én életem során ilyen nem történt senkivel. Pedig veszítettünk el nagy írókat, számomra nagyon fontos írókat, de azt, ami vele kapcsolatosan történt a nyilvánosságban, nem tapasztaltam soha korábban. Nagyon sokan fontosnak tartották, hogy a nyilvánosság előtt is megköszönjék a létét. Én is így tettem.
Esterházy Péter életműve még nagyon sokáig nyitott fog maradni – lezáratlan ilyen értelemben. Azt szokták mondani: „és most lezárult ez az életmű”. Nem, az ő életműve nem zárult le, mert a nyelvi gazdagság tovább fogja nyitogatni a kapuit ezeknek a tüneményes könyveknek. Az, ami viszont hiányként fog ránk meredni, az az ő, pillanatnyi, mindig zseniális, finom – ha éles is – humora, amely a szeretetének a felmutatása volt. A megnyilatkozásai, a publicisztikái, a kicsi glosszái, az ujjgyakok, a hangja. A kilencvenes években, Az elefántcsonttoronyból című felolvasóestek kéthetenként a rádióban. Milyen elképesztően fontosak voltak azok! A halála óta hallgatom az interneten föllelhető megnyilatkozásait, és egyre inkább azt érzem, hogy ez nagyon fog hiányozni sokunknak, mert benne a szabadság megnyilatkozását érzékeltük mindig is.

Nekem nagyon nagy ajándék volt, hogy amikor a Duna-regényét írta (Hahn-Hahn grófnő pillantása – a szerk.), akkor Péter testvéremmel együtt, tehát két Péter és egy András, lementünk a Duna-deltáig, bementünk hajóval, és napokat töltöttünk együtt összezárva. Találkozott az apámmal, az anyámmal, volt ebben a táborban, hallgatta apám igehirdetését, nagyon jól tudtak beszélgetni. Sok elszámolnivalóm van.

Hogyan született a barátságuk?

A barátság abból lett, hogy 1991 nyarán fölhívott engem, hogy vele mennék-e, mert egy regényt írt, és azt mondta, hogy a szegény-Dunának én vagyok a szakértője. Erre nem volt nehéz igent mondani. De Péter testvéremet is magunk mellé vettem, mert ez egy jó hármas volt. Számomra akkor derültek ki az ő családjának a történetei, így a kitelepítés is. Együtt felkerestük a mi kitelepítésünknek a helyét, ami már be volt szántva, de megnéztük, hogy hol van. Akkor ott ezek a történetek elhangzottak. A Hahn-Hahn grófnő pillantásának az utolsó fejezete szól erről. Ahogy az anyámmal és az apámmal találkozik, a beszélgetéseinkről, ahogy a maroscsúcsi parókián ott vagyunk. Nem is olyan régen, talán másfél éve elmentem ennek a szórvány gyülekezetnek a parókiájára és megnéztem azt a kicsi házat. Azóta új épült ott. Lefényképeztem neki és elküldtem, hogy lássa, hol lakott, hogy emlékeztesse. Visszaírta nekem, hogy „itt tanultam meg reggeli csendességet tartani”. Ilyen közös történeteink vannak, ami engem nagyon gazdaggá tesz.
Ez a gyors lefolyású elmenetele feldolgozhatatlan számomra, de egyelőre nem is akarom én ezt feldolgozni. Együtt akarok lélekben lenni a gyermekeivel, Gittával, a feleségével. Ez most sokkal fontosabb. Nem kell elsietni azt, hogy az ember békességre jusson. Most ennek van az ideje, hogy gazdagok vagyunk. Hiszen, ha Esterházy Péterre gondolok, és a magyar kultúrára, akkor azt mondom: nagyon gazdagok vagyunk.

A szeretetét említette, de a humorba csomagolva a törékenységét is vállalta...

Legutóbb, mikor Kolozsváron volt – minekutána a színházban egy felolvasószínházi performanszként bemutattuk az Én vagyok a te című darabját –, egy nyilvános beszélgetésen megkérdeztem tőle, hogy téged miért nem tekintenek keresztyén, konzervatív szerzőnek. Ott látom magam előtt ezt a családot, ezeket a regényeket, mint a Harmonia caelestis, a Márk-változat, a Semmi művészet, egyszóval, ezeket az Isten-regényeket. Akkor azt válaszolta, hogy ezt a kérdést nem biztos, hogy neki kell föltenni, de azért érti, hogy miért van ez így. Nagyon sok megbeszélnivaló van egy kultúrában, és ezeket a megbeszélésfeladatokat kell, hogy véghez vigyük. Ha még létezik ilyen, hogy értelmiségi, akkor nekik feltétlenül, de úgy, hogy ezek ne politikai pártreprezentációk legyenek, hanem valóságos beszélgetések.

Ezeknek a beszélgetéseknek valóban híjával vagyunk, és e tekintetben nagy példa, ahogyan Esterházy Péter észrevesz egy-egy művet, ami megjelenik, és ír róla. Kosztolányi volt még, aki a kortársairól egy könyvnyit írt. A kitömött hattyúban ő egy Kosztolányi-hagyományt folytat. Figyelemmel élt ő a világban, de lépten-nyomon tetten érhető a nárcizmusnak a teljes hiánya is nála: az önmaga kinevetése, mint napi gyakorlat. Ez közös örökség. Egzisztenciálisan fontosnak tartanám, hogy ez az örökség növekedjék bennünk.
A műalkotásokon keresztül találkoztak, vagy személyes kapcsolattartást is jelentett a barátságuk?

Volt személyes kapcsolattartás része, de a könyvek mindig fontos események voltak. Nagyon nagyvonalúan mindig elküldte a könyveit. Az én nemzedékem számára a Péterek – Esterházy, Nádas, Lengyel, Hajnóczy – nyitották meg ezt az irodalmi univerzumot. Hívtuk focizni Kolozsváron, eljött velünk. Hívtam a Koinónia táborba, feljött velem. Akkor, amikor még patak mellett voltunk, Miklóssal és Zsófival. Sátorban aludt. Voltunk együtt a Szent Anna-tónál. Hogyan is lehet ettől elszakadni? Nem is akarunk tulajdonképpen. Ezek az élettények mi magunk vagyunk, mi magunk leszünk.

A gyermekeimnek felolvasom a szövegeit otthon… Írt egy lenyűgöző tisztaságú szöveget az egyszerűségről, Egy teve feljegyzései címmel, ami a Pannonhalmi Szemlében jelent meg. És akkor azt írtam neki: ha majd eljön az idő és meg kell, hogy állj az Örökkévaló előtt, ez a szöveg legyen veled, ezt mutasd meg neki. Azt írta vissza: „Elég lesz?”

virágmegváltásnak

a születés más súllyal esik itt latba.

csak az aranyat mérik grammban.

mire megszületsz, épp nincs aranyfedezete
se pénznek, se testnek.
talán csak az írásnak:
még feltáratlan mélységekben,
melyek meteorit becsapódástól válnak 
bányászhatóvá.
egy ütés az ínra.
aztán dekázni 
a születési súllyal.
akármeddig.
vagy csak ameddig
az inak a csontokat 
el nem eresztik.

az elhagyott tárnákban
most nagymacskák hűsölnek.

mint kirabolt királysírba 
behúzódott szfinxek.

Kép és vers: Hegedűs Gyöngyi